hf_jp-ii_exh_25031992_pastores-dabo-vobis-hu


hf_jp-ii_exh_25031992_pastores-dabo-vobis-hu

1 Pages 1-10

▲back to top

1.1 Page 1

▲back to top
The Holy See
PASTORES DABO VOBIS
II. János Pál pápa
szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz, a papokhoz
és az egész katolikus egyház minden hívőjéhez
A PAPKÉPZÉSRŐL KORUNK KÖRÜLMÉNYEI KÖZÖTT
1992. március 25.
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBEREK KÖZÜL VÉTETETT
A PAPKÉPZÉS ÉS A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉNEK KIHÍVÁSAI
A pap a maga korában
Remények és nehézségek az Evangélium hirdetésében
A fiatalok a hivatás és a papnevelés kérdése előtt
Az evangéliumi fölismerés
MÁSODIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM, MERT FÖLKENT ENGEM...
ELKÜLDÖTT, HOGY ÖRÖMHÍRT VIGYEK
A papi szolgálat természete és küldetése
A papság a figyelem középpontjában
Az Egyházban, mely misztérium, közösség és küldetés
Alapvető kapcsolat Krisztussal, a Fővel és Pásztorral
Az Egyház és a világ szolgálatában

1.2 Page 2

▲back to top
2
HARMADIK FEJEZET
AZ ÚR LELKE RAJTAM
A PAPOK LELKI ÉLETE
Különleges hivatás az életszentségre
Hasonlóság Krisztussal, a Fővel és Pásztorral, és az ebből fakadó lelkipásztori szeretet
A szolgálatban élők lelki élete
A papi élet és az evangéliumi radikalizmus
A részegyházzal való kapcsolat
„Áraszd ki rájuk megszentelő Lelkedet”
NEGYEDIK FEJEZET
JÖJJETEK ÉS LÁSSÁTOK
A PAPI HIVATÁS AZ EGYHÁZ PÁSZTORI SZOLGÁLATÁBAN
Keresni, követni, megmaradni
Az Egyház és a meghívás ajándéka
A hivatás dialógusa: Isten kezdeményezése és az ember válasza
A hivatásgondozás elvei és eszközei
Mindannyian felelősek vagyunk a papi hivatásokért
ÖTÖDIK FEJEZET
TIZENKETTŐT VÁLASZTOTT KI,
HOGY TÁRSAI LEGYENEK
A PAPNÖVENDÉKEK NEVELÉSE
Krisztust követni az apostolok módján
I. A PAPNEVELÉS DIMENZIÓI
A humán nevelés, mint az egész papnevelés alapja
Lelki nevelés az Istennel való közösségben és Krisztus keresésében
Az értelmi képzés: a hit megértése
A lelkipásztori képzés: részesedni Jézus Krisztusnak, a Jó Pásztornak szeretetében
II. A PAPNEVELÉS SZÍNHELYEI
A nagyszeminárium nevelő közössége
A kisszeminárium és más hivatásnevelő intézmények
III. A PAPNEVELÉS FŐSZEREPLŐI
Az Egyház és a Püspök
A szeminárium nevelő közössége
A teológiai tