hf_jp-ii_apl_19880815_mulieris-dignitatem-hu


hf_jp-ii_apl_19880815_mulieris-dignitatem-hu

1 Pages 1-10

▲back to top

1.1 Page 1

▲back to top
The Holy See
MULIERIS DIGNITATEM
II. János Pál pápa apostoli levele
a nő méltóságáról és hivatásáról
1988. augusztus 15.
I. BEVEZETÉS
1. Az idők jele a Mária-évben
2. Mária, a Szentírás asszonya
II. ASSZONY – ISTEN ANYJA
3. Közösség Istennel
4. Theotokosz
5. „ Neki szolgálni uralkodás”
III. ISTEN KÉPMÁSA ÉS HASONLATOSSÁGA
6. A Teremtés könyve
7. Személy – közösség – ajándék
8. A Szentírás antropomorf nyelve
IV. ÉVA – MÁRIA
9. A kezdet és a bűn
10. Uralkodni fog rajtad
11. Az ősevangélium
V. JÉZUS KRISZTUS
12. „ Csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszélget”
13. Asszonyok az evangéliumban
14. A házasságtörésen ért asszony
15. Az evangéliumi üzenet őrzői
16. A föltámadás első tanúi

1.2 Page 2

▲back to top
2
VI. ANYASÁG – SZÜZESSÉG
17. Az asszony hivatásának két dimenziója
18. Az anyaság
19. Az anyaság viszonya a szövetséghez
20. Szüzesség a mennyek országáért
21. A Lélek szerinti anyaság
22. „ Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek!”
VII. AZ EGYHÁZ – KRISZTUS JEGYESE
23. A nagy misztérium
24. Evangéliumi újdonság
25. A „nagy misztérium” szimbolikus értelmezése
26. Az Eucharisztia
27. A menyasszony odaadása
VIII. DE KÖZÜLÜK LEGNAGYOBB A SZERETET
28. Szemben a változásokkal
29. Az asszony méltósága és a szeretet rendje
30. Küldetéstudat
IX. BEFEJEZÉS
31. „ Ha ismernéd Isten ajándékát”
I.
BEVEZETÉS
Az idők jele a Mária-évben
1. Az asszony méltóságát és hivatását a vele állandóan foglalkozó emberi és keresztény
gondolkodás az utóbbi években igen nagy jelentőségűvé tette. Ezt igazolják többek között az
egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, melyekre a II. Vatikáni Zsinat ismételten hivatkozott, és a
zsinati zárónyilatkozat: „Közeledik az óra, sőt már itt is van, amelyben a nő hivatása teljesen
föltárul, az óra, melyben a nő a társadalomban eddig soha el nem ért befolyásra, kisugárzásra
tesz szert. Ezért most, amikor az emberiség olyan mélyreható változáson megy át, az evangéliumi
lelkületű nők sokban segíthetik az embereket, hogy el ne csüggedjenek.”[1] E szavak tömören
összefoglalják azt az üzenetet, melyet a zsinat már kifejtett, elsősorban a Gaudium et Spes
pasztorális konstitúcióban[2] és a laikusok apostolkodásáról szóló Apostolicam actuositatem
dekrétumban.[3]
Ilyen állásfoglalással már a zsinat előtti időkben is találkozunk, például XII. Pius pápa több
beszédében[4] és XXIII. János Pacem in Terris enciklikájában.[5] A zsinat után elődöm, VI. Pál „az

1.3 Page 3

▲back to top
3
idők e jelének” jelentőségét juttatta kifejezésre, amikor egyházdoktori rangra emelte Jézusról
nevezett Szent Terézt és Sziénai Szent Katalint,[6] sőt az 1971. évi püspöki szinódus kérésére
külön bizottságot állított föl „a nő méltóságának és felelősségének igaz fejlődése” vizsgálatára.[7]
VI. Pál egyik beszédében többek között ezt mondotta: „A keresztény vallásban ugyanis, sokkal
inkább, mint bármely másikban, a nőnek már kezdettől fogva sajátos méltósága van, erről az
Újszövetség nem kevés és nem jelentéktelen módon tanúskodik ...; nyilvánvaló, hogy a nő a
kereszténység struktúrájának olyan jelentős, élő és hatékony része, hogy talán még ki sem
bontakozhatott az összes benne rejlő képesség”.[8]
A legutóbbi püspöki szinódus, mely 1987 októberében tárgyalta „A laikusok meghívása és
küldetése az Egyházban és a világban, húsz esztendővel a II. Vatikáni Zsinat után” kérdést, újból
foglalkozott a nő méltóságával és hivatásával. A szinódusi atyák többek között kérték azoknak az
antropológiai és teológiai alapkérdéseknek a mélyebb elemzését, melyek szükségesek az ember,
a férfi és a nő, méltóságával kapcsolatos problémák megoldásához. Ehhez meg kell ismerni a
Teremtő tervének indítékát és következményeit, mely szerint az ember mindig és csak mint nő
vagy férfi létezik. Csak ezeknek az alapvető kérdéseknek az ismeretében, amelyek segítségével
mélyen tudják értelmezni a nő méltóságát és hivatását, lehet egyáltalán a nő tevékeny helyét
meghatározni az egyházban és a társadalomban.
Ezzel akarok foglalkozni ebben a dokumentumban. Ez a szinódus utáni apostoli buzdítás
lelkipásztori jellegű javaslatokat terjeszt elő a nő helyzetéről az Egyházban és a társadalomban,
melyről a szinódusi atyák – meghallgatván különböző világrészek részegyházaiból jött laikus
férfiak és nők véleményét – komoly észrevételeket fogalmaztak meg.
Mária, a Szentírás asszonya
2. Az utolsó szinódus a Mária-év folyamán ülésezett, és ez új lendületet adott e téma tárgyalására,
miként az kitűnik a Redemptoris Mater enciklikából is.[9] Ez az enciklika kifejti és aktualizálja a
Lumen Gentium VIII. fejezetét, melynek a címe is kifejező: „Isten anyja, a Boldogságos Szűz
Mária Krisztus és az Egyház misztériumában”. Mária – a Szentírás „asszonya”[10] – a legbensőbb
módon kapcsolódik Jézus üdvözítő misztériumához, és ezért sajátos módon jelen van az Egyház
misztériumában is. Mivel az „Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az
Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”,[11] Isten
Anyjának eme sajátos jelenléte az Egyház misztériumában arra indít, hogy gondoljuk meg azt az
egyedülálló kapcsolatot, mely ezen „asszony” és az egész emberi család között fennáll. Itt
mindenkiről szó van, az egész emberi nem minden fiáról és leányáról, akiben a nemzedékek
során megvalósult az emberiségnek az az alapvető öröksége, mely a szentírási „kezdet”
misztériumához fűződik:[12] „Isten az embert saját a képmására teremtette; férfinak és nőnek
teremtette őket”.[13]
Ez az emberről, férfiról és nőről szóló örök igazság – amely tapasztalat alapján mindenki előtt

1.4 Page 4

▲back to top
4
nyilvánvaló – egyidejűleg olyan „misztérium”, amely „csak a megtestesült Ige misztériumában
világosodik meg igazán ... Krisztus megmutatja az embernek magát az embert, és föltárja előtte
nagyszerű hivatását” – tanítja a zsinat.[14] Nemde ebben a „megmutatni az embernek magát az
embert” kifejezésben kell megtalálnunk annak az „asszonynak” a sajátos helyét, aki Krisztus anyja
volt? Krisztus üzenete, melyet az Evangéliumok tartalmaznak, s melynek háttere az egész
Szentírás, az Ó- és Újszövetség, nemde sokat mondhat az Egyháznak és az emberiségnek a nő
méltóságáról és hivatásáról?
Pontosan ez a témája ennek a dokumentumnak, amely jellegénél fogva illeszkedik a Mária-évbe,
amikor a Krisztus születése utáni második évezred a harmadikba fordul. Úgy vélem, ezt a
szöveget legjobb lesz egy elmélkedés formájában és annak stílusában megírni.
II.
ASSZONY – ISTEN ANYJA
Közösség Istennel
3. „Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született.” Szent Pál a
Galatákhoz írt levelének[15] e szavaival kapcsolja össze azokat az időpontokat, melyek
lényegében határozzák meg „az Istenben előre elhatározott”[16] misztérium teljesedését. A Fiú, az
Atyával egylényegű Ige emberként születik egy asszonytól, amikor „elérkezik az idők teljessége”.
Ez az esemény vezet a földön élő ember – üdvtörténetként felfogott – történetének
fordulópontjához. Nagyon kifejező, hogy az apostol Krisztus anyját nem a saját nevén Máriának,
hanem „asszony”-nak nevezi: ami összecseng a protoevangélium szavaival a Teremtés
könyvében.[17] Pontosan ez az „asszony” van jelen abban a legfontosabb, üdvöt hozó
eseményben, mely meghatározza az „idők teljességét”: ez az esemény benne és általa történik.
Így kezdődött ez a legfontosabb esemény, az üdvtörténet fordulata, az Úr pászkája. Talán
hasznos elgondolkodni erről az eseményről az ember legtágabb értelemben vett lelki történetéből
indulva ki, ahogyan az a világ különböző vallásaiban kifejeződik. A Zsinat szavaira hivatkozunk: „
Az emberek a különböző vallásoktól várnak választ az emberi lét rejtélyeire, melyek, ma épp úgy,
mint régen, a szíve mélyén nyugtalanítják az embert: mi az ember? Mi az élet értelme és célja? Mi
a jó és mi a bűn? Honnan ered a szenvedés és mi a célja? Melyik út vezet az igaz boldogsághoz?
Mi a halál, az ítélet és a halál utáni megfizetés? S végül mi az a végső és kimondhatatlan
misztérium, mely átöleli létünket, melyből eredünk, s mely felé tartunk?”[18] „A népeknél a
legősibb koroktól fogva napjainkig megtalálható annak a titokzatos erőnek bizonyos észlelése,
mely jelen van a dolgok folyamatában és az emberi élet eseményeiben, sőt, olykor ismernek egy
Legfőbb Lényt, s még Atyát is.”[19]
E tágas háttér előtt, mely szemünk elé állítja az emberi szellem Istent – olykor szinte

1.5 Page 5

▲back to top
5
„tapogatózva”[20] – kereső vágyait, az „idők teljessége”, melyről Szent Pál szól levelében,
magának Istennek a válaszát szemlélteti, „akiben élünk, mozgunk és vagyunk”.[21] Itt Isten az, aki
„több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez a próféták útján. Ebben a végső korszakban
a Fia által beszélt hozzánk”.[22] Ennek az Atyával egylényegű és emberként „asszonytól” született
Fiúnak a küldése a csúcspontja annak a kinyilatkoztatásnak, melyet Isten az emberi nemnek
önmagáról adott. Ez a kinyilatkoztatás üdvözítő természetű,[23] amint azt más helyütt a Zsinat
tanítja: „ Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztassa
önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát,[24] mely szerint az embereknek Jézus
Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet
részesei lesznek.”[25]
Ennek az üdvözítő eseménynek a középpontjában egy asszony áll.[26] A kinyilatkoztatás, mellyel
Isten – aki kifürkészhetetlen egység a Háromságban – megmutatkozik, már az angyali üdvözletkor
körvonalazódik. „Méhedben fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Fiad nagy lesz, és
a Magasságbeli Fiának fogják hívni.” – „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” – „A
Szentlélek száll rád s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az
Isten Fiának fogják hívni ..., mert Istennél semmi sem lehetetlen”.[27]
Könnyű elgondolkodni erről az eseményről Izrael – a választott nép, melynek Mária a leánya –
történetének szempontjából, de ugyancsak nem nehéz elgondolkodni mindazoknak az utaknak
szempontjából sem, melyeken az ember kezdettől keresi a választ alapvető, döntő és nyomasztó
kérdéseire. Az angyali üdvözlet Názáretben nemde kezdete annak a válasznak, „amelyben maga
az Isten siet a nyugtalan emberi szívhez”?[28] Itt nem csupán egy igazság szóbeli
kinyilatkoztatásáról, hanem e válasz által valójában „a testté lett Igéről” van szó.[29] Így Mária
olyan kapcsolatot talált Istennel, amely meghaladja az emberi szellem minden várakozását, s
főként a választott nép leányainak várakozását, akik az ígéretek alapján remélhették, hogy
egyikőjük egy napon a Messiás anyjává lesz. Melyikük sejthette volna, hogy az ígért Messiás „a
Magasságbeli Fia” lesz?
Az Ószövetség monoteista hite szerint erre még gondolni sem lehetett. Mária egyedül az őt
beárnyékoló Szentlélek erejéből fogadhatta azt, ami „ami az embereknél lehetetlen, de Istennél
lehetséges”.[30]
Theotokosz
4. Az „idők teljessége” így föltárta az „asszony” rendkívüli méltóságát. E méltóság egyrészt föltárja
a Jézus Krisztusban az Istennel való kapcsolatra fölemelést, mely minden ember végső célja itt a
földön és az örökkévalóságban. Ebből a szempontból „az asszony” az egész emberi nem
képviselője és őstípusa: annak az emberi természetnek a képviselője, mely sajátja minden
embernek, férfiaknak is, nőknek is. Másrészt viszont a názáreti esemény föltárja az élő Istennel
való kapcsolatnak egy olyan formáját, mely egyedül „az asszonynak” lehet sajátja, tudniillik az

1.6 Page 6

▲back to top
6
anya és fiú kapcsolatát. A Názáreti Szűz ugyanis Isten anyja lesz.
Ezt az igazságot, melyet a kereszténység kezdettől fogva elfogadott, az efezusi zsinat (431)
ünnepélyesen kihirdette.[31] E zsinat Nesztoriosz tanításával szemben – ki Máriát csupán az
ember Jézus anyjának vallotta – kiemelte Szűz Mária anyaságának lényegi tartalmát. Mária az
angyali üdvözletkor, amint kimondta válaszát – „legyen nekem” –, fiút fogant, aki Isten Fia, az
Atyával egylényegű. Valóban Isten anyja tehát, mert az anyaság az egész személyre vonatkozik,
nem csupán a testre, sem pedig az emberi „természetre”. Így a „Theotokosz” – Isten Anyja – név
annak az Istennel való kapcsolatnak a neve lett, melyben Szűz Mária részesült.
Isten Anyjának különleges kapcsolata Istennel, mely a legjobban valósítja meg a – minden embert
(fiút a Fiúban) az Atyával való kapcsolatra rendelő – természetfölötti eleve elrendelést, merő
kegyelem, és mint ilyen a Szentlélek ajándéka. Ugyanakkor a hit válaszával Mária kifejezi a maga
szabad akaratát, s ezáltal a maga női részvételét a megtestesülés eseményében. „Igen”-je által
Mária valóságos alanya lett annak az Istennel való kapcsolatnak, mely az Atyával egylényegű Ige
megtestesülésének misztériumában valósult meg. Isten egész hatása az emberi történelemben
mindig megőrzi az ember szabad akaratát. Ez történt Názáretben is az angyali üdvözletkor.
„Neki szolgálni uralkodás”
5. Ez az esemény személyek között történt, azaz párbeszéd volt. Egészen csak akkor értjük meg,
ha az angyal Máriával folytatott beszélgetését a „kegyelemmel teljes” üdvözlés keretébe foglaljuk.
Az egész dialógus[32] föltárja az esemény mozzanatát, amely természetfölötti és karizmatikus
(kecharitómené). De a kegyelem, azaz Isten természetfölötti cselekedete, sohasem zárja ki a
természetet, hanem fölemeli és nemesíti. Ezért a „kegyelemnek az a teljessége”, melyet a
Názáreti Szűz leendő „Theotokosz” voltára tekintettel kapott, egyúttal a teljessége és
tökéletessége mindannak, „ami a nőnek sajátja”, ami jellegzetesen „nőies”. Itt találjuk meg
bizonyos módon a nő személyes méltóságának csúcspontját és ősmintáját.
Amikor Mária az égi küldött szavaira azzal válaszol, hogy „legyen nekem a te igéd szerint”, ő, a
„kegyelemmel teljes” ki óhajtja fejezni a neki kinyilatkoztatott ajándékkal való kapcsolatát: „Íme, az
Úr szolgáló leánya”.[33] E kijelentést nem szabad mély értelmétől megfosztani, sem leszűkíteni
azzal, hogy álnokul kiszakítjuk az esemény teljes összefüggéséből és az Istenről és az emberről
kinyilatkoztatott igazság egészéből. Az „Úr szolgáló leánya” kifejezésből kitűnik: Mária teljesen
tudatában van annak, hogy Istenhez viszonyítva teremtmény. Mégis a „szolgáló leány” szó az
angyallal folytatott dialógus végéről bevonul az anya és fia egész történetének távlatába.
Valójában ez a Fiú, aki a „Magasságbeli” igaz és egylényegű Fia, gyakran, sőt olykor küldetése
csúcsán kijelenti önmagáról: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő
szolgáljon”.[34]
Jézus mindig tudatában volt annak, hogy ő „az Úr szolgája” Izaiás próféciája szerint,[35] mely az ő

1.7 Page 7

▲back to top
7
messiási küldetésének lényegét foglalja magában: tudniillik, hogy ő a világ Megváltója. Mária – a
fiával való kapcsolata révén, akit „az Atya a világba küldött, hogy üdvözüljön általa a világ”[36] –
istenanyaságának első pillanatától Krisztus messiási szolgálatához kapcsolódik.[37] És maga ez a
szolgálat az Ő országának alapja, amelyben „a szolgálat uralkodás”.[38] Krisztus, „az Úr Szolgája”
minden ember számára ki fogja nyilvánítani a királyi szolgálat méltóságát, amelyhez szorosan
kapcsolódik minden ember hivatása.
Így tehát az asszonyt, Isten Anyját szemlélve kezdhetjük el a legalkalmasabb módon ezt a Mária-
évről szóló elmélkedést. Ez a tény meghatározza az asszony méltóságáról és hivatásáról szóló
elmélkedés lényeges szempontját. Semmit sem gondolhatunk, mondhatunk vagy tehetünk az
asszony méltóságával és hivatásával kapcsolatban, ha ettől a szemponttól a gondolat, a szív és a
cselekedetek elszakadnak. Minden ember méltósága és a neki megfelelő hivatása végső értelmét
az Istennel való kapcsolatból kapja. Mária – a Szentírás Asszonya – a legtökéletesebb példája
ennek a méltóságnak és hivatásnak. Az ember – akár férfi, akár asszony –, mivel Isten képére és
hasonlatosságára van teremtve, nem valósíthatja meg önmagát eme képmás és hasonlatosság
mértékén kívül.
III.
ISTEN KÉPMÁSA ÉS HASONLATOSSÁGA
A Teremtés könyve
6. Vissza kell térnünk a szentírási kezdethez, ahol az emberről mint „Isten képmásáról és
hasonlatosságáról” szóló kinyilatkoztatott igazság minden keresztény antropológia változhatatlan
alaptétele.[39] „Isten megteremtette az embert a maga képmására; Isten képmására teremtette őt;
férfinak és nőnek teremtette őket”.[40] Ez a rövid szentírási szöveg alapvető antropológiai
igazságokat tartalmaz: az ember az összes teremtett dolog csúcsa a látható világban; az emberi
nem, mely a férfiból és a nőből ered, fejezi be a teremtés egész művét; mindketten, a férfi és
asszony, egyformán emberi lények, mindkettő Isten képére teremtetett. Ezt az ember számára oly
lényeges Isten-hasonlóságot a férfi és az asszony mint hitvestársak és szülők utódaiknak
továbbadják: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok
alá”.[41] A Teremtő rábízta a föld fölötti uralmat az emberi nemre, minden emberre, minden férfira
és minden nőre, akik a közös eredetből nyerték méltóságukat és hivatásukat.
A Teremtés könyvében egy másik helyen is megtaláljuk az ember – a férfi és az asszony[42] –
teremtésének leírását, amelyre később visszatérünk. De már most meg kell állapítanunk, hogy a
szentírási leírásból kitűnik: az ember személyes természetű. Az ember, a férfi és az asszony,
egyaránt személy, hiszen mindketten a személyes Isten képére és hasonlatosságára lettek
teremtve. Az ember azért hasonlít Istenre – másként, mint valamennyi élő, beleértve azokat is,
melyek érzékekkel vannak felruházva –, mert az ember értelmes élőlény (animal rationale).[43] E

1.8 Page 8

▲back to top
8
sajátosság következtében tud a férfi és az asszony a látható világ többi teremtménye fölött
uralkodni.[44]
Az ember teremtése másik leírásának[45] kifejezésmódja – ahogyan a férfi, s különösen az
asszony teremtésének igazságát elmondja – más, bizonyos értelemben kevésbé világos;
mondhatnánk, inkább elbeszélő és képszerű: a korabeli mítoszok nyelvére emlékeztető. A két
történet között azonban nincs lényeges különbség. A második szöveg[46] segítséget ad, hogy a
Ter 1,27–28 tömör szövegét jól értelmezzük; segít, hogy mélyebben megértsük az ember alapvető
igazságát, aki Isten képére és hasonlatosságára van teremtve mint férfi és mint asszony.
A Teremtés könyvének második leírása szerint[47] az asszonyt Isten a férfi egyik bordájából
teremtette, és a férfi mellé állította mint másik személyt, mint beszélgető társat, mert az őt
környező világban az élők között egyedül volt és nem akadt megfelelő „segítője”. Az így
megteremtett nőt a férfi azonnal fölismeri mint „húst az ő húsából és csontot az ő csontjából”,[48]
és ezért „asszonynak” nevezi. Ez a név a Szentírás nyelvében a férfival való lényeges
azonosságot fejez ki: a férfi=is; az asszony=issah; amit a mai nyelvek általában nem tudnak
visszaadni. (Lat. Vocabitur virago – issah –, quoniam de viro – is – summota est haec. „Asszony
legyen a neve, mert a férfiból vétetett.”)[49]
A szentírási szöveg elegendő alapot ad, hogy az emberi természetet tekintve fölismerhető legyen
a férfi és az asszony közötti lényeges egyenlőség.[50] Mindketten eredetüktől fogva – a körülöttük
lévő élőlényektől eltérően – személyek. Az asszony egy másik személy a közös emberi
természetben. Ők ketten kezdettől fogva egyek, és ez számolja föl az eredeti magányosságot,
melyben „az ember semmiféle segítőtársat sem talált, aki hasonló lett volna hozzá”.[51] Csak a
munkában való segítségről volna itt szó, hogy uralhassa a földet?[52] Kétségtelenül elsősorban az
életközösségről van itt szó, melynek révén a férj eggyé válhat a feleséggel, és így, „egy testté”
válhat vele, elhagyván ezért „apját, anyját”.[53] A Szentírás leírása tehát a házasság
intézményéről szól, melyet a férfi és az asszony teremtésével együtt Isten alapított mint az élet
továbbadásának nélkülözhetetlen feltételét, amire a házasság és a hitvesi szeretet természete
szerint rendeltetett: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok
uralmatok alá”.[54]
Személy – közösség – ajándék
7. Ha a Teremtés könyvének teljes leírását végiggondoljuk és azt az istenképiség és
hasonlatosság igazságának fényénél értelmezzük,[55] jobban megértjük, miben rejlik az ember
személyes sajátossága, melynél fogva a férfi és asszony – mindkettő egyaránt – hasonlít Istenre.
Ugyanis Isten képmása minden ember, mint értelmes és szabad teremtmény, aki a
gondolkodással és a szeretettel hasonlít hozzá. Olvassuk továbbá, hogy a férfi „egyedül” nem
létezhet;[56] csak „a kettő egységében”, azaz egy másik emberi személlyel együtt tud létezni. Itt
kölcsönös kapcsolatról van szó: a férfinak a nővel, és a nőnek a férfival való kapcsolatáról.

1.9 Page 9

▲back to top
9
Személynek lenni az istenképiség alapján azt jelenti: kapcsolatban lenni, közösségben lenni egy
másik „személlyel”. Ez előrejelzi azt a kinyilatkoztatást, amelyben a háromszemélyű egy Isten
föltárja önmagát: az élő egységet az Atya, Fiú és Szentlélek közösségében.
A Szentírás könyvei kezdetben erről közvetlenül nem szólnak. Az egész Ószövetség elsősorban
az egy és egyetlen Isten igazságát nyilatkoztatta ki.
Ebbe az Istenre vonatkozó alapigazságba szövi bele az Újszövetség Isten belső élete
kifürkészhetetlen misztériumának kinyilatkoztatását. Isten, aki Krisztus által megengedi az
embereknek, hogy megismerjék Őt, egység a Háromságban: egység a közösségben. Ebből új
fény ragyog az emberben lévő Isten-hasonlatosságra, melyről a Teremtés könyve beszél. A
férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége nem azt jelenti csupán, hogy egyenként
mindegyikük értelmes és szabad természete révén hasonlít Istenre; hanem azt is jelenti, hogy a
közös emberi természetben a „kettő egységének” teremtett férfi és az asszony arra hivatott, hogy
a szeretet közösségében éljen, és jelenítse meg a szeretet közösségét, mely Istenben van,
melynek erejében a három Személy szereti egymást az egyetlen isteni élet bensőséges
misztériumában. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Isten az isteni természet egysége szerint, de
személyek a kifürkészhetetlen isteni vonatkozások miatt. Csak így érthető meg az az igazság,
hogy Isten a szeretet önmagában.[57]
A férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége és hasonlatossága (a teremtmény és a
Teremtő között állítható az analógia révén) kifejezi tehát a közös emberi természetben „kettő
egységét” is. E „kettő egysége”, a személyek közösségének jele, arra utal, hogy az ember
teremtésébe bele van írva az isteni közösséggel (communio) való bizonyos hasonlóság is. Ez a
hasonlóság úgy van beléjük írva, mint a férfi és az asszony személyes sajátossága, s ugyanakkor
mint feladatra szóló meghívás. Az istenképiségben és hasonlatosságban, melyet az emberi nem
kezdettől fogva magában hord, van megalapozva az egész emberi „étosz”.[58] Az Ó- és
Újszövetség fejezi és fejti ki ezt az „étoszt”, melynek csúcsa a szeretet parancsa.[59]
A „kettő egységében” a férfi és az asszony kezdettől fogva hivatást kapott nemcsak arra, hogy
„egymás mellett” vagy „együtt”, hanem arra is, hogy kölcsönösen egymásért létezzen.
Így válik világossá annak a „segítségnek” az értelme, melyről a Ter 2,18–25 szól: „Alkotok neki
segítőtársat, aki hasonló hozzá”. A szentírási összefüggés azt is megengedi, hogy ezt a
következőképpen értsük: az asszonynak „segítenie” kell a férfit – s viszont a férfinak a nőt –,
elsősorban azért, mert „emberi személyek”; s ez azt is lehetővé teszi számukra, hogy saját emberi
természetük tartalmát egyre inkább megismerjék és megerősítsék. Ezen az alapon könnyen
érthető: két fél kölcsönös segítségéről van szó. Az emberség személyek közötti közösséget jelent.
A Teremtés Könyve[60] azt sugallja, hogy ennek a meghívásnak az első és bizonyos értelemben
a legfőbb dimenziója a házasság. Az ember egész földitörténelme e hivatás területén zajlik. Ebben
a történelemben annak az elvnek alapján, hogy a személyek közösségében „egyiknek a másikért

1.10 Page 10

▲back to top
10
kell” léteznie, kibontakozik és kiegészíti egymást az emberségben a „férfias” és a „nőies”: és ezt
Isten akarja. A szentírási szövegek a Teremtés Könyvétől kezdve alkalmat adnak arra, hogy
megtaláljuk újból az alapot, melyen az ember igazsága nyugszik: az emberi élet oly sok változása
között a szilárd és rendíthetetlen alapot.
Ez az igazság hozzátartozik az üdvtörténethez is. Erről szól a II. Vatikáni Zsinat egyik fontos
megállapítása. A Gaudium et Spes II. fejezetében, mely az emberek közösségével foglalkozik, ezt
olvashatjuk: „Amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért
imádkozik az Atyához, hogy 'legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk',[61]
bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és
szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – aki az egyetlen
teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat önmagára, ha
őszintén elajándékozza magát.”[62]
E szavakkal tárja föl a Zsinat az emberről mint férfiról és nőről szóló igazság tömör foglalatát,
amelyet már a Teremtés könyvének fejezetei körvonalaztak: ez a Szentírás és a keresztény
antropológia fő struktúrája. Az ember – akár férfi, akár asszony – a látható világ egyedüli
teremtménye, akit a teremtő Isten „önmagáért akart”: tehát személy. Személynek lenni annyit
jelent: a tökéletességre törekedni (a Zsinat szövegében: „önmagára találni”), ami nem lehetséges,
csak önmaga „őszinte ajándékozása által”. A személy e meghatározásának mintája maga Isten
mint Háromság, mint Személyek közössége. Ha azt mondjuk, hogy az ember ennek az Istennek a
képére és hasonlatosságára lett teremtve, ez ugyanaz, mint ha azt mondanánk: az ember arra
van hivatva, hogy „másokért” legyen, hogy „ajándék” legyen.
Minden embernek, férfinak és nőnek egyaránt szól ez a meghívás, melyet sajátos tulajdonságuk
szerint oldanak meg. Az asszony méltóságáról és hivatásáról szóló elmélkedésünkben
szükségszerűen ebből az emberi igazságból kell kiindulnunk. Már a Teremtés könyve is látni
engedi a személyek közötti kapcsolat jegyesi jellegét, s e területen nyilvánul meg az anyaság és a
szüzesség igazsága, mint a női hivatás két sajátos módja, melyeket az isteni kinyilatkoztatás
mutat be. E két mód a csúcsát akkor éri el, amikor eljön az idők teljessége,[63] mégpedig a
názáreti „asszony” alakjában: aki szűz és anya.
A Szentírás antropomorf nyelve
8. Az embernek Isten képére és hasonlatosságára való teremtése, melyről a Szentírás a kezdetén
szól, egy másik jelentést is hordoz. Ez a tény ad alapot a szentírási kinyilatkoztatás olyan
megértéséhez, hogy az 'Isten beszéde önmagáról'. Önmagáról beszélve „mind a prófétákban,
mind a Fiúban,”[64] aki emberré lett, Isten emberi nyelven beszél, emberi kifejezésekkel és
képekkel. Ha e beszédmód antropomorf (emberszabású), ez azért van,mert az ember hasonló
Istenhez: az ő képére és hasonlatosságára teremtetett. Ebből következően Isten is bizonyos
módon „hasonlít az emberhez”, és e hasonlóság miatt ismerhetik meg Őt az emberek.

2 Pages 11-20

▲back to top

2.1 Page 11

▲back to top
11
Ugyanakkor a Szentírás nyelve eléggé pontos ahhoz, hogy megmutassa a „hasonlóság” és
„analógia” határait. Ugyanis a szentírási kinyilatkoztatás azt állítja, hogy ha igaz az ember
„hasonlósága” Istenhez, még inkább igaz a különbségük, mely a mindenséget elválasztja a
Teremtőtől.[65] Mert Isten a hasonlatosságára teremtett ember számára változatlanul az, aki
„megközelíthetetlen fényben lakozik”:[66] lényege szerint „különböző”, „abszolút módon más”.
E megállapítást az analógia határairól – az ember Istennel való hasonlatosságának korlátairól a
szentírási nyelvben – akkor is szem előtt kell tartanunk, ha a Szentírásban (különösen az
Ószövetségben) olyan hasonlatokat találunk, melyek Istennek „férfias” vagy „nőies” jelleget
tulajdonítanak. Az ilyen hasonlatok közvetett módon igazolják, hogy mindkettő – mind a férfi, mind
az asszony – Isten képmására lett teremtve. Ha akad a Teremtő és a teremtmény között
hasonlóság, a Biblia magától értetődően olyan kifejezéseket használ, melyek hol „férfias”, hol
„nőies” tulajdonságot mutatnak.
Bemutatunk néhány jellegzetes részletet Izaiás próféta könyvéből: „Így panaszkodott Sion:
'Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam.' De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És
megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha meg is feledkeznék: én akkor sem
feledkezem meg rólad.”[67] És másutt: „Mint a fiút, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én
is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást!”[68] A Zsoltárokban is előfordul, hogy Istent
gondoskodó anyához hasonlítja a zsoltáros: „Mint az elválasztott gyermek anyja ölében, mint az
elválasztott, úgy van bennem a lelkem. Reméljen, Izrael, az Úrban.”[69] Különbözőhelyeken Isten
népéről gondoskodó szeretetét az anyai szeretethez hasonlítja: az emberi nemet és különösen
választott népét Isten anyaként hordozta méhében, fájdalommal szülte, nevelte és vigasztalta.[70]
Az Isten szeretetét sok helyen mint egy férj vagy édesapa „férfias szeretetét”,[71] másutt mint egy
anya „nőies” szeretetét ábrázolják.
A Szentírás Istenről antropomorf módon szóló beszédmódjának jellegzetessége közvetett utalás
az Isten belső életéhez tartozó örök nemzés misztériumára. Ez a nemzés semmi esetre sem
„férfiúi” vagy „női” tulajdonságú, mindenestül és teljesen isteni természetű. Ez a legszigorúbb
formában szellemi nemzés, mert „Isten lélek”,[72] minden emberi – „női” vagy „férfiúi” – testi
sajátosság nélkül. Így tehát Istenben az „atyaság” is teljesen isteni, mentes minden testi
„férfiasságtól”, mely az emberi atyaságra jellemző. Ebben az értelemben szól az Ószövetség
Istenről mint atyáról és fordul hozzá, mint atyához. Jézus Krisztus – aki „Abba-Atyá”-nak[73]
szólította az Atyát, s a keresztény imádság szabályaként állította ezt az igazságot evangéliuma
élére – mint egyszülött és egylényegű Fiú ezt a testet és emberi természetet meghaladó, teljesen
isteni atyaságot mutatta meg. Mint fiú beszélt, aki az Atyához az isteni nemzés örök
misztériumával kapcsolódik; és azért beszélt, mert ugyanakkor szűz anyjának valóban emberi Fia
volt.
Jóllehet az Ige örök nemzésének nem szabad emberi sajátosságokat tulajdonítani, sem az isteni
atyaságnak nincsenek „férfias” testi vonásai, mégis Istenben kell keresnünk az emberi világ

2.2 Page 12

▲back to top
12
mindenfajta „nemzésének” tökéletes mintaképét. Úgy tűnik, hasonló értelemben olvassuk az
Efezusi levélben: „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt: tőle származik minden atyaság égen
és földön”.[74] Minden teremtményi „nemzés” első mintaképe az a nemzés, amely Istenben
teljesen isteni, azaz lelki természetű. E tökéletes, nem teremtett mintaképhez hasonló minden
„nemzés” a teremtett világban. Éppen ezért minden, ami az emberi nemzésben a férfinak vagy a
nőnek sajátja, azaz az emberi „atyaság” és „anyaság”, hasonló, vagyis analóg az isteni
„nemzéssel” és azzal az atyasággal, mely Istenben „egészen más”: teljesen szellemi és lényegét
tekintve isteni. Ezzel szemben az emberi létrendben a nemzés „kettő egységének” a sajátja:
mindketten „szülők”, tudniillik a férfi és az asszony egyaránt.
IV.
ÉVA – MÁRIA
A kezdet és a bűn
9. „Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára
visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját.”[75] Ezekkel a
szavakkal emlékezik a legutóbbi zsinat a bűnről – főként az első bűnről, az „eredendő” bűnről –
szóló kinyilatkoztatott igazságról. A szentírási „kezdet” – a világ teremtése és az ember teremtése
a világban – magába foglalja egyúttal az e bűnről szóló igazságot is, melyet az ember „kezdete”
bűnének is nevezhetünk a földön. Jóllehet a Teremtés könyvének leírása, miként az ember
férfinak és nőnek teremtése,[76] formája szerint képszerű elbeszélés, mégis föltárja azt, amit „a
bűn misztériumának” vagy még teljesebben „a gonosz misztériumának” nevezünk Isten teremtett
„világában”.
Nem szólhatunk „a bűn misztériumáról”, ha nem vesszük tekintetbe az „Isten-kép és -
hasonlatosság”-ról szóló igazság teljességét, mely a szentírási antropológia alapja. Ez az igazság
a teremtést úgy mutatja be, mint a Teremtő különleges ajándékát, mely nem csupán az embernek
– a férfinak és az asszonynak – a teremtett világban viselt lényegi méltóságának alapját és
forrását foglalja magában, hanem mindkettőjük meghívásának kezdetét is, hogy részesei
legyenek Isten benső életének. A kinyilatkoztatás fényében a teremtés az üdvtörténet kezdete.
Pontosan itt, a kezdetnél lép be a bűn, mint ellenkezés és tagadás.
Paradoxonként állíthatjuk, hogy a Teremtés könyvében[77] a bűn leírása megerősíti az ember
Isten képére és hasonlatosságára teremtettségének igazságát; tudniillik a szabad akaratot, mellyel
az ember tudja a jót választani, de vissza is élhet vele, Isten akarata ellenére a rosszat választva.
A bűn azonban lényege szerint tagadása Istennek, aki Teremtő az emberhez viszonyítva, és
annak, amit Isten az ember számára a kezdettől fogva örökre akart. Megteremtvén a férfit és a nőt
a maga képére és hasonlatosságára, Isten a jó teljességét akarja nekik, azaz a saját életében való
közösségből fakadó természetfölötti boldogságot. A bűnt elkövetve az ember visszautasítja ezt az

2.3 Page 13

▲back to top
13
ajándékot, s ugyanakkor ő maga akar olyan lenni, „mint az Isten, jónak és rossznak tudója”,[78]
tudniillik Istentől, a maga Teremtőjétől függetlenül döntvén a jó és a rossz kérdésében. Az
eredendő bűnnek emberi mértéke van, belső indoka az ember szabad akaratában rejlik,
ugyanakkor van valami „ördögi” vonása,[79] amint azt a Teremtés könyve kiemeli.[80] A bűn
megtöri az eredeti egységet, melynek az ember az igazság eredeti állapotában örvendhetett: az
Istennel való egységet, aki minden benső személyi egység forrása; megtöri a kölcsönös
kapcsolatot, a személyes közösséget (communio personarum) a férfi és az asszony között, és
végül a környezettel, a természettel való egységet is.
A Szentírás a Teremtés könyvében[81] úgy írja le az első bűnt, hogy bizonyos módon kiosztja
benne az asszony és a férfi szerepét. Erre hivatkozik olykor a Szentírás egyes helyeken, mint
például Szent Pál Timóteushoz írt levelében: „A teremtésben is Ádám volt az első, Éva utána
következett; Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék, s bűnbe
esett”.[82] Kétségtelen azonban, hogy e szereposztástól függetlenül a Szentírás elbeszélése
szerint az az első bűn az ember bűne volt, akit Isten férfinak és nőnek teremtett. Az ősszülők bűne
volt, amelyhez kapcsolódik az öröklődés is. Ilyen értelemben nevezzük „áteredő bűnnek”.
Ezt a bűnt – miként már mondtuk – teljes egészében nem érthetjük meg anélkül, hogy az Isten
képére és hasonlatosságára – férfivá és nővé – teremtett ember misztériumát ne idéznénk föl. Ily
módon érthetjük meg annak az Istentől való „különbözőségnek” a misztériumát, ami a bűn
lényege, és ami megjelenik a jelen világ története rosszaságában, annak Istentől való
„különbözőségében”,hiszen „egyedül Isten jó”,[83] ő a jóság teljessége. A bűn „különbözősége”
Istentől, aki maga a szentség, föltételezi a korábbi „hasonlóságot” a szabadság, a szabad akarat
területén; ezért elmondható, hogy a bűnben rejlő „különbözőség” még drámaibb és még
fájdalmasabb. Azt is hozzá kell tennünk, hogy Istent mint teremtőt és atyát érinti, „sérti”, mégpedig
az emberre vonatkozó örök terve szerinti ajándékozás mélyén sérti.
Ugyanakkor az embert is – férfit és nőt egyaránt – érinti a bűn rosszasága, melynek ő az
elkövetője. A Szentírás szövege ezt azokkal a szavakkal mutatja be, melyek világosan leírják az
ember új állapotát a teremtett világban. Bemutatja elsősorban a verejtékes munkát, mellyel az
ember előteremti a megélhetéséhez szükséges javait,[84] szól továbbá a nagy fájdalomról, mellyel
az asszony gyermekeit szüli.[85] Mindezt végül betetőzi a szükségszerű halál, mely véget vet a
földön az ember életének. Ilyen formában mint por „az ember visszatér a földbe, melyből vétetett”:
„porból vagy és visszatérsz a porba”.[86]
E szavak nemzedékről nemzedékre igazolódnak. Nem azt jelentik, hogy a bűn eltörölte az
emberben – férfiban és nőben – az Isten képmását és a hasonlatosságot, hanem, hogy e képmás
„elhomályosult”[87] és bizonyos mértékben „eltorzult”. A bűn lealacsonyítja az embert, amint azt a
II. Vatikáni Zsinat mondja.[88] Ha az ember személyes természete miatt képmása Istennek és
hasonló hozzá, akkor nagysága és méltósága az Istennel való szövetségben áll, a vele való
kapcsolatban, s arra az alapvető egységre törekedve, mely magához a teremtés misztériumához

2.4 Page 14

▲back to top
14
tartozik. Ez az egység megfelel minden értelemmel bíró teremtmény legmélyebb igazságának,
főleg az ember igazságának, aki az összes teremtmény közül kezdettől fogva kiemeltetett Isten
örök kiválasztása által Jézusban: „Krisztusban kiválasztott minket a világ teremtése előtt ...,
szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata szerint –
gyermekeivé legyünk”.[89] A Szentírás tanítása alapján mondhatjuk, hogy ez az eleve kiválasztás
minden egyes emberi személyt érint, férfiakat és nőket kivétel nélkül.
Uralkodni fog rajtad
10. A bibliai leírás körvonalazza az ember bűne következményeinek igazságát, és bemutatja a
férfi és az asszony közötti eredeti, személyi méltóságuknak megfelelő kapcsolat sérülését. Az
ember, akár férfi, akár asszony, személy, és így „az egyetlen teremtmény, melyet Isten önmagáért
akart itt a földön”; ugyanakkor ez az egyetlen és meg nem ismételhető teremtmény „nem találhatja
meg önmagát, csak akkor, ha őszintén és teljesen átadja önmagát”.[90] Itt kezdődött „a személyi
közösség”, a „kettő egysége”, amelyben kifejezésre jutott a férfi és az asszony személyi
méltósága. Ha tehát a szentírási elbeszélésben az asszonyhoz intézett szavakat olvassuk:
„Vágyakozni fogsz férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad”,[91] fölfedezhetjük a törést és a
veszélyeztetettséget a „kettő egységében”, amely megfelel mindkettőjükben az Isten-hasonlóság
méltóságának. Ez a veszélyeztetettség a nőre nézve súlyosabb. Az őszinte önátadás és a
másikért való élet ugyanis uralkodás alá kerül: a férfi az asszony ura lesz! Ez az „uralkodás” jelzi
annak az alapvető egyenlőségnek a megzavarását és gyengítését, melyet a férfi és az asszony „a
kettő egységében” birtokolt: és ez elsősorban az asszony kára, mert csak a két személy
méltóságából eredő egyenlőség adja a „communio personarum”-ot (a személyek egységes
közösségét) és annak folytonosságát. De ha ennek a teremtő Istentől jogként és ajándékba kapott
egyenlőségnek a sérülése károsítja a nőt, akkor kisebbíti a férfi méltóságát is. Ezzel pedig az
ember „éthoszának” nagyon érzékeny pontját érintjük, amit a Teremtő már kezdetben, a
teremtéskor belevésett mindkettőbe azzal, hogy saját képére és hasonlatosságára alkotta őket.
A Teremtés könyvének[92] e kijelentése nagyon jelentős és súlyos. Rámutat a férfi és az asszony
kölcsönös kapcsolatára a házasságban. Jegyesi szeretet állapotában fakadó vágyakozásról van
szó, melynek következtében az asszony „őszinte odaadására” a férfi hasonló „önátadással” és
beteljesedéssel válaszol. Mindketten – s főleg az asszony – csak ennek az elvnek az alapján
tudják megtalálni önmagukat, mint „a kettő igaz egységét” a személyi méltóságuknak megfelelően.
A házassági kötelék megköveteli mindkettőjük igazán szubjektív személyes természetének
tiszteletben tartását és tökéletességét. Az asszony nem lehet a férfiúi „birtoklás” és „uralom”
„tárgya”. A Szentírás szavai azonban közvetlenül az áteredő bűnről, s annak a férfira és nőre
vonatkozó következményeiről szólnak. Ők ketten ugyanis, akiket a bűnös természet öröksége
terhel, állandóan magukban hordják a „bűn taplóját” (lat. fomes peccati), azaz a hajlandóságot az
ember értelmes természetének és személyi méltóságának megfelelő erkölcsi rend megsértésére.
Ezt a hajlamot bizonyítja a hármas kívánság (lat. concupiscentia), melyet az Apostol a szemek
kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélységeként különböztet meg.[93] A Teremtés

2.5 Page 15

▲back to top
15
könyvének idézett szavai mutatják, hogy ez a hármas kívánság mint a „bűn taplója” miként fogja
átalakítani a férfi és az asszony kapcsolatát.
Az idézett szavak közvetlenül a házasságra vonatkoznak, de közvetve a társas együttélés
különböző területeit is érintik: mindazokat a körülményeket, melyekben az asszony károsodik vagy
hátrányos megkülönböztetést szenved csupán azért, mert asszony. Az ember mint férfi és
asszony teremtésének kinyilatkoztatott igazsága a fő érv minden olyan szituáció ellen, ami –
tekintettel arra, hogy önmagában ártalmas, azaz igazságtalan – tartalmazza és kifejezi a bűn
örökségét, melyet minden emberi lény magában hordoz. A Szentírás könyvei különböző helyeken
igazolják, hogy valóban léteznek ilyen szituációk, és megtérésre, azaz a rossztól való
megtisztulásra és a bűntől való szabadulásra sürgetnek: a szabadulásra attól, ami a másikat sérti,
ami az embert – s nemcsak a sértettet, hanem a sértőt is – „lealacsonyítja”. Ez az isteni
kinyilatkoztatás megmásíthatatlan üzenete. Ebben fejeződik ki a szentírási „étosz” mindvégig.[94]
Korunkban a „nők jogai” kérdés az emberi személy jogának keretében új tartalmat nyert. Ennek a
programnak megvalósításához állandóan és minden szempontból figyelembe kell venni a
Szentírás és az evangélium igazságát „a kettő egységéről”, azaz figyelnünk kell arra a hivatásra
és méltóságra, mely a férfi és az asszony személyes tulajdonságának eltérő voltából adódik. Ezért
a nők jogos tiltakozása az ellen, amit a Szentírás szavai kimondanak – „ő uralkodik rajtad”[95] –,
semmiféle módon nem vezethet a nők „férfiasításához”. A nőnek óvakodnia kell attól, nehogy – a
férfi „uralma” alóli fölszabadulás nevében – sajátos „nőies tulajdonságai” rovására férfias
vonásokra tegyen szert. Félő, hogy az asszony ily módon akarja „tökéletesíteni önmagát”, s
ugyanakkor eltorzítja és elveszíti azt, ami az ő alapvető gazdagsága. Gazdagsága ugyanis igen
nagy. Az első férfi fölkiáltása a teremtés történetében, amikor az éppen megteremtett nőt
megpillantotta, a csodálkozás és elragadtatás kiáltása, mely végig hangzik az ember egész földi
történetén.
A női természet sajátosságai nem csekélyebbek a férfi adottságainál, csupán mások. Az asszony
– miként a férfi is – mint személy önmegvalósítását, hivatását és méltóságát csak adottságai
alapján keresheti, a női természet gazdagsága alapján, melyet a teremtése napján az
istenképiség és az Istenhez való hasonlóság sajátos kifejezéseként kapott örökségül. Csak ezen a
módon küzdheti le a bűn örökségét,melyet a Szentírás így fejez ki: „Férjed után vágyakozol, ő
pedig uralkodni fog rajtad.” Ennek a rossz örökségnek a leküzdése minden egyes ember, asszony
és férfi kötelessége nemzedékről nemzedékre. Mert valahányszor a férfi olyan bűnt enged meg
magának, amivel az asszony személyi méltóságát és hivatását sérti, saját személyi méltósága és
hivatása ellen cselekszik.
Az ősevangélium
11. A Teremtés könyve tanúskodik a bűnről, mely az ember számára minden rossznak kútfeje,
továbbá ennek következményéről, mely minden emberre ránehezedik, de egyúttal tartalmazza az

2.6 Page 16

▲back to top
16
első hírt a rossz, a bűn fölötti győzelemről is. E hírt mondják a Ter 3,15 szavai, melyeket
„protoevangéliumnak” szoktunk nevezni: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te
ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarkát veszed célba.” Jelentős,
hogy a Megváltónak, a világ megmentőjének híre, amit e szavak tartalmaznak, az „asszonyra”
vonatkozik. Az ősevangélium először nevezi őt azon személy ősanyjának, aki majd az emberek
Megváltója lesz.[96] És ha a megváltásnak a rossz elleni küzdelem által kell történnie, az
„ellenségeskedés” által az asszony ivadéka és annak ivadéka között, aki mint „a hazugság
atyja”[97] az emberi történelem első bűnének szerzője, akkor ez az ellenségeskedés a sátán és
az asszony között is érvényes.
E szavak föltárják az egész kinyilatkoztatás távlatát, először mint az evangéliumra való
előkészületet, majd magát az evangéliumot. Ebben a távlatban az „asszony” két női alakot jelent:
Évát és Máriát.
A protoevangélium szavai az Újszövetség fényénél egyértelműen kifejezik az asszony részét a
megváltó üdvözítő küzdelmében a rossz szerzője ellen az emberiség történetében.
Éva és Mária összehasonlítása állandóan témája az isteni kinyilatkoztatásból kapott hit
letéteménye fölötti elmélkedésnek, és gyakran szólnak róla az egyházatyák, egyházi írók és a
teológusok.[98] Első tekintetre ebből az összevetésből többnyire az ellentét tűnik ki. Éva mint
„minden élők anyja”[99] tanúja a szentírási „kezdetnek”, mely az embernek Isten képére és
hasonlatosságára való teremtéséről és az ősbűnről szóló igazságot tartalmazza. Mária az új
„kezdet” és az „új teremtés” tanúja.[100] Sőt mint az üdvtörténetben az első megváltott, ő az „új
teremtmény”, ő a „kegyelemmel teljes”. Nehéz megérteni, hogy a protoevangélium miért emeli ki
ennyire „az asszonyt”, ha nem vesszük tekintetbe, hogy őbenne kezdődik az Isten új és
végérvényes szövetsége az emberiséggel; a szövetség Krisztus megváltó vérében. Ez a
szövetség az „asszony” által kezdődik Názáretben, az angyali üdvözletkor. Ez az evangélium
abszolút újdonsága. Az Ószövetségben ugyanis, hogy népe történetébe beavatkozzék, Isten
asszonyokhoz fordult, mint például Sámuel vagy Sámson anyjához; de hogy szövetséget kössön
az emberi nemmel, ahhoz kizárólag férfiakhoz fordult: Noéhoz, Ábrahámhoz, Mózeshoz. Az
öröknek és visszavonhatatlannak szánt Újszövetség kezdetén viszont egy asszony áll: a názáreti
Szűz. Ez annak jele, hogy „Jézus Krisztusban... nincs férfi és asszony”.[101] Őbenne a férfi és az
asszony közötti kölcsönös szembenállás – amely az eredendő bűn öröksége – lényegében
legyőzetett. „Mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” – írja az apostol.[102]
Ezek a szavak a kettő ősi egységét – mely az ember, a férfi és az asszony teremtésével függ
össze, akik Isten képei és hasonmásai – annak a legtökéletesebb személyes közösségnek mintája
szerint tárgyalják, mely maga Isten. Pál szavai kinyilvánítják, hogy az ember megváltásának
misztériuma Jézus Krisztusban, Mária fiában azt ismétli meg és állítja helyre, ami a teremtés
misztériumában a teremtő Isten örök tervének felelt meg. Az ember férfivá és nővé teremtésének
napján emiatt „látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme, nagyon jók voltak”.[103] A megváltás

2.7 Page 17

▲back to top
17
bizonyos értelemben visszaállította azt az eredeti jót, mely a bűn és annak átöröklése folytán az
emberiség történetében lényegesen „csorbult”.
A protoevangélium „asszonya” beleszövődik a megváltás távlatába. Az Éva–Mária összevetés így
is értelmezhető, Mária ugyanis magába foglalja és átöleli az asszony misztériumát, melynek
kezdete Éva, „minden élők anyja”:[104] elsősorban Krisztusnak – az „utolsó Ádámnak” – a
misztériumában[105] foglalja magába és öleli át, aki saját személyében magára vette az első
Ádám természetét. Az Újszövetség lényege ugyanis abban áll, hogy Isten Fia, aki az Atyával
egylényegű, emberré lett: az emberséget fölvette az isteni Ige személyének egységébe. Aki a
megváltást véghezviszi, egyúttal valóságos ember is.
A világ megváltásának misztériuma föltételezi, hogy a Fiú-Isten az emberséget mint Ádám
örökségét magára vegye, és mindenben hasonlóvá legyen hozzá és minden emberhez, „a bűnt
kivéve”.[106] Így Ő „teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását,”
amint a Zsinat tanítja,[107] és bizonyos értelemben segít, hogy újból fölfedezzük, „mi az
ember”.[108]
A keresztény hitletétemény és hitelemzés átadása során nemzedékről nemzedékre száll az
összehasonlítás Ádám és Krisztus között, és ehhez kapcsolódik Éva és Mária összevetése. Mi
lehet annak az analógiának a tartalma, hogy Máriát „új Évaként” írják le? Kétségtelenül sok
jelentésű. Külön el kell időznünk annál a tartalomnál, mely Máriában a teljes kinyilatkoztatását látja
mindannak, amit a Szentírás „asszony” szava jelent, mégpedig olyan kinyilatkoztatást, amely a
megváltás misztériumához kapcsolódik. Mária bizonyos értelemben annak a határnak az átlépését
jelenti, melyről a Teremtés könyve[109] beszél, és a visszatérést ahhoz a „kezdethez”, melyben az
„asszony” olyan volt, amilyennek a teremtő Isten örök terveiben, a legszentebb Szentháromság
ölén elgondolta. Mária minden asszony és minden egyes asszony méltóságának és női
hivatásának „új kezdete”.[110]
Ennek megértéséhez segítenek azok a szavak, melyeket az evangélista Mária ajkára ad az
angyali üdvözlet után Erzsébettel való találkozásakor: „Nagyot tett velem a hatalmas”.[111] Ezek a
szavak nyilván a fiú fogantatására vonatkoznak, aki a „Magasságbeli Fia”[112] és Isten „Szentje”;
ugyanakkor jelenthetik a nőies embervolt sajátosságának föltárását. „Nagyot tett velem”: ez a női
természet teljes gazdagságának és személyes dicséretének föltárása, az asszony öröktől fogva
kapott egész sajátosságának, ahogyan azt Isten akarta, mint személyt önmagáért, aki az „őszinte
önajándékozás által” ismeri meg önmagát.
E föltárás összekapcsolódik Isten bőkezű ajándékának világos tudatával. A bűn már a „kezdetnél”
megzavarta, valamilyen módon elfojtotta ezt a tudatot, amint azt a „hazugság atyjának” szavai
mutatják az első kísértéskor.[113] Az „idők teljességének” eljövetelekor,[114] amikor az emberiség
történetében a megváltás misztériuma teljesedésbe fordult, ez a tudat a maga teljes erejével betör
a názáreti „asszony” szavaiba. Máriában Éva újra megtalálja, hogy mi az asszony méltósága, a

2.8 Page 18

▲back to top
18
nőies emberség. Ennek az új megtalálásnak mindig meg kell érintenie minden asszony szívét, és
formálnia kell hivatását és életét.
V.
JÉZUS KRISZTUS
„Csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszélget”
12. A Teremtés könyvében a protoevangélium szavai megengedik, hogy áttérjünk az
evangéliumra. Az embernek ott meghirdetett megváltása itt valósággá lesz Jézus Krisztus
küldetése és személye révén, s ebből megismerjük, mit jelent a megváltás az asszony
hivatásában és méltóságában. Ennek jelentőségét még jobban megvilágítják Krisztus szavai és a
nők iránti egész magatartása, mely feltűnően egyszerű, éppen ezért szokatlan saját korának
hátterében szemlélve. Ezt a magatartást nagy világosság és mélység jellemzi. Sok asszony tűnt
föl a Názáreti Jézus missziós útján, és mindegyik találkozás megerősíti az evangéliumból fakadó
„új életet”, amelyről már beszéltünk.
Általában elfogadják – még azok is, akik gyalázzák a keresztény örömhírt –, hogy Krisztus
kortársaival szemben védője volt az asszony méltóságának és ebből fakadó hivatásának. Ez
olykor csodálkozást és értetlenséget váltott ki, gyakran szinte a botránkozásig: „Csodálkoztak
azon, hogy asszonnyal beszélget;”[115] mert e magatartás eltért a kortársakétól. Még maguk
Krisztus tanítványai is „csodálkoztak” rajta. A farizeus, akinek házába betért a bűnös asszony,
hogy Jézus lábát megkenje kenettel, ezt mondta magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és
miféle az, aki érinti: hogy bűnös asszony.”[116] Még nagyobb fölháborodást vagy „szent
méltatlankodást” váltott ki az önmagukkal elégedett hallgatók között Jézus kijelentése: „Bizony
mondom nektek, hogy a vámosok és az utcanők megelőznek benneteket az Isten
országában”.[117]
Aki így beszél és cselekszik, igazolja, hogy tökéletesen ismeri „az ország misztériumait”. Ő tudta,
„mi lakik az emberben”,[118] lelkében és szívében. Ő tanúja volt Isten örök tervének, ki az embert
a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Ő a legmélyebben ismerte a bűn következményét,
„a gonoszság misztériumának” keserű gyümölcsét, mely az emberi szívben elhomályosította az
isteni hasonlatosságot. Milyen jelentős mégis, hogy Jézus az írástudókkal a házasságról és annak
fölbonthatatlanságáról folytatott párbeszédében a törvény ismerőivel szemben a „kezdetre”
hivatkozott! Akörül folyt a vita: „szabad-e a férfinak valamilyen okból elbocsátania a
feleségét”;[119] és ezzel az asszony jogai, a házasságban betöltött helyzete, méltósága került
szóba. A vitázók úgy vélték, hogy az Izraelben érvényes mózesi törvény az ő oldalukon áll:
„Mózes azt a parancsot adta, hogy adjunk válólevelet és (az asszonyt) bocsássuk el.”[120] Erre
válaszolt Jézus: „Mózes a szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy

2.9 Page 19

▲back to top
19
elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem így volt”.[121] Jézus a „kezdetre” hivatkozik, az
embernek férfivá és nővé való teremtésére, Istennek arra a rendelkezésére, amelynek alapja,
hogy mindketten „az ő képére és hasonlatosságára” lettek teremtve. Ha tehát a férfi „elhagyja
atyját és anyját” és úgy kötődik feleségéhez, hogy ketten „egy test lesznek”, érvényes a magától
Istentől eredő törvény: „Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza”.[122]
Ennek az „éthosznak” az elvét, mely kezdettől fogva bele van írva a teremtés igazságába, most
Krisztus megerősíti a hagyománnyal szemben, amely megengedte a férfi és az asszony közti
egyenlőtlenséget. E hagyomány alapján a férj uralkodott, figyelmen kívül hagyva az egyenlőséget
és az asszony méltóságát, amit a teremtés „étosza” biztosít a házasságban összekapcsolódott
személyek számára. Ezt az „étoszt” idézi és erősíti meg szavaival Krisztus: ez az evangélium és a
megváltás „étosza”.
Asszonyok az evangéliumban
13. Ha végiglapozzuk az evangéliumot, sok különböző korú, rendű és rangú nővel találkozunk.
Van köztük testileg torzult, mint például az, akit „már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke,
teljesen meg volt görbedve, úgy, hogy nem is tudott fölegyenesedni”,[123] vagy Simon anyósa, aki
„lázas betegen feküdt”,[124] vagy az az asszony, „aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett”,
aki senkit sem érinthetett, mert úgy vélték, tisztátalanná teszi az embert. Ezek a nők valamennyien
meggyógyultak; az utoljára említettet (a vérfolyásos asszonyt), aki a „sokaságban” megérintette
Jézus ruháját,[125] Jézus megdicsérte nagy hitéért: „A hited megmentett téged.”[126] Ezek mellett
ott van Jairus leánya, akit holtából hívott életre Jézus, szelíden szólítva: „Kislány, parancsolom,
kelj föl”.[127] És ott van a naimi özvegy, kinek egyetlen fiát Jézus föltámasztotta, és eme tettéhez
fűzte irgalmas jóságának kifejezését: „megesett rajta a szíve és megszólította: Ne sírj!”[128] És
végül a kananeita asszony, az az asszony, aki hitéért, alázatosságáért és azért a nagyságért,
melyre csak egy anyai szív képes, kiérdemelte Jézus különleges dicséretét: „Asszony, nagy a te
hited. Legyen akaratod szerint.”[129] A kánaáni asszony leánya gyógyulásáért könyörgött.
Az asszonyok, akikkel Jézus útközben találkozott, s akik tőle nagy kegyelmeket nyertek, követték
őt – amikor apostolaival bejárta a városokat és a hegyi falvakat, prédikálva és hirdetve Isten
országának evangéliumát –, „és vagyonukból gondoskodtak róla”. Az Evangélium megnevezi
közülük Johannát, Heródes intézőjének feleségét, Zsuzsannát „és még sok mást”.[130]
Gyakran szerepelnek asszonyok a példabeszédekben, melyekkel Jézus az Isten országáról szóló
igazságokat igyekszik megvilágítani. Így az elveszett drachma,[131] a kovász,[132] az okos és
balga szüzek történetében.[133] Különösen jelentős az özvegy két fillérének története. Amikor a
gazdagok adakoztak a templom perselyébe ..., egy szegény özvegy két fillért adott. Ekkor Jézus
így szólt: „Ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. Mert a többiek a feleslegükből
adtak..., ő azonban mind odaadta, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.”[134] Így Jézus
őt állította példaképül, őt védte meg, mert annak a kornak a jogrendszerében az özvegyek teljesen

2.10 Page 20

▲back to top
20
védtelenek voltak.[135]
Jézus tanításában és egész magatartásában semmi olyat sem találunk, ami – korának szokása
szerint – az asszony hátrányos helyzetét tükrözné. Sőt ellenkezőleg, az ő szavai és tettei mindig
kifejezik a nőt megillető tiszteletet és megbecsülést. A meggörnyedt asszonyt „Ábrahám
leányának” nevezte,[136] holott ez a kifejezés („Ábrahám fia” formában) az egész Szentírásban
csak a férfiakat illette meg. Golgotára vezető útján Jézus így szólt az asszonyokhoz: „Jeruzsálem
leányai, ne engem sirassatok!”[137] Ilyen módon szólni a nőkről és a nőkhöz, nemkülönben így
bánni velük, a kor uralkodó szokásához képest teljességgel „új” volt.
Ez még nagyobb jelentőségű volt azoknak a nőknek az esetében, akiket a közvélemény elítélt
mint bűnösöket, utcanőket, házasságtörőket.Ott van a szamaritánus asszony, akinek Jézus maga
mondta: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem
férjed.” Amikor az látta, hogy ismeri élete benső titkait, fölismerte benne a Messiást, és sietett,
hogy közölje ezt a városbeliekkel. A megelőző párbeszéd egyike a legszebbeknek az
Evangéliumban.[138] Ott van továbbá a közismert bűnös asszony, aki minden elmarasztalás
ellenére belépett a farizeus házába, hogy Jézus lábát kenettel megkenje. A házigazdának, aki
ezen megütközött, Jézus ezt mondta róla: „Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon
szeretett”.[139]
És végül talán a legjelentősebb jelenet az összes találkozások között, amikor Jézushoz vitték a
házasságtörésen ért asszonyt. A provokatív kérdésre: „Mózes a törvényben megparancsolta
nekünk, hogy az ilyet meg kell kövezni; te mit mondasz?”, Jézus így válaszolt: „Aki közületek bűn
nélkül való, az vesse rá az első követ.” A válasz igazságának oly ereje volt, hogy „egyik a másik
után eloldalgott, kezdve a véneken”. Jézus egyedül maradt az asszonnyal. „Hol vannak? Senki
sem ítélt el téged?” – „Senki, Uram.” – „Én sem ítéllek el; menj, és ezután már ne vétkezzél
többé”.[140]
Ezek az epizódok világos összképet adnak: Krisztus az, aki „tudja, mi lakik az emberben,[141] a
férfiban és a nőben. Ismeri az ember méltóságát és szépségét Isten színe előtt. Ő maga, Krisztus
ennek a szépségnek végső megerősítése. Mindaz, amit mond vagy tesz, a megváltás húsvéti
misztériumában nyeri el végleges beteljesedését. Jézus magatartása az asszonyokkal
kapcsolatban, akikkel messiási küldetésének útján találkozott, tükrözi Isten örök tervét, aki
mindegyiküket megteremtvén, Krisztusban kiválasztja és szereti.[142] Tehát bármelyikük az „az
egyedüli teremtmény, akit Isten önmagáért akart”. Mindegyik „kezdettől” kapja a személyi
méltóság örökségét mint asszony. A názáreti Jézus ezt a méltóságot megerősíti, megújítja, az
evangéliumhoz és a megváltáshoz kapcsolja, amiért e világba küldetett. Ezért kell Jézusnak a
nőkre vonatkozó minden szavát és gesztusát a húsvéti misztérium fényében szemlélnünk. Ilyen
módon találja meg mindegyik teljes jelentését.
A házasságtörésen ért asszony

3 Pages 21-30

▲back to top

3.1 Page 21

▲back to top
21
14. Jézus „a házasságtörésen ért asszony” történetében belépett egy asszony konkrét történeti
szituációjába; a bűn örökségével terhes szituációba. Ez az örökség abban a szokásban is
kifejezésre jutott, mely kiszolgáltatta a nőt a férfinak, de a nőben is mélységesen gyökerezik. Ilyen
szempontból „a házasságtörésen ért” asszony története nagyon sokatmondó.[143] Végül Jézus
azt mondta neki: „Ezután ne vétkezzél többé”; de előbb fölébresztette a férfiak bűntudatát, akik
vádolták és meg akarták kövezni az asszonyt. Jézus így kinyilatkoztatta mélységes képességét,
hogy az emberek lelkiismeretét és cselekedeteit az igazság alapján képes megítélni. Úgy tűnik,
Jézus ezt akarta mondani a vádlóknak: Ez az asszony minden bűnösségével együtt nemde
mindenekelőtt a ti törvényszegéseiteknek, férfias igazságtalanságotoknak és gonosz
szokásaitoknak bizonyítéka?
Ez az igazság érvényes az egész emberi nemre. A János-evangéliumban elbeszélt esemény
számtalanszor ismétlődhet hasonló helyzetekben. Egy nőt magára hagynak „az ő bűnével” a
közvéleménynek kiszolgáltatva, miközben az „ő” bűne mögött egy bűnös férfi rejtőzik, aki bűnben
van az „idegen bűn” miatt, sőt, annak részese. De bűne csöndben, észrevétlen marad: „idegen
bűnért” nem tűnik felelősnek! Olykor még vádlóként is képes föllépni, mint a fenti esetben,
megfeledkezve saját bűnéről. Hányszor bűnhődik az asszony hasonló esetekben a férfi bűnéért
(bár előfordulhat, hogy adott esetben ő a felelős), mégis egyedül ő bűnhődik. Hányszor marad
anyaságával elhagyatottan, amikor a férfi, a gyermek atyja a felelősséget nem hajlandó vállalni?
És társadalmunkban a sok „házasságon kívüli anya” mellett gondolnunk kell azokra a nőkre is,
akik különböző – még a bűnös férfi részéről is jelentkező – hatások áldozataként
„megszabadulnak” gyermeküktől még annak megszületése előtt. Megszabadulnak, de milyen
áron? A mai közfelfogás megpróbálja mellőzni e bűn rosszaságát; de az asszony lelkiismerete
nem képes felejteni, hogy elvette saját gyermekének életét; mint ahogy a természetéből sem tudja
kioltani az élet elfogadására rendeltséget, amely „kezdettől” fogva „étoszába” van írva.
Jellemző Jézus magatartása, amelyet János írt le.[144] Csak nagyon kevés helyen tűnik ki az ő
hatalma – az igazság hatalma – az ember lelkiismerete dolgában. Jézus nyugodt, figyelmes és
gondolatokba mélyedt. Nemde itt is, miként a farizeusokkal való beszélgetéskor,[145] tudata a
„kezdet” misztériumához kapcsolódik, amikor Isten az embert férfivá és nővé teremtette, és a nőt
az ő női mivoltában az anyaságra való képességével a férfira bízta? A Teremtő a férfit is rábízta a
nőre. Kölcsönösen egymásra bízta őket, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett
személyeket. Ebben a rábízásban van a szeretet, a jegyesi szeretet mértéke: ahhoz, hogy egyik a
másik számára őszinte ajándék lehessen, kölcsönösen ajándékként kell befogadniuk egymást. Ez
a mérce mindkettőjüknek, a férfinak és a nőnek adatott „kezdettől” fogva. Az áteredő bűn után a
férfiban és a nőben ellentétes erők hatnak a „bűn taplójához” kapcsolódó hármas kívánság miatt.
Ezek az emberben mélyről hatnak. Ezért mondja Jézus a hegyi beszédben: „Mindaz, aki
bűnösvággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követ el vele”.[146] Ezek a
közvetlenül férfinak mondott szavak megmutatják az asszony iránti felelősség alapvető igazságát:
a felelősséget az asszony méltósága, anyasága és hivatása miatt. Közvetve vonatkoznak ezek a
szavak az asszonyra is. Krisztus minden tőle telhetőt megtett, hogy a nők – ama kor szokásainak

3.2 Page 22

▲back to top
22
és szociális adottságainak keretében – tanítása és tettei alapján ismét megtalálják a maguk
természetét és méltóságát. „A kettő egységének” örök isteni elgondolása alapján e méltóság
közvetlenül magától a nőtől mint önmagáért felelős alanytól függ, ugyanakkor a férfi felelősségére
van bízva. Ezen az alapon hivatkozik Jézus a férfi felelősségére. Az asszony hivatásáról és
méltóságáról szóló jelen elmélkedésünkben föltétlenül hivatkoznunk kell arra a szempontra,
amellyel az Evangéliumban találkozunk. Az asszony méltósága és hivatása – de ugyanúgy a férfié
is – Isten szívének örök forrásából fakad, de az időszerű emberi lét követelményei között, és
szorosan összefügg „a kettő egységével”. Ezért minden férfinak magába kell tekintenie, és meg
kell vizsgálnia, hogy az, aki mint feleség ugyanabban az emberségben nővérként bízatott rá, nem
lett-e a szívében házasságtörés tárgya; vajon az, aki hozzá hasonlóan a maga létének alanya,
nem lett-e őbenne (tudniillik a férfiban) tárggyá: használat, gyönyör tárgyává?
Az evangéliumi üzenet őrzői
15. Krisztus magatartása, szavainak, tetteinek evangéliuma állandóan vádolja azt, ami sérti az
asszony méltóságát. Ezért az asszonyok, akik Krisztus környezetéhez tartoztak, fölfedezik
Krisztus tanításának és tetteinek igazságában önmagukat, akkor is, ha ez az igazság az ő „bűnös
természetükről” szól. Ezen igazságok révén „fölszabadultnak” érzik magukat, önmagukra találtak:
úgy érzik, hogy örök szeretettel szeretik őket, azzal a szeretettel, amely Krisztusban fejeződik ki.
Krisztus körül az ő társadalmi tevékenységük helyzete változik meg. Hallják, hogy Jézus olyan
dolgokról beszélget velük, amilyenekről abban az időben asszonnyal nem tárgyaltak. Erre
vonatkozólag a legjellemzőbb a szamariai asszonnyal való beszélgetés a szichemi kútnál. Jézus –
aki tudja, hogy az asszony bűnös,és ezt tudomására is hozza – Isten legmélyebb misztériumairól
beszél vele. Beszél neki Isten szeretetének mérhetetlen ajándékáról, mely „örök életre szökellő
vízforrás”;[147] Istenről, aki Lélek; és Isten lélekben és igazságban való igaz imádásáról.[148]
Végül kinyilatkoztatja neki, hogy ő az Izraelnek megígért Messiás.[149]
Ez az esemény új: ez az asszony, mégpedig ez a „bűnös asszony” Krisztus tanítványa lesz; sőt
tanítványként Krisztust hirdeti Szamaria lakosainak, úgy, hogy azok is hittek benne.[150] Az
esemény új, ha arra gondolunk, hogy általában hogyan bántak Izrael tanítói az asszonyokkal, s
hogy a Názáreti Jézus cselekvésmódjában az ilyen esemény megszokottá vált. Ebben az
összefüggésben külön említést érdemelnek Lázár nővérei is: „Jézus szerette Mártát, a nővérét
(Máriát) és Lázárt”.[151] Mária „hallgatta Jézus szavait”: amikor meglátogatta őket, maga Jézus
mondta Mária magatartását a „jobbik” résznek Márta háztartásbeli gondjához mérten.[152]
Egy másik találkozáskor – Lázár halála után – Márta is beszélgetett Krisztussal: és ez a
beszélgetés érintette a kinyilatkoztatás és a hit legmélyebb igazságait. „Uram, ha itt lettél volna,
nem halt volna meg a testvérem.” – „Testvéred föl fog támadni.” – „Tudom, hogy föltámad, majd a
föltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz
bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.
Hiszed ezt? – „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba

3.3 Page 23

▲back to top
23
jöttél.”[153] E hitvallás után támasztotta föl Jézus Lázárt. A Mártával való beszélgetés is egyike az
Evangélium legfontosabb részeinek.
Krisztus elbeszélget az asszonyokkal Isten dolgairól, és ők megértik ezeket a dolgokat: ez a
szívnek és a léleknek a visszhangja, a hit válasza. És Jézus dicséri ezt a sajátosan „nőies”
választ, megcsodálja, mint a kánaáni asszony esetében.[154] Olykor ezt a szeretettől áthatott, élő
hitet például állítja: tehát úgy tanít, hogy a női szív és lélek e válaszából indul ki. Ez történt a
farizeus házában, annak „a bűnös asszonynak” az esetében, akinek cselekedete adott Jézusnak
kiindulópontot, hogy megvilágítsa a bűnbocsánatra vonatkozó igazságot: „Sok bűne bocsánatot
nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevesebbet bocsátanak meg, az kevésbé szeret.”[155] Egy
másik ilyen megkenés alkalmával Jézus megvédi az asszonyt és cselekedetét a tanítványaival,
különösen Júdással szemben: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem ... Amikor a
kenetet a testemre öntötte, a temetésemre tette. Bizony mondom nektek, ahol a világon csak
hirdetni fogják az Evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony
tett”.[156]
Valójában az Evangéliumok nem csupán azt írják le, mit tett az említett asszony Betániában, a
leprás Simon házában, hanem kiemelik, hogy a Názáreti Jézus messiási küldetésének végleges
és döntő szakában, a kereszt tövében mindenki más előtt az asszonyok voltak ott. Az apostolok
közül csak János maradt hűséges, asszonyok azonban sokan voltak. Ott volt nemcsak Krisztus
anyja és anyjának nővére, aki Kleofás felesége volt, és Mária Magdolna,[157] hanem „messziről
sok asszony figyelte, mi történik, olyanok, akik Galileából eddig kísérték és gondoskodtak
róla”.[158] Amint kitűnik, a hit és a hűség legkeményebb próbájában az asszonyok erősebbnek
bizonyultak az apostoloknál; az ilyen válsághelyzetekben „akik nagyon szeretnek”, le tudják győzni
a félelmet. Már előzőleg, a keresztúton voltak „asszonyok, akik jajgattak és sírtak miatta”.[159]
Még előbb Pilátus felesége figyelmeztette férjét: „Ne legyen közöd annak az igaz embernek a
dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.”[160]
A föltámadás első tanúi
16. Az asszonyok Krisztus nyilvános működésének kezdetétől olyan különleges és gyöngéd
fogékonyságot tanúsítottak Őiránta és küldetésének misztériuma iránt, mely megfelelt az ő
nőiességüknek. Továbbá meg kell állapítanunk, hogy ezt igazolja a húsvéti misztérium, de nem
csupán a kereszt alatt, hanem a föltámadás hajnalán is. Az asszonyok voltak az elsők a sírnál. Ők
voltak az elsők, akik üresen találták. Ők voltak, akik először hallották: „Nincs itt. Föltámadt, ahogy
előre megmondta.”[161] Ők voltak az elsők, akik „átkarolták a lábát”.[162] Ők kapták a megbízást,
hogy vigyék hírül az apostoloknak az igazságot.[163] János evangéliuma[164] pedig külön kiemeli
Mária Magdolna szerepét. Tudniillik ő az első, aki találkozik a föltámadott Krisztussal. Eleinte a
kertésznek vélte: csak akkor ismerte föl, amikor néven szólította. „Mondta neki Jézus: 'Mária!' Erre
megfordult és csak ennyit mondott: 'Rabboni', ami annyit jelent, mint 'Mester'. Jézus ezt mondta
neki: 'Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül:

3.4 Page 24

▲back to top
24
Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.'” Mária Magdolna
elment és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, és ezt mondta nekem.”[165]
Ezért „az apostolok apostolának” is nevezzük őt.[166] Mária Magdolna az apostolok előtt volt
szemtanúja a föltámadt Krisztusnak, és ezért elsőként tanúskodott az apostolok előtt. Mindez
bizonyos értelemben betetőzése annak, amit már előzőleg mondottunk, hogy Krisztus az isteni
igazságokat éppen úgy közölte az asszonyokkal, mint a férfiakkal. Nyugodtan állíthatjuk, hogy így
teljesültek a próféta szavai: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre, fiaitok és
leányaitok jövendölni fognak.”[167] A Krisztus föltámadása utáni ötvenedik napon Jeruzsálemben,
az utolsó vacsora termében ismét megerősítést nyertek ezek a szavak, amikor a Vigasztaló, a
Szentlélek eljött.[168]
Mindaz, amit eddig elmondtunk Krisztusnak az asszonyok iránti magatartásáról, a Szentlélekben
való egyenlőségüket fejti ki és erősíti meg; a férfi és az asszony egyenlőségét. Szinte bizonyos
lényegi „egyenjogúságról” van itt szó: hiszen mindkettő – a férfi és az asszony – Isten képére és
hasonlatosságára teremtődött, és mindkettő egyformán fogékony az isteni igazság és szeretet
befogadására a Szentlélekben. Mindketten megkapják az üdvözítő és a megszentelő
látogatásokat.
Az a tény, hogy valaki férfi vagy asszony, nem jelent semmiféle korlátot; éppen ezért a Szentlélek
üdvözítő és megszentelő tevékenységét semmiképpen nem korlátozza az, hogy valaki zsidó vagy
görög, rabszolga vagy szabad, az Apostol jól ismert szava szerint: „mindannyian egyek vagytok
Krisztus Jézusban”.[169] Ez az egység azonban nem szünteti meg a különbözőséget. A
Szentlélek, aki a természetfölötti rendben a megszentelő kegyelemmel ilyen egységet teremt,
hasonlóképpen segít, hogy „fiaitok” és „leányaitok” prófétáljanak. A prófétálás azt jelenti, hogy az
egyes személy, legyen az akár férfi, akár asszony, valódiságának és egyéniségének megóvása
mellett, életével és szavával „hirdeti Isten nagy tetteit”.[170] A nő hivatását és méltóságát az
Egyházban és a világban nyilvánvalóan az Evangélium „egyenlősége”, tudniillik a férfi és a nő –
„Isten nagy tetteire” vonatkozó – jogainak „egyenlősége” alapozza meg, amint a Názáreti Jézus
szavai és tettei oly világosan megmutatták ezt. Minden hivatásnak ugyanis nagyon erős
személyes és prófétai karaktere van. Mert az így értelmezett emberi hivatásban a sajátos vonás
„Isten azon csodatetteinek” a módja, melyeknek az asszony eleven alanya s ugyanakkor tanúja
lesz.
VI.
ANYASÁG – SZÜZESSÉG
Az asszony hivatásának két dimenziója

3.5 Page 25

▲back to top
25
17. Most elmélkedésünk során az anyaságra és a szüzességre kell fordítanunk a figyelmünket, a
női személyiség kibontakozásának e két módjára. Mindkettő az evangélium fényénél, Máriában
nyerte el jelentésének teljességét, aki szűz létére lett Isten Fiának anyja. A nő hivatásának ez a
két dimenziója benne találkozott, és egyedülálló módon kapcsolódott össze úgy, hogy az egyik
nem zárta ki a másikat, hanem csodálatos módon kiteljesítette. Az angyali üdvözlet leírása a
Lukács-evangéliumban hangsúlyozza, hogy ez a názáreti Szűz szemében lehetetlennek tűnt.
Amikor meghallotta a szavakat: „Méhedben fogansz és fiút szülsz, kit Jézusnak fogsz hívni”,
azonnal megkérdezte: „Hogyan történik ez, mert férfit nem ismerek?”[171] A dolgok általános
rendjében az anyaság a férfi és az asszony házastársi „megismerésének” eredménye. Mária
szüzességének határozott hangsúlyozásával kérdezte az isteni küldöttet, és a következő választ
kapta: „A Szentlélek száll reád”; „azaz a te anyaságod nem a házastársi 'megismerés'
következménye lesz, hanem a Szentlélek műve”, és „a Magasságbeli ereje árnyékozza be a Fiú
fogantatásának és születésének misztériumát. Mint a Magasságbeli Fiát egyedül Isten bízza Őt
rád, oly módon, amelyet egyedül csak Isten ismer”. Mária tehát megőrizte szüzességét – „férfit
nem ismerek”[172] –, ugyanakkor anya lett. Benne együtt volt az anyaság és a szüzesség
egyszerre; ezek nem zárták ki és nem akadályozták egymást. Sőt Isten Anyjának személye segít
mindenkinek – különösen a nőknek – annak fölismerésében, hogy a nő személyének ez a kettős
hivatása egymást megvilágítsa és kiegészítse.
Az anyaság
18. Ha valaki meg akarja érteni ezt a kérdést, ismételten el kell mélyednie az emberi személy
igazságában, amelyre a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet. Az ember – mind a férfi, mind az asszony –
az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart: személy és önmagáról döntő alany.
Ugyanakkor „teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.”[173]
Márpedig a személynek ez a leírása, sőt bizonyos értelemben meghatározása megfelel a
Szentírás alapigazságának az ember – a férfi és a nő – Isten képére és hasonlatosságára
teremtettségéről. Ez az értelmezés nem puszta elmélet, nem is a valóságtól elvonatkoztatott
meghatározás, hanem lényegében mutatja meg az emberi lét értelmét, amikor önmaga, azaz a
személy ajándékozását hangsúlyozza. A személynek ilyen szemlélete tartalmazza lényegében
véve azt az „étoszt”, amely a teremtés igazságával kapcsolatban a kinyilatkoztatás könyveiben,
különösen az Evangéliumokban nyer bővebb kifejtést.
A személyről szóló ilyen igazság nyitja meg az utat az asszony anyaságának teljes megértéséhez.
Az anyaság a férfi és a nő házastársi egyesülésének gyümölcse, a Szentírás nyelvén
„megismerésként” szerepel, amelyről a Teremtés könyve mondja: „Ketten egy test lesznek”;[174]
ilyen módon valósul meg az asszony részéről egy különös önátadás, amely a hitvesi szeretet
kifejezője, melynek révén a hitvestársak oly szorosan kapcsolódnak egybe, hogy „egy testté”
lesznek. A szentírási „megismerés” a személy igazságának megfelelően csak akkor valósul meg,
amikor a kölcsönös ajándékozást nem torzítja el sem a férfi élvezetvágya, hogy ezáltal „ura”
legyen feleségének („ő uralkodni fog rajtad”), sem az asszony saját ösztönébe zárkózott akarata

3.6 Page 26

▲back to top
26
(„férjed után vágyakozol”[175] ).
A házasságban a személyek kölcsönös ajándékozása kitárul egy új élet, egy új ember ajándéka
felé, aki szüleihez hasonlóan szintén személy. Az anyaság kezdettől fogva magával hozza a
kitárulkozást az új személy felé: és éppen ez a nő „szerepe”. Mert ebben a kitárulkozásban,
tudniillik a gyermek foganásában és szülésében talál magára az asszony „őszinte odaadása által”.
Egy gyermek fogamzásának és szülésének belső elfogadása olyan adomány, mely a házastársi
egységgel kapcsolatos, és ez – mint már mondottuk – a kölcsönös önátadás különös pillanata és
jele mind a férfi, mind az asszony részéről. A gyermek fogantatását és szülését a Szentírás a
szülő-asszony következő szavaival magasztalja: „Isten segítségével embert hoztam a
világra”.[176] Évának, „minden élők anyjának” ez a kijelentése ismétlődik, valahányszor új ember
jön a világra; és ez a kijelentés fejezi ki az asszony örömét és öntudatát: tudniillik, hogy részesévé
válik az életfakasztás örök folyamata nagy misztériumának. A hitvestársak Isten teremtő erejében
részesednek!
Az asszony anyaságának az a szakasza, mely a fogantatás és a gyermek megszületése közé
esik, olyan biológiai –fiziológiai és pszichológiai folyamat, melyről manapság többet tudunk, mint
korábban, s ez most is tárgya sok mélyreható kutatásnak. A tudományos kutatás teljes egészében
föltárta, hogyan készül föl az asszony fizikai alkata és szervezete a férfival való házastársi
egyesülése folytán az anyaság, a fogamzás, a terhesség és a gyermek szülésének természetes
követelményeire. Egyidejűleg ez felel meg az asszony testi–lelki alakulásának is. Mindaz, amit a
tudomány különböző ágai erről mondanak, fontos és hasznos, csak ne szorítkozzanak az asszony
és anyaságának bio-pszichológiai magyarázatára. Egy ilyen „leszűkített” kép ugyanis teljesen az
ember és a világ materialista szemléletének felelne meg. Ebben az esetben sajnálatosan elveszne
az, ami a dolog lényegéhez tartozik: az anyaság mint tény és jelenség csakis a személyre
vonatkozó igazság fényénél értelmezhető egész teljességében. Az anyaság összefügg a női
mivolt személyes struktúrájával és az önátadás személyes dimenziójával: „Isten segítségével
embert hoztam a világra”.[177] A gyermek ajándékát a Teremtő adja a szülőknek. Az asszony
részéről ez különös módon kapcsolódik „önmaga őszinte ajándékozásával”. Mária szavai az
angyali üdvözletkor – „Legyen nekem a te igéd szerint!” – kifejezik a nő készségét az
ajándékozására és az új élet elfogadására.
Az asszony anyaságában, amely a férfi apaságához kötődik, az az örök misztérium tükröződik,
mely által valaki szül és szülő lesz, ami megtalálható magában az Istenben, tudniillik a
háromszemélyű egy Istenben.[178] Az emberi nemzés a férfi és az asszony közös ügye. És ha
szeretettől indíttatva az asszony azt mondja férjének: „Fiút szültem neked”, ez azt jelenti, hogy „ez
a mi gyermekünk”. Valójában mindketten gyermekük szülői, mégis az asszony anyasága adja
nagyobb részét ennek a közös szülői mivoltnak: a nagyobb felelősséggel járó részét. A szülői
mivolt mindkettő sajátja; de valójában sokkal inkább a nőben valósul meg, főként a szülés előtti
időben. Az asszony közvetlenül adja meg az árát az új élet keletkezésének, mely valóban kimeríti
teste és lelke erejét. A férfinak ezért teljesen tudatában kell lennie, hogy ebben a közös szülői

3.7 Page 27

▲back to top
27
szerepben az asszonnyal szemben különös tartozás hárul őrá. Semmiféle „jogegyenlőség” nem
érvényesül a férfi és a nő között, ha e körülményt lényegében nem veszik figyelembe.
Az anyaság különös kapcsolatban áll az élet titkával, mely az asszony méhében érlelődik: az anya
csodálattal áll ez előtt a titok előtt, és egyedülálló intuícióval ragadja meg azt, ami benne fejlődik.
A „kezdet” fényénél fogadja be a gyermeket az anya, s akit a méhében hord, azt úgy szereti, mint
személyt. Ez az egyedülálló kapcsolat az új emberrel, aki fokozatosan fejlődik, olyan lelkületet
támaszt az ember – nemcsak a saját gyermek, hanem általában az ember – iránt, amely már
mélységesen kifejezi a női karaktert. Általános meggyőződés, hogy az asszony sokkal jobban
képes egy konkrét személlyel törődni, és az anyaság ezt a képességét még erősebben
kibontakoztatja. A férfi – szülői mivolta ellenére – mindig „kívül marad” a terhesség és a gyermek
születésének folyamatán, és ezért sok dologban az anyától kell megtanulnia saját „atyaságát”.
Minderről elmondható, hogy része annak a folyamatnak, melynek révén az emberek szülővé
válnak a születéskor, és az azt követő – különösen az első – időkben. A gyermek nevelése
egészét tekintve az anya és az apa közös kötelessége. Mégis az anyai nevelés a döntő egy új
emberi személyiség alapjainak lerakásában.
Az anyaság viszonya a szövetséghez
19. Most ismét visszatérünk az asszony protoevangéliumban megrajzolt ősképéhez. Mint
szülőnek és az ember első nevelőjének (mert a szülők lelki dimenziója a nevelés) sajátos
elsőbbsége van még a férfival szemben is. Bár anyasága biológiai értelemben a férfitól függ, az
emberi nem új fiai és leányai „személlyé alakulásának egész folyamatára” ő nyomja rá a lényegi
„bélyeget”. Az asszony anyasága biofizikai értelemben passzivitásnak tűnik, az új élet
kibontakozása benne és az ő testében „történik”, ugyanakkor az asszony teljesen részt vesz
benne. Személyes és etikai értelemben az anyaság az asszony nagyon fontos teremtő
képessége, melytől nagymértékben függ az újonnan keletkező ember emberi természete. Az
asszony anyasága ily módon is különleges meghívás és kihívás, mely a férfi és annak atyasága
felé irányul.
Az asszony szentírási ősmintája magának az Isten Anyjának anyaságában éri el tetőpontját és
koronáját, amint azt a protoevangélium szavai is megerősítik: „ellenkezést vetek közéd és az
asszony közé”. Íme, tehát Isten az asszonyba és az ő anyai „igen”-jébe („legyen nekem a te igéd
szerint”) helyezte el az emberrel kötendő új szövetség kezdetét; mely szövetség Krisztusban, az ő
testében és vérében, keresztjében és föltámadásában örök és végérvényes. És mert ennek a
szövetségnek „testben és vérben” kellett megvalósulnia, azért kezdetét az anyában nyerte. A
„Magasságbeli Fia” csak az ő szűzi és anyai „igen”-je miatt mondhatja az Atyának: „Testet adtál
nekem... Íme, eljövök... hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat”.[179]
A szövetségnek ebbe a rendjébe, amelyet Isten az emberekkel Jézus Krisztusban kötött,
beleszövődött az asszony anyasága. Valahányszor a földön az emberiség története során

3.8 Page 28

▲back to top
28
ismétlődik az asszony anyasága, mindig kapcsolatban van azzal a szövetséggel, melyet Isten
kötött az emberiséggel az Isten anyjának anyasága révén.
Nemde ezt a tényt igazolja már Jézus válasza is, melyet annak az asszonynak adott, aki a
tömegből odakiáltott neki édesanyja anyaságát magasztalva: „Boldog a méh, amely kihordott, és
az emlő, amelyet szoptál!”? Jézus válaszolt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az
Isten szavát, és hűségesek is maradnak hozzá!”[180] Jézus megerősíti az anyaság jelentőségét
testi értelemben, de azonnal rávilágít annak mélyebb jelentőségére, amely a Lélek rendjével függ
össze: az Istennel való szövetség jele, mert Isten „Lélek”.[181] Ez mindenekelőtt Isten anyjának
anyaságára vonatkozik. De bármely asszony anyasága, az evangélium fényénél értelmezve, nem
csupán a „testé és véré”: föltárul benne ugyanis „az élő Isten igéjének hallása”, és a készség
ennek az igének a „megtartására”, amely „az örök élet igéje”.[182] Valójában a földi anyáktól
született gyermekek, az emberi nem fiai és leányai azok, akik Isten Fiától hatalmat kapnak, hogy
„Isten fiaivá legyenek”.[183] A Krisztus vérében kötött új szövetség természete áthatja az egész
emberi nemzést, mely ezáltal „az új teremtmények” dolgává és feladatává válik.[184] Az asszony
anyasága minden ember történetének távlatában az első küszöb, melynek átlépése föltétele „Isten
fiai megnyilvánulásának”.[185]
„Az asszony szomorú, aki szül, mert elérkezett az órája. Amikor azonban megszületik a gyermeke,
azon való örömében, hogy ember született a világra, nem gondol többet gyötrelmére.”[186]
Krisztus szavainak első része a szülés fájdalmára vonatkozik, amely az eredendő bűn öröksége;
de egyidejűleg megmutatja az asszony anyasága és a húsvéti misztérium között fönnálló
összefüggést. Ebben a misztériumban ugyanis benne foglaltatik a kereszt alatt az anya kínja is –
az anyáé, aki a hitben részt vesz Fia megrázó „kiüresedésének” misztériumában. „Ez talán a hit
legmélyebb kenószisza az emberiség történetében.”[187]
Amikor arra az anyára tekintünk, „akinek lelkét tőr járta át”,[188] gondolataink elszállnak a világ
minden szenvedő asszonyához, akik akár testi, akár lelki kínokat szenvednek. Ebben a
szenvedésben szerepe van az asszony sajátos érzékenységének is, akkor is, ha gyakran jobban
tudja viselni a szenvedést, mint a férfi. Szinte lehetetlen az összes szenvedést fölsorolni, néven
nevezni. Gondolhatunk a gyermekekért való anyai aggódásra, különösen, ha betegek, vagy ha
tévútra jutottak, szeretteink halálára, a felnőtt gyerekektől elfeledett anyák magányosságára, az
özvegyek elhagyatottságára, azoknak a nőknek a szenvedésére, akik az élet küzdelmében
magukra maradtak, és azokra az asszonyokra, akiket igazságtalanság, bántalom ért, akiket
kizsákmányolnak. Végül ott van az emberi vagy anyai méltóságot sértő bűnök miatti lelkiismereti
fájdalom, a lelkiismeret nehezen gyógyuló sebei. Mindezekkel a szenvedésekkel oda kell állnunk
Krisztus keresztje alá.
De az Evangélium szavai az asszonyról, aki fájdalomtól szenved, amikor elérkezik az órája, hogy
gyermeket szüljön, mindjárt utána örömről tanúskodnak.Ez abból ered, hogy ember született a
világra. Ez az öröm is a húsvéti misztériumhoz tartozik, tudniillik ahhoz az örömhöz, amelynek az

3.9 Page 29

▲back to top
29
apostolok Krisztus föltámadása napján lettek részesei: „Ti is most szomorkodtok” (ezeket a
szavakat Krisztus a szenvedése és halála előtti napon mondta); „de én viszontlátlak benneteket, s
akkor majd örül szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.”[189]
Szüzesség a mennyek országáért
20. Krisztus tanításában az anyaság kapcsolódik a szüzességhez, de különbözik is tőle. Az erre
vonatkozó alapvető mondatot Jézus akkor mondta ki, amikor a házasság fölbonthatatlanságáról
beszélt. Miután tanítványai hallották a farizeusoknak adott válaszát, így szóltak Krisztushoz: „Ha
így áll az ember dolga az asszonnyal, nem érdemes megházasodni”.[190] Függetlenül attól, hogy
mit értettek a tanítványok az „akkor nem érdemes” kifejezés alatt, Krisztus az ő téves felfogásukat
használta föl, hogy a nőtlenség (cölibátus) értékéről tanítsa őket: ugyanis „a mennyek országáért”
cölibátust megkülönbözteti a természeti fogyatékosságtól és az emberek által okozott
terméketlenségtől. Így szólt: „és vannak, akik önként mondtak le a házasságról a mennyek
országáért”.[191] Önkéntes nőtlenségről van tehát szó, melyet a mennyek országáért választott
valaki, tekintettel arra az eszkatologikus meghívásra, mely az Istennel való közösségre szólít. És
hozzáteszi: „Aki föl tudja fogni, az fogja föl!” Megismétli azokat a szavakat, amelyeket a
nőtlenségről szóló beszédének elején mondott.[192] Ezért a nőtlenség a mennyek országáért nem
csupán szabad elhatározás gyümölcse az ember részéről, hanem Isten különleges kegyelme is,
aki egy meghatározott személyt házasságon kívüli életre szólít. A cölibátus Isten eljövendő
országának különleges jele, ugyanakkor segít abban, hogy a földi életben minden lelki és testi erő
Isten eszkatologikus országának kizárólagos szolgálatába álljon.
Krisztus szavai választ adnak a kérdező tanítványoknak. Közvetlenül a kérdezőkhöz szól: és azok
férfiak voltak. Mindazonáltal Krisztus válasza önmagában mind a férfiakra, mind a nőkre érvényes.
Az összefüggésben a válasz rámutat a szüzesség evangéliumi eszményére, mely az ószövetségi
hagyományhoz képest valami egészen „új”. Ez a hagyomány kapcsolatos valamiképpen Izrael
várakozásával, különösen az izraelita asszonyokéval, hiszen a Messiást várták, akinek „asszony
magvából” kellett támadnia. A nőtlenség és a szüzesség egy nagyobb Isten-közelség érdekében
bizonyos zsidó körökben nem volt ugyan teljesen idegen, főként közvetlenül Jézus eljövetelekor.
Az Isten országáért vállalt nőtlenség és a szüzesség mégis tagadhatatlan újdonság, amely
közvetlenül kapcsolódik Isten megtestesüléséhez.
Miután Krisztus eljött, Isten népe várakozásának az eljövendő eszkatologikus országra kell
irányulnia, ahová magának Krisztusnak kell bevezetnie „az új Izraelt”. Egy ilyen fordulathoz és
értékrendi változáshoz a hit új tudatára van szükség. Ezt hangsúlyozza Krisztus kétszer is: „Aki föl
tudja fogni, fogja föl”; „csak az fogja ezt föl, akinek megadatott”.[193] Ez az új tudat először
Máriában mutatkozott meg, amikor megkérdezi az angyaltól: „Hogyan történik ez, hiszen férfit nem
ismerek?”[194] Bár a Szentírás szerint „jegyese volt egy József nevű férfinak”,[195] Mária
határozottan kitartott fogadott szüzessége mellett, és a kizárólag „a Magasságbeli erejének”
köszönhető anyaság a Szentlélek reá szállásának gyümölcse.[196] Ez az isteni anyaság tehát

3.10 Page 30

▲back to top
30
nem Izrael asszonyainak emberi várakozására adott válasz: Isten ajándékaként adatik Máriának.
Ez az ajándék és mintakép minden ember új – az örök szövetségnek és Isten új és végső
ígéretének megfelelő – reményének kezdete is: az eszkatologikus remény jele.
Az evangélium alapján kialakult és elmélyült a szüzesség értelme úgy is, mint női hivatás, mely a
názáreti Szűz példája szerint megerősíti a nők méltóságát. Az evangélium a személyek Istennek
szenteltségének különleges fajtáját tárja elénk, mely a személyt egyedül és kizárólagosan
Istennek adja az evangéliumi tanácsok, nevezetesen a tisztaság, a szegénység és az
engedelmesség erénye által. Ezeknek a tanácsoknak tökéletes megtestesülése maga Jézus
Krisztus. Aki Őt radikálisan követni akarja, az elkötelezi magát az e tanácsok szerinti életre,
melyek kétségtelenül különböznek a parancsoktól, és a keresztényeknek a radikális evangéliumi
erkölcs útját mutatják. A kereszténység kezdetétől fogva ráléptek erre az útra férfiak és nők, hogy
nemektől függetlenül minden ember számára bemutassák az evangéliumi eszményt.
Ebben a tágabb összefüggésben a szüzesség a nő számára is utat nyit, olyan utat, amelyen a nő
másként valósítja meg személyiségét, minta házasságban. Hogy ezt az utat megérthessük, ismét
vissza kell térnünk a keresztény antropológia alapfogalmához. A szabadon választott
szüzességben ugyanis a nő mint személyt állítja önmagát, azaz mint teremtményt, akit Isten
kezdettől fogva önmagáért akart; s aki ugyanakkor megvalósítja női mivoltának értékét,
amennyiben „őszinte ajándék” lesz egyedül Isten számára, aki Krisztusban kinyilatkoztatta magát,
ajándék Krisztus számára is, aki az emberek Megváltója és a lelkek jegyese: tehát „jegyesi”
ajándékká lesz. Kétségtelenül a szüzességet, tudniillik a nő Istennek szenteltségét a
szüzességben nem lehet megérteni a jegyesi szeretet nélkül: ugyanis az ilyen szeretetben lesz az
emberi személy egy másik számára ajándékká.[197] Egyébként így kell értelmezni a férfi Istennek
szenteltségét is a papi cölibátusban és a szerzetesi állapotban.
A női személyiség természetes jegyesi beállítottsága az így értelmezett szüzességben megtalálja
válaszát. A nő, aki kezdettől arra hivatott, hogy szeressék és szeressen, a szüzességre szóló
meghívásban Krisztust elsősorban úgy találja meg, mint Megváltót, aki önmaga teljes
ajándékozásával „mindvégig szeretett”; s erre az ajándékra válasz a nő egész életének „őszinte
elajándékozása”.[198] Éppen ezért odaadta magát az isteni Jegyesnek, és odaadása olyan
egységre irányul, mely teljes egészében lelki természetű: a Szentlélek hatására „egy lélek lesz”
Krisztussal, a jegyessel.[199]
Ez a szüzesség evangéliumi formája, melyben különleges módon megvalósul a nő hivatása és
méltósága. Az így elfogadott szüzességben fejeződik ki az evangélium – úgynevezett –
radikalizmusa: mindent elhagyni és követni Krisztust”.[200] Ez alig hasonlítható ahhoz az
állapothoz, amikor valaki egyszerűen hajadon vagy nőtlen marad, mert a szüzesség nem
egyszerű „tagadás”, hanem egy magasabbrendű „állítást” foglal magába a jegyesség rendjében:
tudniillik önmaga egyetemesés osztatlan elajándékozását.

4 Pages 31-40

▲back to top

4.1 Page 31

▲back to top
31
A Lélek szerinti anyaság
21. Az evangéliumi értelemben vett szüzesség magával hozza a a házasságról,
következésképpen a fizikai anyaságról való lemondást.
De az anyaságról való ilyen lemondás, amely a női szívnek nagyon nagy áldozatot is jelenthet,
magába foglalja egy másik fajta anyaság tapasztalatát, a „lélek szerinti” anyaságét.[201] A
szüzesség nem szünteti meg valójában a nő sajátos tulajdonságait. A lelki anyaságnak sokféle
formája van. Az Istennek szentelt nők életében, akik – például – különböző társulatok apostoli
jellege, karizmáinak és szabályainak rendje szerint élnek, kifejeződhet mint emberekről, főként a
rászorulókról – betegekről, hátrányos helyzetűekről, kitaszítottakról, árvákról, öregekről,
gyerekekről, ifjakról, foglyokról és általában az emberi lét peremére szorultakról – való
gondoskodás. Így az Istennek szentelt nő mindig és mindenkiben a Jegyest találja meg, ahogyan
Ő maga mondta: „Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tettetek, azt nekem tettétek”.[202] A
jegyesi szeretet különös készséget jelent bárki elfogadására, aki környezetében él. A
házasságban ez a készség, jóllehet mindenki számára nyitott, különösen a szülők gyermekeik
iránti szeretetében nyilvánul meg. A szüzességben ez a készség mindenki számára nyitott, aki
Krisztus szeretetébe tartozik.
Krisztusra való tekintettel, aki mindenkinek és minden egyes embernek Megváltója, a jegyesi
szeretet, melynek anyai ereje a szűz jegyes nő szívében is ott rejtőzik, kész mindenki és minden
egyes ember felé kitárulni. Ezt megerősíti a szerzetesrendek apostoli élete ugyanúgy, mint a
szemlélődő vagy klauzúrás rendeké. Vannak még más formái is a mennyek országáért vállalt
szűzi életnek, mint például az Istennek szentelt világi intézmények, melyek mozgalmakban,
közösségekben, társulatokban működnek, s melyek mindegyikében ugyanaz a lelki anyaság jut a
szüzességben sokféle formában kifejezésre. De nemcsak közösségi, hanem közösségen kívüli
formák is vannak. Végezetül mint női hivatás a szüzesség mindig egy személy hivatása, egy igazi
és meg nem ismételhető személyé. Így tehát a szűzi hivatásban megtapasztalható lelki anyaság is
mélységesen a személyhez tartozik.
Ezen az alapon különös hasonlóság van a hajadon nő szüzessége és a férjezett asszony
anyasága között. E hasonlóság nemcsak az anyaságtól hat a szüzesség felé, amint előbb
megállapítottuk, hanem a szüzességtől is hat a házasság felé, mint női hivatásforma felé, melyben
a nők a született gyermekek anyjává lesznek. E második hasonlóság kiindulópontja a jegyesség.
A nő ugyanis „eljegyzett” mind a házasság szentsége, mind lelki módon a Krisztussal való
jegyesség által. Az eljegyzettség mindkét esetben a menyasszony „őszinte önátadását” jelenti a
vőlegény számára. Ilyen értelemben valóban elmondható, hogy a házasság képe lelkileg
megtalálható a szüzességben. És ha a test fizikai anyaságról van szó, nemde ennek is lelki
anyasággá kell válni, hogy megfeleljen az ember teljes igazságának, hiszen az ember testből és
lélekből áll? Így tehát több indoka is van annak, hogy e két különböző úton – azaz a nő két
élethivatásában – a személyen belül kölcsönös kiegészítést, sőt mélységes kapcsolatot fedezzünk

4.2 Page 32

▲back to top
32
föl.
„Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek!”
22. Az evangélium föltárja és megérteti az emberi személynek e sajátos létmódját, ugyanis
minden nőt és minden férfit segít, hogy az eddig mondottak szerint éljen és valósítsa meg
önmagát, a Szentlélek ajándékait és „Isten nagy tetteit” illetően ugyanis teljesen
egyenrangúak.[203] De nemcsak ebben egyenrangúak: Pontosan „Isten nagy tetteire” való
tekintettel a férfi-apostol szükségét érzi, hogy apostoli szolgálatának valóságát olyan dologgal
fejezze ki, ami lényegileg a női mivolt sajátja. Pontosan ezt teszi a Tarsusból származó Pál,
amikor a következő szavakkal fordul a galatákhoz: „Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem
értetek”.[204] Az első Korintusi levélben[205] az apostol a szüzességet a házasságnál
magasabbrendűnek tartja – s ez az Egyháznak állandó tanítása Krisztus Máté evangéliumában
található szavai szerint[206] –, de nem homályosítja el és nem csökkenti ezzel a testi és lelki
anyaság jelentőségét és értékét. Az Egyház alapvető küldetésének szemléltetésére nem talál jobb
hasonlatot, mint az anyaságot.
Ezzel az igazsággal és hasonlattal egybehangzó kijelentést találunk az Egyházról szóló
dogmatikus konstitúcióban: Mária az Egyház előképe.[207] „A joggal anyának és szűznek
mondható Egyház misztériumában a Boldogságos Szűz Mária az első helyen áll, mert a
szüzesség és az anyaság nagyszerű és páratlan mintaképe. ... A Fiút pedig, akit e világra szült,
Isten elsőszülötté tette a sok testvér,[208] vagyis a hívők között, kiknek születésében és
fölnevelésében anyai szeretettel működik közre.”[209] „Az Egyház, miközben Mária titokzatos
szentségét szemléli, szeretetét utánozza és hűségesen teljesíti az Atya akaratát, Isten igéjének
hívő elfogadása által maga is anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új,
halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat.”[210] Itt az emberi
nem fiait és leányait illetően lelki anyaságról van szó. Az ilyen anyaság – mint föntebb mondtuk –
osztályrésze a nőnek a szüzességben is. „És szűz az Egyház is: sértetlenül és tisztán megőrzi a
Vőlegényének adott szavát,[211] ami Máriában érte el tökéletes beteljesülését. Ezért az Egyház
Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és
az őszinte szeretetet.[212]
Ezért állítja a Zsinat, hogy az Egyház titka, valósága és életereje az Isten anyjára való hivatkozás
nélkül érthetetlen. Közvetve utalást találunk itt a szentírási „asszony” ősmintájára, amint az a
„kezdet” leírásában[213] és a teremtés egész folyamán az ősbűntől a megváltásig világosan
kirajzolódik. Ezen az úton nyer megerősítést az a mély kapcsolat, mely Isten üdvözítő tervének az
emberi történelemre vonatkozó elhatározása és az emberi dolgok között áll fönn. A Szentírás
tehát meggyőz minket arról, hogy magát az embert, s az „emberi” dolgokat sem lehet megfelelően
magyarázni anélkül, hogy ne hivatkoznánk a „női” valóságra. Valami hasonló történik Isten
üdvrendjében is: ha az emberi történelemmel való kapcsolatában akarjuk fölfogni, nem szabad
mellőznünk hitünk távlatában az „asszony”, a szűz-anya-jegyes misztériumát.

4.3 Page 33

▲back to top
33
VII.
AZ EGYHÁZ – KRISZTUS JEGYESE
A nagy misztérium
23. Alapvető fontosságúak itt az Efezusi levél szavai: „Férfiak, szeressétek feleségeteket,
ahogyan Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy a keresztségben isteni
szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő,
sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni
feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli,
hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. 'Ezért az
ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy ember lesz'. Nagy titok ez, én
Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.[214]
Az igazságot az Egyházról mint Krisztus jegyeséről ebben a levélben mondja ki a szerző, de
egyúttal rámutat arra is, hogy ez az igazság benne van a Szentírásban, a teremtés leírásában; az
ember férfivá és nővé teremtésében gyökerezik. Az Isten képére és hasonlatosságára
teremtetten, mint a „kettő egysége” mindketten jegyesi szeretetre szóló meghívást kaptak. A
Teremtés könyvének[215] elbeszélése alapján ez az alapvető meghívás az asszony teremtésével
egyidejűleg történt és a Teremtő részéről bele van írva a házasság intézményébe, mely a Ter 2,24
szerint kezdettől fogva magán viselte a személyek közösségének (communio personarum)
jellegét. Bár nem közvetlenül, de a „kezdet” leírása[216] arra utal, hogy a férfi és az asszony
kapcsolata egész „étoszának” meg kell felelnie létezésük személyes igazságának.
Mindezekről már előzőleg volt szó. Az Efezusi levél szövege ismét megerősíti a fenti igazságot, és
összeveti a férfi és asszony közötti jegyesi szeretet jellegét Krisztus és az Egyház misztériumával.
Krisztus az Egyház vőlegénye, az Egyház pedig Krisztus menyasszonya. Ez a hasonlat nem
előzmény nélküli: azokat alkalmazza az Újszövetségre, amiket az Ószövetségben – különösen
Ozeás, Jeremiás, Ezekiel és Izaiás próféta[217] – már elmondtak. Minden egyes részlet külön
taglalást érdemelne, de most legalább egy szövegrészt idézünk. Isten így szól prófétája által az ő
kiválasztott népéhez: „Ne félj, nem fogsz megszégyenülni, ne pirulj, nem ér gyalázat! Sőt elfelejted
ifjúkorod szégyenét, és özvegységed gyalázatára nem kell emlékezned többé. Mert maga
Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve. Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész
föld Istenének hívnak. Igen, mint egy elhagyott és bánkódó lelkű asszonyt, visszahív az Úr. Mert
eltaszíthatja-e valaki ifjúkori feleségét? Istened mondja ezt. Igaz, elhagytalak egy röpke pillanatra,
de most nagy irgalommal visszafogadlak. Amikor haragom fölgerjedt, egy pillanatra elrejtettem
előled arcomat. De most örökre szóló irgalommal megkönyörülök rajtad. Az Úr mondja ezt, a te
Megváltód... Mert a hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretetem
nem hagy el soha, és veled kötött békeszövetségem nem inog meg. Az Úr mondja ezt, aki
megkönyörült rajtad.”[218]

4.4 Page 34

▲back to top
34
Ha az ember – a férfi és a nő – Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, akkor Isten a
próféta ajkával tud önmagáról beszélni olyan nyelven, amely természeténél fogva emberi: Izaiás
idézett szövegében Isten az ő szeretetét „emberi” módon fejezi ki, de a szeretet maga isteni
szeretet. Mint Isten szeretete, jegyesi jellege is isteni, akkor is, ha a férfi és az asszony
szeretetének analógiájával fejezik ki. Ez az asszony és jegyes Izrael mint Istentől kiválasztott nép,
és ez a kiválasztás kizárólag Isten ingyenes szeretetéből forrásozik. Ez a szeretet magyarázza a
szövetséget, amit gyakran úgy mutatnak be, mint házassági szövetséget, amelyet Isten köt
választott népével. Ez a szövetség Isten részéről örök elkötelezettség; Isten hű marad jegyesi
szeretetéhez akkor is, ha jegyese ismételten hűtlennek bizonyult.
Ez a jegyesi szeretetet bemutató kép az isteni Vőlegénynek a prófétai szövegből világosan
kiemelkedő alakjával az Efezusi levélben[219] megerősítést nyer és eléri csúcspontját. Keresztelő
Szent János Krisztust vőlegényként köszönti;[220] sőt maga Krisztus alkalmazza önmagára ezt a
prófétai hasonlatot.[221] Pál apostol, aki az Ószövetség örökségét hordozza a szívében, azt írja a
korintusiaknak: „Isten féltékenységével féltelek titeket. Mert eljegyeztelek benneteket egy férfival,
hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz.”[222] A megváltó Krisztus szeretetének igazságát
a legszebben az Efezusiaknak írt levél fogalmazta meg a hitvesi szeretet hasonlatával: „Krisztus
szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte”,[223] és ezzel igazolást nyer, hogy az Egyház
Krisztus menyasszonya: „Izrael Szentje lesz a Megváltód”.[224] Szent Pál szövegében a jegyesi
kapcsolat hasonlata egyszerre két irányba mutat, melyek együtt adják a „nagy misztériumot”
(sacramentum magnum). A házastársi szerződés rávilágít Krisztus és az Egyház szeretetének
jegyesi jellegére, és e kapcsolat mint „nagy misztérium” és „szentség” kifejezi a házasság
szentségi voltát, mint két jegyes, egy férfi és egy asszony szent szövetségét. Ha elolvassuk ezt a
gazdag és sokértelmű szöveget, mely egészében egy nagy hasonlat, meg kell különböztetnünk
benne azt, ami emberi valóság a személyek közötti kapcsolatban, és azt, amit szimbolikus
nyelven mint nagy isteni misztériumot tár föl.
Evangéliumi újdonság
24. A szöveg a házastársakhoz fordul, konkrét asszonyokhoz és férfiakhoz, s emlékezteti őket a
hitvesi szeretet „étosz”-ára, mely visszanyúlik a „kezdethez”, amelyben Isten a házasságot
alapította. Ezen intézmény igazságának felel meg a buzdítás: „Férfiak, szeressétek feleségeteket”;
szeressétek őket amiatt a különleges és egyedülálló kötelék miatt, melynek révén a férfi és az
asszony a házasságban „egy testté” lesz.[225] Ebben a szeretetben találjuk az asszony mint
személy alapvető állítását, egy olyan állítást, melyből a női személy teljesen kibontakozhat és
gazdagodhat. Krisztus ugyanígy viselkedik mint az Egyház vőlegénye, amikor „ragyogóan, szeplő
és ránc nélkül” akarja látni az Egyházat.[226] Elmondhatjuk, hogy ebben teljesen össze van
foglalva a nőkkel megélt kapcsolat krisztusi „stílusa”. A férjnek magáévá kell tennie ezt a stílust a
feleségével szemben; s ugyanígy kell viselkednie a férfinak a nővel minden esetben. Így valósítják
meg mindketten, tudniillik a férfi és az asszony az „őszinte önátadást”.

4.5 Page 35

▲back to top
35
Az Efezusi levél szerzője nem lát ellentmondást egy ilyen módon fogalmazott buzdítás és ama
állítás között, hogy „az asszony engedelmeskedjék a férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje
az asszonynak”.[227] A szerző tudja, hogy ezt a követelményt, mely oly mélyen gyökerezett a kor
szokásában és vallási hagyományában, új módon kell érteni és teljesíteni azoknak, akik „Krisztus
iránti tiszteletből alárendeltjei egymásnak”;[228] annál is inkább, mert a férjet az asszony „fejének”
nevezi, miként Krisztus az Egyház feje, tudniillik hogy önmagát adja érte;[229] és az „önmagát
adja” azt jelenti: saját életét adja érte. Míg azonban a Krisztus–Egyház vonatkozásban csak az
Egyházra vonatkozik ez az „alárendeltség”, addig a férj–feleség viszonylatban ez nem egyoldalú,
hanem kölcsönös. A „régi dolgokhoz” viszonyítva ez nyilvánvalóan valami „új”: az evangélium
„újdonsága”. Több olyan helyet találunk, ahol az apostoli iratok ezt az újat említik, holott náluk a
„régi” – mely Izrael vallásos hagyományában, a maga módján a régi szövegek értelmezésében és
magyarázatában, mint például a Ter 2-ben gyökerezik – még általánosan érezhető.[230]
Az apostoli levelek olyan emberekhez szólnak, akik egyformán gondolkodó és cselekvő
környezetben élnek. Krisztus „újdonsága” létező valóság: az evangélium biztos és egyértelmű
tanítása s egyben a megváltás gyümölcse. Ugyanakkor a tudatnak – hogy a házasságban a
házastársak kölcsönös „alárendeltsége a Krisztus iránti hódolaton” alapszik és nemcsak az
asszony alárendeltségét jelenti a férfival szemben – egyre szélesebb körökben terjednie kellett az
emberek lelkében és szívében, a szokásokban és erkölcsökben. E kihívás nem szűnt meg hatni a
további generációkra; olyan kihívás ez, melyet az embernek mindig újból el kell fogadnia. Az
apostol nem csupán azt írja, hogy „Krisztusban nincs többé férfi vagy asszony...”, hanem azt is:
„nincs többé rabszolga vagy szabad”.[231] És mégis hány évszázad kellett ahhoz, hogy ezen
alaptétel az emberiség történetében a rabszolgaságot eltörölje! És mit mondjunk a szolgai
függésről, mely mind a mai napig nem tűnt el az emberek és népek körében a világ
történelméből?
A megváltás „étosz”-ának kihívása világos és végérvényes. Minden „alárendeltségi” alapnak, mely
az asszony rovására áll fenn a házasságban, át kell alakulnia mindkét fél „kölcsönös
alárendeltségévé” „Krisztus félelmében”. Az igazi jegyesi szeretet legmélyebb forrását Krisztusban
találja meg, aki az Egyháznak, menyasszonyának vőlegénye.
A „ nagy misztérium” szimbolikus értelmezése
25. Az Efezusi levélben találkozunk ennek az analógiának egy másik értelmezésével, melynek a
maga egészében a „nagy misztérium” föltárására kell szolgálnia. E második értelmezés
szimbolikus, azaz képszerű. Ha ugyanis Isten szeretetét az ember és Izrael választott népe iránt a
próféták úgy mutatják be, mint a vőlegény szeretetét a menyasszony iránt, ez a hasonlat föltárja
Isten nem emberi, hanem isteni természetű, „jegyesi” szeretetét: „Aki teremtett téged, a jegyesed
lesz..., akit az egész föld Istenének hívnak”.[232] Ugyanezt kell elmondanunk a megváltó Krisztus
jegyesi szeretetéről: „Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”.[233] Isten
szeretetéről van tehát szó, mely Krisztus megváltása révén nyert kifejezést. Szent Pál levele

4.6 Page 36

▲back to top
36
szerint ez a szeretet a hitvestársak jegyesi szeretetéhez „hasonló”, de természetesen azzal nem
„egyenlő”. Az analógia ugyanis a hasonlóság mellett teret ad a „különbözőségnek” is.
Ezt könnyen fölfedezzük, ha a „menyasszony” alakját vesszük szemügyre. Az említett Efezusi
levél szerint ez a menyasszony az Egyház; miként a próféták számára a menyasszony Izrael volt:
kollektív alany tehát, és nem egyetlen személy. Isten népe ez a kollektív alany, azaz sok
emberből, férfiakból és nőkből álló közösség. „Krisztus szerette az Egyházat”, pontosan mint
közösséget, mint Isten népét; ugyanakkor ebben a közösségben, amelyet az ő testének is
neveznek,[234] minden egyes embert szeretett. Krisztus ugyanis kivétel nélkül mindenkit
megváltott, minden férfit és nőt. A megváltásban ez az isteni szeretet nyer kifejezést, s az
emberiség és az egész világ történetében jut el jegyesi jellege a teljességre.
Krisztus belépett ebbe a történésbe és benne is marad mint Vőlegény, „aki önmagát adta”.
„Odaadta magát” azt jelenti itt, hogy a legtökéletesebb és leggyökeresebb módon „őszinte
ajándékká lett”. „Ennél nagyobb szeretet nincs”.[235] Ilyen értelemben az Egyház által minden
ember – minden férfi és nő – meghívást kapott, hogy Krisztusnak, a világ Megváltójának
menyasszonya legyen. Ily módon a „menyasszonyság” s a belőle fakadó „nőiesség” Pál szerint az
emberi valóság szimbóluma: „Nincs többé férfi és nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus
Jézusban”.[236]
Nyelvészetileg elmondható, hogy az Efezusi levél idézett helye szerint a jegyesi szeretet
analógiája egyszerre vonatkozik „férfiasra” és „nőiesre”, mert a férfiakat is, mint az Egyház tagjait
belefoglalja a „menyasszony” fogalmába. És semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy az apostol –
hivatását Krisztusban és az Egyházban magyarázva – így beszél: „Fiaim, újra a szülés fájdalmait
szenvedem értetek”.[237] A „humánum” határain belül, tudniillik a személy jellemző tulajdonságain
belül megkülönböztetjük a „férfias” és a „nőies” sajátosságokat, de ezek kölcsönösen kiegészítik
és magyarázzák egymást. Ez jelenik meg az Efezusi levél nagy „menyasszony”-analógiájában is.
Az Egyházban minden egyes ember – férfi és nő – „menyasszony”, amennyiben ajándékba kapja
a megváltó Krisztus szeretetét, és viszonzásul saját személyének odaajándékozásával törekszik
válaszolni.
Krisztus a Vőlegény. Ebben fejeződik ki Isten szeretetének igazsága, aki „előbb” szeretett
minket,[238] és ezzel az emberek iránti jegyesi szeretettel önmagát adva, minden emberi
várakozást felülmúlt: „mindvégig szerette őket”.[239] A Vőlegény – az Atyaistennel egylényegű Fiú
– Mária fia lett; ember fia, valóságos ember,férfi. A vőlegény alakja a férfi nemhez tartozik. Ez a
„férfias” jelleg jelzi a szeretet emberi sajátosságát, mellyel Isten a maga szeretetét megmutatta
Izrael, az Egyház és minden ember iránt. Mérlegelve mindazt, amit az Evangéliumok Krisztus nők
felé megnyilvánuló magatartásáról elmondanak, leszűrhetjük, hogy ő emberként, mint Izrael fia
kinyilvánította „Ábrahám leányainak” méltóságát,[240] tudniillik azt a méltóságot, melynek a nő a
„kezdetkor” ugyanúgy birtokában volt, mint a férfi. És Krisztus egyúttal kiemelte azt a sajátosságot
– teljes gazdagságával együtt –, mely a nőt a férfitól megkülönbözteti, s melyet a teremtés

4.7 Page 37

▲back to top
37
misztériumában a nő ajándékul kapott. Krisztusnak a nők iránti magatartásában mintaszerűen
valósult meg az, amit az Efezusi levél a „vőlegény” szóval fejez ki. Amiatt, hogy Krisztus isteni
szeretete vőlegényi szeretet, mindenfajta emberi szeretetnek – de főként a férfi-ember
szeretetének – mintája és példaképe.
Az Eucharisztia
26. A „nagy misztérium” távlatában, mely Krisztus és az Egyház közötti jegyesi szeretetben nyer
kifejezést, jobban megértjük a „tizenkettő” meghívását is. Amikor Jézus csak férfiakat választ
apostolságra, ezt teljesen szabadon és függetlenül teszi. Ugyanazzal a szabadsággal tette ezt,
mellyel magatartásában a nő hivatását és méltóságát hangsúlyozta, anélkül, hogy az uralkodó
erkölcsökhöz vagy a törvényhozás nyomán kialakult hagyományokhoz igazodott volna. Így az a
föltételezés, hogy az akkori mentalitásnak megfelelően választott csak férfiakat apostolokká,
egyáltalán nem illik Jézus cselekvésmódjába. „Mester, mi tudjuk, hogy te igazmondó vagy és Isten
útját az igazságban tanítod..., mert nem vagy tekintettel senki személyére...”.[241] Ezek a szavak
híven festik a názáreti Jézus magatartását; s megvilágítják a „tizenkettő” meghívását is. Ők
vannak ott Krisztussal az utolsó vacsorán, s egyedül ők kapják az Eucharisztia alapításához
kapcsolódó szentségi parancsot: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.[242] A föltámadás
estéjén ők kapják a Szentlelket, hogy megbocsássák az emberek bűneit: „Akiknek megbocsátjátok
a bűneit, azok bocsánatot nyernek, s akiknek megtartjátok, azok bűnben maradnak”.[243]
És már benne is vagyunk a húsvéti misztérium közepében, ami alapjában tárja föl Isten jegyesi
szeretetét. A vőlegény Krisztus, mert „önmagát adta”: a teste „odaadatott”, és a vére is
„kiontatott”.[244] Ily módon „szeretett mindvégig”.[245] A keresztáldozatba foglalt „őszinte
odaadás” mutatja meg teljesen Isten szeretetének jegyesi jellegét. Az Egyház vőlegénye Krisztus,
mint a világ megváltója. Az Eucharisztia a megváltásunk szentsége. A vőlegény és a
menyasszony szentsége. Az Eucharisztia ugyanis újra jelenvalóvá teszi és szentségi módon
végrehajtja Krisztus megváltó tettét, aki testét Egyházzá „teremti”. Ezzel a testtel egyesül Krisztus
úgy, mint menyasszonyával a vőlegény. Mindez benne foglaltatik az Efezusi levélben. Krisztusnak
és az Egyháznak ebbe a „nagy misztériumába” torkollik a „kettő – már kezdetben megalkotott –
egysége”, tudniillik a férfi és a nő egysége.
Ha Krisztus az Eucharisztia alapításakor ezt oly szorosan kapcsolta az apostolok papi
szolgálatával, föltételezhetjük, hogy ezen a módon ki akarta fejezni a megváltásban is azt az
Istentől szándékolt különbséget, mely férfi és nő között, a férfias és nőies között már a teremtés
titkában megvolt. Mindenekelőtt az Eucharisztiában fejeződik ki szentségi módon a vőlegény
Krisztus megváltó tette, a menyasszony Egyház javára. Ez teljesen egyértelművé válik, amikor az
Eucharisztia szentségi misztériumát – melyben a pap „Krisztus személyében” cselekszik – férfi
mutatja be. Ez a magyarázat megerősíti az Inter insigniores nyilatkozat tanítását, melyet VI. Pál
pápa parancsára adtak ki a nők szolgálati papságra bocsátásának kérdéséről.[246]

4.8 Page 38

▲back to top
38
A menyasszony odaadása
27. A II. Vatikáni Zsinat az Egyházban megújította az általános papság tudatát. Az
Újszövetségben csak egy áldozat van és csak egy pap: Krisztus. Krisztusnak ebben az egyetlen
papságában részesülnek az összes megkereszteltek, mind a férfiak, mind a nők, amennyiben
„önmagukat kell adniuk élő, szent, Istennek tetsző áldozatul;[247] szerte a földön tanúságot kell
tenniük Krisztusról, és készen kell lenniük arra, hogy mindenkinek megfeleljenek, aki csak kérdezi,
mi az alapja az örök életbe vetett reményüknek.”[248] Az egyetemes részesedés Krisztus
áldozatában, melyben a Megváltó az egész világot, s különösen az emberi nemet fölajánlotta az
Atyának, eredményezi, hogy az Egyházban mindannyian „ország és papság” lesznek,[249] azaz a
messiás Krisztusnak nemcsak papi, hanem prófétai és királyi küldetésében is részesülnek. Ez a
részesedés adja továbbá azt a kapcsolatot, mely az Egyház mint Isten népe és Krisztus között
fönnáll. Egyúttal ebben fejeződik ki az Efezusi levél „nagy misztériuma”: a vőlegényével egyesült
menyasszony; egyesült, mert az ő életét éli, egyesült, mert részesül hármas küldetésében
(Krisztus hármas hivatalában), s egyesült, mert „őszinte odaadásával” a vőlegény, a világ
Megváltója szeretetének kimondhatatlan ajándékát viszonozza. Az, ami az egész Egyháznak szól,
férfiaknak és nőknek egyaránt, nyilvánvalóan azokra is vonatkozik, akik részesei a „szolgálati
papságnak”,[250] melynek valóban szolgálat jellege van. A Krisztus és az Egyház közötti „nagy
misztériumban” mindenkihez szól a hívás, hogy menyasszonyként életének átadásával
válaszoljon Krisztus mérhetetlen szeretetére, aki mint a világ Megváltója egyedüli vőlegénye az
Egyháznak. Az egyetemes „királyi papságban” egyidejűleg kifejeződik a menyasszony önátadása
is.
Rendkívül fontos, hogy az Egyházat sajátos lényege szerint fogjuk föl, és ne azonosítsuk
„intézmény” voltával, amit emberek alkottak és szőttek bele a történelembe, mert ez olyan
megítélési szempont, ami nem tartozik lényegi természetéhez. Jóllehet az Egyháznak hierarchikus
szerkezete van,[251] ez teljes egészében Krisztus tagjainak megszentelésére irányul. Ezt az
életszentséget a „nagy misztérium” szerint kell megítélni, melyben a menyasszony a szeretet
önátadásában a vőlegény önátadását viszonozza, és ezt a Szentlélekben teszi, mert „a nekünk
ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”.[252] A II. Vatikáni Zsinat,
miközben az egész hagyományt megerősíti, emlékeztet arra, hogy az életszentség
hierarchiájában pontosan egy „asszony”, a názáreti Mária az Egyház „előképe”, és ő mindenkit
„megelőz” az életszentség útján. Az ő személyében az Egyház már elérte a tökéletességet, mert
szeplő és ránc nélkül való.[253] Ebben az értelemben nevezhető az Egyház egyszerre:
„máriásnak” és „péterinek–apostolinak”.[254]
Az Egyház történetének első idejétől kezdve a férfiak mellett sok nő is volt, akik teljes tartalmában
megjelenítették a menyasszony válaszát a megváltó Vőlegény szeretetére. Elsőként ott látjuk
azokat az asszonyokat, akik mindennap ott voltak Krisztus közvetlen közelében, és
mennybemenetele után az apostolokkal együtt „állhatatosak voltak az imádságban” az utolsó
vacsora termében, Jeruzsálemben pünkösd napjáig. Pünkösdkor a Szentlélek szólt Isten népének

4.9 Page 39

▲back to top
39
„fiai és leányai” által, akik beteljesítették Joel próféta jövendölését.[255] Ezek az asszonyok és
később mások is sajátos karizmáik és sokoldalú szolgálataik révén cselekvő és fontos részt
vállaltak az ősegyház életében, az első és az azt követő keresztény közösségben. Az apostoli
írások nevükön nevezik őket, mint pl. „Főbe, aki a kenkreai egyház szolgálatában áll”,[256]
Priszka és férje, Aquila,[257] Evodia és Szintihe,[258] vagy: Mária, Triféna, Trifosza, Perzisz.[259]
Az apostol a Krisztusért való „fáradozásról” beszél, ami az apostoli Egyház különböző szolgálatait
jelenti. E szolgálat a „családi egyházakban” kezdődött, melyekben az őszinte hit anyáról a
gyermekekre és unokákra száll, ahogyan az Timóteus házában történt.[260]
Ugyanez ismétlődik a századok folyamán nemzedékről nemzedékre, ahogyan azt az
egyháztörténet is igazolja. Valójában azzal, hogy az Egyház síkraszáll a nő méltóságáért és
hivatásáért, kifejezi tiszteletét és köszönetét azoknak, akik minden időben részt vettek Isten
népének apostoli küldetésében. Szó van itt a szent vértanúkról, a szüzekről, az édesanyákról, akik
hitüket bátran megvallották, és azzal, hogy gyermekeiket az evangélium szellemében nevelték,
továbbadták a hitet és a hagyományt az Egyházban.
Minden korban és minden országban találunk sok „derék” asszonyt,[261] akik üldözések,
nehézségek, hátrányos helyzetük ellenére részt vállaltak az Egyház küldetésében. Legyen elég
megemlíteni Mónikát, Szent Ágoston édesanyját, Makrinát, a kijevi Olgát, a toszkánai Matildot,
sziléziai Hedviget és a krakkói Hedviget, türingiai Erzsébetet, a svéd Brigittát, Jeanne d'Arc-ot,
limai Rózát, Seaton Erzsébetet és Ward Máriát.
Keresztény nők tanúsága és tettei kihatással voltak az Egyház és a társadalom életére. Súlyos
társadalmi igazságtalanságok közepette szabadon cselekedtek a szent asszonyok, mert a
Krisztussal való kapcsolatukból merítettek erőt. Ilyen kötődésről és Istenben gyökerező
szabadságról tanúskodik például Sziénai Szent Katalin óriási hatása az Egyház életében és Avilai
Szent Teréz a szemlélődő szerzetesi életben.
Napjainkban is számos nő tanúságtétele gazdagítja az Egyházat, akik teljesítik szentségre szólító
hivatásukat. A szent asszonyok megtestesítői a női eszménynek, de példaképei valamennyi
kereszténynek, példaképei „Krisztus követésének”: példásan mutatják meg, hogyan kell
viszonoznia a menyasszonynak a vőlegény szeretetét.
VIII.
DE KÖZÜLÜK LEGNAGYOBB A SZERETET
Szemben a változásokkal
28. „Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt, Szentlelke által

4.10 Page 40

▲back to top
40
világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának.”[262] A
Gaudium et Spes szavait elmélkedésünk témájára is vonatkoztathatjuk. Korunk különleges
késztetését, hogy a nő hivatását és méltóságát becsüljük meg, azzal a világossággal és erővel
kell néznünk, amit Krisztus Szentlelke ad az embereknek: korunk sok változásnak alávetett
embereinek is. Az Egyház „hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát,
központját és célját Urában és Mesterében találja meg”, és ez magára az emberre is vonatkozik;
„ezenfelül az Egyház hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik,
és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.”[263]
Ezekkel a szavakkal jelöli meg az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló konstitúció a követendő
utat, ha a nő méltóságára és hivatására vonatkozó feladatokkal foglalkozunk a mai világ változó
körülményei között. Ezekkel a változásokkal csak akkor foglalkozhatunk korrekt és helyes módon,
ha visszanyúlunk ahhoz az alaphoz, amely rendelkezésünkre áll Krisztusban, azokhoz az
igazságokhoz és változatlan értékekhez, amelyeknek hűséges tanúja és mestere Ő maga.[264]
Minden más tárgyalási mód kétségekhez, sőt hamis vagy félrevezető eredményekhez vezethet.
Az asszony méltósága és a szeretet rendje
29. Az Efezusi levél imént tárgyalt része,[265] mely a Krisztus és az Egyház közötti viszonyt a
vőlegény és a menyasszony kapcsolatával ábrázolta, utal a házasság intézményére is a Teremtés
könyvének szavai szerint.[266] Összekapcsolja a házasságnak, mint kezdeti szentségnek
igazságát a férfinak és a nőnek Isten képére és hasonlatosságára való teremtésével.[267] Az
Efezusi levélnek ezzel a jelentős hasonlatával fény derül arra, mi a nő méltósága mind a Teremtő
és megváltó Isten, mind az ember – a férfi és a nő – szemében. Isten örök tervében a nő az,
akiben a szeretet rendje első gyökere számára talajt kapott a személyek teremtett világában. A
szeretet rendje Isten belső életéhez, a szentháromságos élethez tartozik. Isten belső életében a
Szentlélek a szeretet személye. A szeretet a teremtetlen ajándék, a Szentlélek által lesz a
teremtett személyek számára ajándék. Az Istenből eredő szeretet közöltetik a teremtményekkel:
„Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott.”[268]
A nő életrehívása a férfi mellé („hozzá hasonló segítőtárs”[269] ) kettőjük egységében, a látható
világban megadta azt a különleges képességet, hogy „Isten szeretete kiáradjon szívükbe”, a
hozzá hasonlónak teremtett ember szívébe. Amikor az Efezusi levél szerzője Krisztust
vőlegénynek, az Egyházat pedig menyasszonynak nevezi, ezzel a hasonlattal megerősíti azt az
igazságot is, hogy a nő menyasszony. A vőlegény az, aki szeret. A menyasszony viszontszeret:
befogadja a szeretetet, hogy viszontszeressen.
Ha újra elolvassuk a Teremtés könyvének vonatkozó részét, de az Efezusi levél jegyesi
szimbolikájával, meglátjuk azt az igazságot, mely döntőnek tűnik a nő meghívását és méltóságát
illetően. A nő méltóságát a szeretet rendje határozza meg, mely természete szerint az igazság és
a szeretet rendje.[270]

5 Pages 41-50

▲back to top

5.1 Page 41

▲back to top
41
Szeretni csak személy képes, és szeretetet csak személytől kaphat. Ez létrendi (ontológiai)
megállapítás, és ebből következik egy erkölcsi (etikai) jellegű állítás. A szeretet ugyanis az emberi
személynek ontológiai és etikai szükséglete. A személyt szeretni kell, mert egyedül a szeretet felel
meg neki, mint személynek. Így kell értelmezni a szeretet parancsát, mely már az Ószövetségben
ismeretes volt,[271] s amelyet Krisztus az evangéliumi étosz középpontjává tett.[272] Így tűnik ki a
szeretet elsősége, melyet Szent Pál a Korintusi levélben fogalmazott meg: „De legnagyobb
közülük a szeretet”.[273]
Ennek a rendnek és elsőségnek a megállapítása nélkül nem adhatunk tökéletes és sajátos választ
a nő hivatásának és méltóságának kérdésére. Ha azt mondjuk, hogy a nő szeretetet kap, hogy
szerethessen, nem csupán vagy elsősorban a házasság sajátos jegyesi kapcsolatára gondolunk.
Valami sokkal általánosabbról van szó, ami magában a női mivoltban, a személyek közötti
vonatkozásokban rejlik, amely az emberek, férfiak és nők együttélésének és tevékenységének a
legkülönbözőbb struktúráit adja. Ebben a széles és sokrétű összefüggésben a nő mint emberi
személy sajátos értéket, ugyanakkor női mivoltában konkrét személyt is jelent. Ez általában és
egyenként minden nőre érvényes, függetlenül attól a kulturális kerettől, amelyben él, és
függetlenül szellemi, lelki és testi tulajdonságaitól, mint például a korától, képzettségétől,
egészségi állapotától, munkájától, és attól is, hogy házasságban él-e vagy sem.
Az Efezusi levél tárgyalt részlete megengedi, hogy a nőnek nőiessége folytán bizonyos
„prófétaságot” tulajdonítsunk. A vőlegény és a menyasszony hasonlata olyan szeretetről szól,
mellyel Isten Krisztusban minden embert, minden férfit és minden nőt, szeret. De a bibliai hasonlat
összefüggésében és a szöveg belső logikája szerint a nő az, aki ezt az igazságot, mégpedig a
menyasszonyt nyilvánvalóan szemlélteti. A nőnek ebben a nőiességében jelentkező prófétai
tulajdonsága a csúcsát Isten szűz Anyjában éri el. Róla állítható a legközvetlenebbül és a
legteljesebben a szeretet rendjével – mely egy asszony által lép az emberek világába –, a
Szentlélekkel való bensőséges kapcsolat. Az angyali üdvözletkor ugyanis Mária hallotta: „A
Szentlélek száll rád”.[274]
Küldetéstudat
30. A nő méltósága szorosan összefügg a szeretettel, amelyet nőiessége következtében kap, s
ugyanakkor azzal a szeretettel is, amellyel ő maga viszontszeret. Így nyer megerősítést az emberi
személyre és a szeretetre vonatkozó igazság. Ami a személy igazságát illeti, még egyszer vissza
kell térnünk a II. Vatikáni Zsinat tanításához: „Az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit
Isten önmagáért akart, s teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza
magát.”[275] Ez minden emberre érvényes mint Isten képére teremtett személyre, a férfira
ugyanúgy, mint a nőre. Ez az ontológiai tétel utal a személy hivatásának erkölcsi dimenziójára. A
nő csak akkor találhatja meg önmagát, ha másnak ajándékozza a szeretetet.
Az asszonyt – ugyanúgy, mint a férfit – Isten már „kezdettől” fogva a szeretetnek e rendjében

5.2 Page 42

▲back to top
42
teremtette és „helyezte el”. Az ősbűn ezt a rendet nem semmisítette meg és nem is foglalta el
visszavonhatatlanul. Ezt a protoevangélium szavai igazolják.[276] Láttuk eddigi fejtegetéseinkben,
milyen egyedülálló helyet foglal el az asszony a kinyilatkoztatás e kulcskérdésében. Ezen
túlmenően hangsúlyt kapott, hogy ez az „asszony” bibliai értelemben mintakép lett, s megtalálható
az ember és a világ eszkatologikus perspektívájában is a Jelenések könyvében.[277] Ő ott a
„napba öltözött asszony”, lába alatt a hold, és tizenkét csillagból álló korona van a fején.[278]
Mondhatjuk: a nő képviselője a dolgok egyetemességének, képviselője minden teremtett
dolognak. Ugyanakkor „fájdalommal szüli gyermekeit,”[279] mint Éva, aki „minden élők
anyja”.[280] Amiatt is szenved, hogy „a szülni készülő asszony előtt”[281] ott áll „az a nagy
sárkány, az őskígyó”[282] , akit a protoevangéliumból már ismerünk: a Gonosz, a hazugság és a
bűn atyja.[283] Íme, az „őskígyó” odaállt, hogy „elnyelje a fiát”.[284] Ha ebben a szentírási
szövegben Jézus gyermekségtörténetének képét látjuk,[285] a bibliai asszony példájában a
rosszal és a Gonosszal a kezdettől a történelem végéig folytatandó harcot is láthatjuk. Ez a harc
az emberért, az ember igaz javáért és üdvösségéért is folyik. Nemde a Szentírás az
„asszonyban”, Évában-Máriában
föltárja, hogy az emberi történelem hatalmas és drámai harc minden emberért? Küzdelem, mely
kimondja Istenre és az Ő emberre vonatkozó örök tervére a döntő„igen”-t vagy „nem”-et?
Ha az asszony méltóságát a szeretet tanúsítja, amelyet azért kapott, hogy ő maga viszont tudjon
szeretni, úgy tűnik, az „asszony” bibliai ősmintája föltárja a szeretet helyes rendjét is, mely
tulajdonképpen meghatározza az asszony hivatását. Itt a hivatás elsődleges és egyetemes
jelentéséről van szó, mely sokféle alakban testesül meg a nő sokféle konkrét hivatásában az
Egyházban és a világban.
Az asszony erkölcsi és lelki ereje szorosan összefügg annak tudatával, hogy Isten egész
különlegesen rábízta a férfit, magát az embert. Természetesen Isten minden embert mindenkire
és minden egyes emberre rábízott. De ez különös módon érvényes a nőre – éppen női mivolta
miatt –, és meghatározza hivatását.
Az asszonynak e tudatából és megbízatásából merített erkölcsi erő mutatkozik meg sok
nőalakban az Ószövetségben, Krisztus idejében, sőt a későbbi korokban egészen napjainkig.
E megbízatás tudatából lesz erős az asszony; és abból, hogy Isten mindig és mindenütt rábízza a
férfit, még akkor is, ha társadalmilag hátrányos helyzetben van. Ez a tudat és ez az elsődleges
hivatás ismerteti meg az asszonyt Istentől kapott méltóságával; s ez teszi őt erőssé és szilárdítja
meg hivatását. Így válik az „erős asszony”[286] pótolhatatlan támasszá és szellemi erővé azok
számára, akik az ő nagy lelki energiáiból merítenek. Családok és gyakran egész nemzetek
köszönhetnek sokat ezeknek a „tökéletes asszonyoknak”.
Korunkban a tudomány és a technika eredményei el sem képzelt anyagi jóléthez juttattak

5.3 Page 43

▲back to top
43
egyeseket, míg másokat az élet peremére taszítottak. Ez az egyoldalú fejlődés azt is kiválthatja,
hogy lassanként kivész a gyöngéd emberiesség, tudniillik a gyöngéd érzék a lényegileg emberi
dolgok iránt. Éppen ezért a mi korunk várja annak az asszonyi „lelkületnek” a megnyilvánulását,
mely mindig és minden körülmények között biztosítja az ember iránti érzéket: az érzéket az ember
iránt, mert ember! S mert „a legnagyobb a szeretet”.[287]
Ha figyelmesen végiggondoljuk az asszony bibliai mintaképét – a Teremtés könyvétől a Jelenések
könyvéig –, megláthatjuk, miben áll a nő hivatása és méltósága, s világosan kitűnik, mi az, ami
benne meg nem változhat és soha el nem veszítheti örök értékét, minthogy „mindezeknek végső
alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”.[288] Ha Isten az embert az asszonyra
bízta, nemde azt jelenti ez, hogy Krisztus tőle várja azon „királyi papság” terheinek viselését,
melyet Ő maga adott az embereknek gazdag ajándékul?[289] Ezt az örökséget Krisztus, az új és
örök szövetség egyetlen főpapja, az Egyház jegyese a Szentlélek által szüntelenül aláveti az
Atyának, hogy „Isten legyen minden mindenben”.[290]
És akkor nyeri el majd végső teljességét ez az igazság: „a legnagyobb a szeretet”.[291]
IX.
BEFEJEZÉS
„Ha ismernéd Isten ajándékát”
31. Jézus egyik csodálatos beszélgetésében azt mondta a szamariai asszonynak: „ha ismernéd
Isten ajándékát”;[292] ez az elbeszélés ugyanis megmutatja, hogy Krisztus milyen nagy
figyelmességgel viseltetett minden nő hivatása és méltósága iránt, akiknek megengedte, hogy
részt vegyenek messiási küldetésében.
Végükhöz közeledő megfontolásaink arra irányulnak, hogy megismertessék „Isten ajándékát,”
melyet Ő, a Teremtő és Megváltó az asszonyra, minden asszonyra bíz. Az asszony ugyanis
Krisztus Lelkében fölfedezheti női természetének tartalmát, s fölkészülhet az „őszinte önátadásra”,
hogy ezáltal „megtalálja önmagát”.
Mária évében az Egyház hálát akar adni a Legszentebb Háromságnak „a nő misztériumáért” és
minden nőért – mindazért amit a női méltóság megvalósított, „Isten nagy tetteiért”, amelyek az
emberi generációk során őbenne és őáltala megvalósultak. Végül is, nemde egy asszonyban és
általa történt meg az, ami a földön az emberi történelem legnagyobb eseménye: Isten
megtestesülése?
Az Egyház tehát hálát ad az összes és minden egyes asszonyért: az édesanyákért, a leányokért,

5.4 Page 44

▲back to top
44
a feleségekért, az Istennek szentelt szüzekért; az asszonyokért, akik odaadták magukat oly sok
ingyenes szeretetet váró embernek; az asszonyokért, akik a családban őrzik az emberi személyt,
az emberi közösség alapvető jelét; az asszonyokért, akik hivatásukat teljesítik, s akikre gyakran
nehezedik szociális felelősség; az „erős” és „gyönge” asszonyokért – valamennyiükért. Hálát ad
azért, hogy Isten szívéből nőiességük teljes szépségében és gazdagságában erednek; hogy Isten
örök szeretete veszi körül őket; hogy a férfiakkal együtt zarándokok ezen a földön, a földön, mely
hazája az embereknek, s mely olykor „siralomvölggyé válik”; hogy a férfiakkal együtt felelősséget
vállalnak az emberi nem közös sorsáért, a mindennapi gondokért és a végső rendeltetésért, mely
a kimondhatatlan Szentháromság ölén Istenben az emberi család jövője.
Az Egyház hálát ad az asszonyi „lélek” minden megnyilvánulásáért, mely megmutatkozott a
történelem folyamán, minden népnél és nemzetnél. Hálád ad a Szentlélek minden ajándékáért,
mellyel az asszonyok Isten népét gazdagították, minden győzelemért, melyet az asszonyok
hitének, reményének és szeretetének köszönhet: hálát ad az asszonyi életszentség minden
gyümölcséért.
Egyidejűleg az Egyház kéri, hogy „a Léleknek ezeket a megnyilvánulásait”,[293] melyeket az örök
Jeruzsálem leányai oly bőségben kaptak, ismerjék el és értékeljék, hogy az Egyház és a világ
„közjavát szolgálják” napjainkban is. A „bibliai asszony misztériumán” elmélkedve az Egyház azért
imádkozik, hogy minden asszony találja meg ebben a misztériumban önmagát és „legfőbb
hivatását”.
Mária, aki „a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egész Egyházat
megelőzi”,[294] esdje ki mindnyájunk számára ezt a „gyümölcsöt” is a neki szentelt esztendőben,
a Krisztus születésétől számított harmadik évezred küszöbén.
Ezzel a kívánsággal adjuk minden hívőnek, de különösen a nőknek, Krisztusban nővéreinknek,
apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1988. augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén,
pápaságunk tizedik évében.
II. János Pál pápa
Jegyzetek:
[1] AAS 58:13. (A Zsinat üzenete a nőknek 1965. december 8-án)
[2] GS 8, 9, 60.
[3] AA 9.
[4] Vö. XII. Pius: Az olasz keresztény társulatokból delegált nőkhöz szóló beszéd 1945. X. 21-én,
AAS (37) 284; A katolikus nőszervezetek világszövetségének küldötteihez szóló beszéd 1952. VI.

5.5 Page 45

▲back to top
45
24-én, AAS (44) 420; A katolikus nőszövetségek világuniójának XIV. nemzetközi
kongresszusához intézett beszéd 1957. IX. 29-én, AAS (49) 906.
[5] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika.
[6] Avilai Szent Teréz egyházdoktorrá nyilvánítása 1970. IX. 27-én, AAS 62:590. Sziénai Szent
Katalin egyházdoktorrá nyilvánítása 1970. X. 4-én, Ua., 673.
[7] AAS 65:284.
[8] VI. Pál: Insegnamenti XIV:1017. (Beszéd az Olasz nőcentrum nemzeti találkozójának
résztvevőihez, 1976. XII. 6-án)
[9] Vö. Redemptoris Mater enciklika 46.
[10] Vö. Ter 3,15; Jn 2,4; 19,26.
[11] LG 1.
[12] E „kezdetnek” bővebb antropológiai és teológiai kifejtése megtalálható a pápa „A test
teológiájáról” 1979. IX. 5-től tartott szerdai beszédeiben.
[13] Ter 127.
[14] GS 22.
[15] 4,4.
[16] Ef 1,9.
[17] Vö. Ter 3,15.
[18] NAe 1.
[19] NAe 2.
[20] Vö. ApCsel 17,27.
[21] Vö. ApCsel 17,28.
[22] Vö. Zsid 1,1-2.
[23] Vö. DV 2.
[24] Vö Ef 1,9.
[25] Vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4.
[26] Az egyházatyák szerint az Újszövetségben a Szentháromság első kinyilatkoztatása az angyali
üdvözletkor történt. Egy Csodatévő Szent Gergelynek tulajdonított homíliában olvashatjuk: „Te
(Mária) a Lélek legfelsőbb országában a fényben ragyogsz; benned megdicsőül az Atya, ki
minden eredet nélkül való és beárnyékolt téged. Benned imádjuk a Fiút, kit test szerint szültél,
ünnepeljük a Szentlelket, akinek hatására a nagy Királyt szülted. Teáltalad, óh malaszttal teljes, a
szent és egylényegű Háromságot megismerte a világ” W. homília az angyali üdvözlet ünnepén,
PG 10,1169). Vö. Krétai Szent András: Mária üdvözlésére. PG 97:909.
[27] Lk 1,31–37.
[28] NAe 2.
[29] Vö. Jn 1,14.
[30] Vö. Mk 10,27.
[31] Az Isten anyjáról szóló tanítás sok egyházatyánál előfordul, az efezusi (DS 251) és a
kalkedoni zsinat (DS 301) definiálta, s a II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium dogmatikus
konstitúció VIII. fejezetében ismét kifejtette (52-69); vö. Redemptoris Mater enciklika 4, 31-32.
[32] Vö. Redemptoris Mater 7-1I, és a 21. jegyzetben idézett patrisztikus szövegek.
[33] Lk 1,38.
[34] Mk 10,45.
[35] Vö. lz 42,1; 49,3.6; 52,13.

5.6 Page 46

▲back to top
46
[36] Jn 3,17.
[37] Vö. Redemptoris Mater 39-41.
[38] LG 36.
[39] Vö. SCh 153:72, 216. (Szent Ireneus: Adversus haereses V,6,1; V,16,2-3); PG 44:180.
(Nisszai Szent Gergely: De hom. op. 16); 805. (Uő: In Cant. hom. 2.); CCL 38:17. (Szent Ágoston:
In Psalmum 4,8)
[40] Ter 1,27.
[41] Ter 1,28.
[42] Vö. 2,18-25.
[43] PL 64:1343. (Manlius Severinus Boethius: Liber de persona et duabus naturis III.: „Persona
est naturae rationalis individua substantia”, 'a személy értelemmel bíró egyedi magánvaló' – a
ford.); vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I–II, 29, I.
[44] Vö. Ter 1,28.
[45] Vö. Ter 2,18–25.
[46] 2,18–25.
[47] 2,18–25.
[48] Vö. Ter 2,23.
[49] Ter 2,23.
[50] Az egyházatyák állítják a férfi és a nő Isten előtti alapvető egyenlőségét, vö. PG 12:878.
(Órigenész: In Jesu nave IX,9): SCh 70:128. (Alexandriai Kelemen: Paidagogosz I,4); PL 38:334.
(Szent Ágoston: Sermo 51,II,3.)
[51] Ter 2,20.
[52] Vö. Ter 1,28.
[53] Vö. Ter 2,24.
[54] Ter 1 ,28.
[55] Vö. Ter 1,26–27.
[56] Vö. Ter 2,18.
[57] Vö. 1Jn 4,16.
[58] A görög éthosz erkölcsöt, szokást, gondolkodást, cselekvésmódot jelent. A keresztény-
vallásos világ-nézeten vagy világfelfogáson belül pedig azt az értékrendet jelöli, melyben a legfőbb
érték Isten, valamint az ember üdve. Az éthosz tehát azaz emberi magatartás, cselekvési rend,
mellyel a legfőbb értéket akarjuk elérni (a fordító).
[59] Nisszai Szent Gergely: „Isten a szeretet és maga a szeretet forrása. A nagy János így szól:
'Istentől van a szeretet' és 'Isten nem más, mint szeretet'. A Teremtő reánk is rányomta ennek
bélyegét: mert így szólt: 'Abból ismerik meg mindnyájan, hogy azén tanítványaim vagytok, ha
egymást szeretitek'. Ha bennünk ez a kölcsönös szeretet híjával van, akkora képmás jegyei
eltorzulnak.” (PG 44:137. De hom. op. 5.)
[60] 2,18-25.
[61] Jn 17,21-22.
[62] GS 24.
[63] Vö. Gal 4,4
[64] Vö. Zsid 1,1-2.
[65] Vö. Szám 23,19; Oz 11,9; Iz 40,18; 46,5; DS 806.
[66] 1Tim 6,16.

5.7 Page 47

▲back to top
47
[67] Iz 49,14-15.
[68] Iz 66,13.
[69] Zsolt 131,2-3.
[70] Vö. Iz 42,14; 46,3-4.
[71] Oz 11,1-4; Jer 3,4-19.
[72] Jn 4,24.
[73] Mk 14,36.
[74] Ter 3,14-15.
[75] GS 13.
[76] Vö. Ter 2,18-25.
[77] 3. f.
[78] Ter 3,5.
[79] Diabolicus a görög „dia-balló” = 'megoszt, elválaszt, szétdobál' igéből
[80] Ter 3,1–5.
[81] Ter 3.
[82] 1Tim 2,13–14.
[83] Vö. Mt 19,17.
[84] Vö. Ter 3,17-19.
[85] Vö. Ter 3,16.
[86] Vö. Ter 3,19.
[87] Vö. PG 12:234. (Órigenész: In Gen. hom. 13,4); SCh 119:404. (Nisszai Szent Gergely: De
Virg. 12); PG 44:1272. (Uő: De beat. VI.)
[88] GS 13.
[89] Ef 1,4-6.
[90] GS 24.
[91] Ter 3,16.
[92] 3,16.
[93] Vö. 1Jn 2,16.
[94] A IV. század atyái egyenesen az isteni törvényre hivatkoznak, kivéve amikor élesen
reagálnak a nők továbbélő diszkriminációjára, amely az általános polgári törvényhozásban annak
idején szokásban volt. Vö. PG 36:290. (Nazianzi Szent Gergely: Or. 37,6); PL 22:691. (Szent
Jeromos: Ad Oceanum ep. 77,3.); 16:309. .(Szent Ambrus: De instit. virg. III,16.); 38:735. (Szent
Ágoston: Sermo 132,2.); 39:1711. (Sermo 392,4.)
[95] Ter 3,16.
[96] Vö. SCh 153:260. (Szent Ireneusz: Adv, haer. III,23,7); 211:462. (Ua.: V,21,1); PG 42:728.
(Szent Epifániusz: Panar. III,2,78); CCL 40:1525. (Szent Ágoston: Enarrationes in Psalmos
103,4,6.)
[97] Jn 18,44.
[98] Vö. PG 6:709. (Szent Jusztinusz: Dialogus cum Thryphone 100); 33:741. (Jeruzsálemi Szent
Cirill: Catechesis 12,15); 55:193. (Aranyszájú Szent János: In Psalmum 44,7); 93:1464.
(Hészükhiosz Hierosolymitanus: Sermo V. in Deiparam); PL 22:408. (Szent Jeromos: Epistola
22,21); 38:335. (Szent Ágoston: Sermo 51,2-3); 38:1108. (Sermo 232,2); CCL 2:904. (Tertullianus:
De carne Christi 17); SCh 80:130. (Damaszkuszi Szent János: Hom. II. in dormitionem B. V. M.

5.8 Page 48

▲back to top
48
3.); 153:248. (Szent Ireneusz: Adv. haer. III,22,4.); 211:438. (Ua.: V,19,1); Newman, I. H.: A Letter
to the rev. E. B. Pusey. London 1865; Scheeben: Handbuch der Katholischen Dogmatik. V/1:243;
V/2:306.; LG 56.
[99] Ter 3,20.
[100] Vö. 2Kor 5,17.
[101] Gal 3,28.
[102] Gal 3,28.
[103] Ter 1,31.
[104] Ter 3,20.
[105] Vö. 1Kor 15,45.
[106] Zsid 4,15.
[107] GS 22.
[108] Vö. Zsolt 8,5.
[109] 3,16.
[110] Vö. PL 16:313. (Szent Ambrus: De instit. virg. V,33)
[111] Lk 1,49.
[112] Lk 1,32.
[113] Vö. Ter 3,1-5.
[114] Vö. Gal 4,4.
[115] Jn 4,27.
[116] Lk 7,39.
[117] Mt 21,31.
[118] Jn 2,25.
[119] Mt 19,3.
[120] Mt 19,7.
[121] Mt 19,8.
[122] Mt 19,6.
[123] Vö. Lk 13,11.
[124] Mk 1,30.
[125] Mk 5,27.
[126] Mk 5,34.
[127] Mk 5,41.
[128] Lk 7,13.
[129] Mt 15,28.
[130] Lk 8,1-3.
[131] Vö. Lk 15,8-10.
[132] Vö. Mt 13,33.
[133] Vö. Mt 25,1-13.
[134] Lk 21,1-4.
[135] Vö. még Lk 18,1-7.
[136] Lk 13,16.

5.9 Page 49

▲back to top
49
[137] Lk 23,28.
[138] Vö. Jn 4,7-27.
[139] Lk 7,37-47.
[140] Vö Jn 8,3-11.
[141] Vö. Jn 2,25.
[142] Vö. Ef 1,1-5
[143] Vö. Jn 8,3-11.
[144] 8,3-11.
[145] Vö. Mt 19,3-9.
[146] Mt 5,28.
[147] Jn 4,14.
[148] Vö. Jn 4,24.
[149] Vö. Jn 4,26.
[150] Vö. Jn 4,39-42.
[151] Vö. Jn 11,5.
[152] Vö. Lk 10,38-42.
[153] Jn 11,21-27.
[154] Vö. Mt 15,28.
[155] Lk 7,47.
[156] Mt 26,6-13.
[157] Jn 19,25.
[158] Mt 27,55.
[159] Lk 23,27
[160] Mt 27,19.
[161] Mt 28,6.
[162] Vö. Mt 28,9.
[163] Vö. Mt 28,1-10; k 24,8-11.
[164] Vö. még Mk 16,9.
[165] Jn 20,16-18.
[166] Vö. PL 112:1574. (Hrabanus Maurus: De vita beatae Mariae Magdalenae XXVII: „Salvator...
ascensionis suae eam (= Mariam Magdalenam) ad apostolos institut apostolam”, 'az Üdvözítő... őt
tette meg az apostolok számára feltámadása apostolává); Aquinói Szent Tamás: In Joannem
Evangelistam expositio XX,III,6 („Az apostolok apostolává lett, mert azt a feladatot kapta, hogy az
Úr feltámadását hírül adja az apostoloknak.”)
[167] Jo 3,1.
[168] Vö. ApCsel 2,17.
[169] Gal 3,28.
[170] Vö. ApCsel 2,11.
[171] Lk 1,31-34.
[172] Vö. k 1,34.
[173] GS 24.

5.10 Page 50

▲back to top
50
[174] Vö. Ter 2,24.
[175] Ter 3,16.
[176] Ter 4,1.
[177] Ter 4,1.
[178] Vö. Ef 3,14-15.
[179] Zsid 10,5.7.
[180] Lk 11,27-28.
[181] Vö. Jn 4,24.
[182] Vö. Jn 6,68.
[183] Jn 1,12.
[184] Vö. 2Kor 5,17.
[185] Vö. Róm 8,19.
[186] Jn 16,21.
[187] Redemptoris Mater 18.
[188] Vö. k 2,35.
[189] Jn 16,22.
[190] Mt 19,10.
[191] Mt 19,12.
[192] Vö. Mt 19,11.
[193] Mt 19,11.12.
[194] Lk 1,34.
[195] Vö. Lk 1,27.
[196] Vö. Lk 1,35.
[197] Vö. II. János Pál: Insegnamenti V/1:1126, 1175. (Beszéd a szerdai kihallgatáson 1982.
április 7, 21-én)
[198] Vö. Jn 13,1.
[199] Vö. 1Kor 6,17.
[200] Vö. Mt 19,27.
[201] Vö. Róm 8,4.
[202] Mt 25,40.
[203] Vö. ApCsel 2,11.
[204] Gal 4,19.
[205] Vö. 7,38.
[206] Jn 19,10-12.
[207] Vö. LG 63; SCh 45:74. (Szent Ambrus: In Lucam II,7); PL 16:326. (De instit. virginum
XIV,87); 83:117. (Sevillai Szent Izidor: Allegoriae 139); PG 77:996. (Alexandriai Szent Cirill: Hom.
4)
[208] Róm 8,29.
[209] LG 63.
[210] LG 64.
[211] Uo.

6 Pages 51-60

▲back to top

6.1 Page 51

▲back to top
51
[212] LG 64. - Mária és az Egyház viszonya az egyházatyák elmélkedésének és az egész
keresztény ha-gyománynak állandó tárgya. Vö. Redemptoris Mater 42-44, 254-272. jegyzetek.
továbbá SCh 70:186. (Alexandriai Kelemen: Paed. 1,6); PL 38:1012, 1018. (Szent Ágoston:
Sermo 192,2; 195,2); 46:938. (Sermo 25,8); 54:211, 213. (Nagy Szent Leó: Sermo 25,5; 26,2);
92:330. (Beda Venerabilis: In Lc I,2); SCh 339:202. (Isac de Stella, Szent Bernát tanítványa így ír:
„Mindkettő anya, mindkettő szűz; mindkettő ugyanattól a Lélektől... fogant... Ő (Mária) a test fejét
szülte; ez (az Egyház) a fej testét adta. Mindkettő Krisztus anyja, az egyikük foganta őt a másik
nélkül teljességgel. Ezért... amit szűz és anyaként az Egyházról általánosan állítunk, jogosan
elmondhatjuk Máriáról, a szűzről és anyáról egyénileg, és amit Máriáról, a szűzről és anyáról
sajátságosan mondunk, az a szűz és anya Egyházról általában jogosan értelmezhető, és amit
egy-ről a kettő közül mondunk, az különbség nélkül vonatkozik egyikre vagy a másikra. (Sermo
51, 7-8); SCh 45:74. (Szent Ambrus: ln Lc II,7)
[213] Vö. Ter 3,15.
[214] 5,25-32.
[215] 2,18-24.
[216] Vö Ter 1,27: 2,24.
[217] Vö Oz 1,2; 2,16-18; Jer 2,2; Ez 16,8; Iz 50,1; 54,5-8.
[218] Iz 54,4-8.10.
[219] Ef 5,23-32.
[220] Vö. Jn 3,27-29.
[221] Vö. Mk 2,19-20.
[222] 2Kor 11,2.
[223] Ef 5,25.
[224] Iz 54,5.
[225] Ter 2,24; Ef 5,31.
[226] Ef 5,27.
[227] Vö. Ef 5,22-23.
[228] Vö. Ef 5,21.
[229] Vö. Ef 5, 25.
[230] Vö. Kol 3,18; 1Tesz 3,1-6; Tit 2,4-5; Ef 5,22-24; I Kor 11,3-16;14,33-35; 1Tim 2,11-15.
[231] Gal 3,28
[232] Iz 54,5.
[233] Jn 3,16.
[234] Vö. Ef 5,23.
[235] Jn 15,13.
[236] Gal 3,28.
[237] Vö. Gal 4,19.
[238] Vö. 1Jn 4,19.
[239] Jn 13,1.
[240] Vö Lk 13,16.
[241] Mt 22,16.
[242] Lk 22,19; 1Kor 11,24.
[243] Jn 20,23.

6.2 Page 52

▲back to top
52
[244] Vö. k 22,19-20.
[245] Jn 13,1.
[246] Vö. AAS 69:98. (Hittani Kongregáció: Inter insigniores deklaráció a nők szolgálati papságáról
1976. okt. 15-én)
[247] Vö. Róm 12,1.
[248] LG 10; vö. 1Pt 3,15.
[249] Vö. 1Pt 2,9.
[250] LG 10.
[251] LG 18–29.
[252] Róm 5,5.
[253] Vö. Ef 5,27; LG 65; Redemptoris Mater 2-6.
[254] L'Osservatore Romano, 1987. dec. 23. (II. János Pál pápa beszéde a római kúria
bíborosaihoz és prelátusaihoz 1987. december 22-én: „Ez a máriás jelleg éppen olyan – hacsak
nem még inkább – alapvető és meghatározó az Egyházra, mint az apostoli és Péter által
belevésett karakter, amellyel a legmélyebben össze van kapcsolva... a máriás viszony az
Egyházban megelőzi a péteri jelleget, habár a legszorosabban összefügg vele és kiegészítik
egymást. Mária, a szeplőtelen megelőz mindenki mást, természetesen Pétert és a többi apostolt
is. Nem csupán azért, mert Péter és a többi apostol a bűn terhe alatt született emberi nemhez és
az Egyházhoz tartoznak, amely 'megszentelődött bűnösökből áll', hanem azért is, mert az ő
hármas hivataluk célja nem más, mint az Egyháznak a szentség ama példájára formálása, amely
Máriában már kiformálódott és példaképpé lett. Amint helyesen állapítja meg korunk jeles
teológusa: Mária az „apostolok királynéja” anélkül, hogy apostoli hatalommal rendelkeznék. Ő
másféle és több érték birtokosa (H. U. von Balthasar: Neue Klarstellungen).
[255] Vö. ApCsel 2,17.
[256] Vö. Róm 16,1.
[257] Vö. 2Tim 4,19.
[258] Vö. Fil 4,2.
[259] Vö. Róm 16,6.12.
[260] Vö. 2Tim 1,5.
[261] Vö. Péld 31,10.
[262] GS 10.
[263] Uo.
[264] Vö. Jel 1,5.
[265] Ef 5,21-33.
[266] Vö. Ter 2,24.
[267] Vö. Ter 1,27; 5,1.
[268] Róm 5,5.
[269] Ter 2,18.
[270] Vö. CCL 50:284. (Szent Ágoston: De Trinitate VIII, VII,10-X,14.)
[271] Vö. MTörv 6,5; Lev 19,18.
[272] Vö. Mt 22,36-40; Mk 12,28-34.
[273] Vö. 1Kor 13,13.
[274] Lk 1,35.

6.3 Page 53

▲back to top
53
[275] GS 24.
[276] Vö. Ter 3,15.
[277] Vö. Ter 3,15.
[278] Vö. Jel 12,1.
[279] Jel 12,2.
[280] Ter 3,20.
[281] Vö. Jel 12,4.
[282] Vö. Jel 12,9.
[283] Vö. Jn 8,44.
[284] Vö. Jel 12,4.
[285] Vö. Mt 2,13.16.
[286] Vö. Péld 31,107.
[287] 1Kor 13,13.
[288] GS 10.
[289] 1Pt 2,9.
[290] 1Kor 15,28; LG 36.
[291] 1Kor 13,13.
[292] Jn 4,10.
[293] Vö. 1Kor 12,4.
[294] LG 63.
Copyright © Dicastero per la Comunicazione - Libreria Editrice Vaticana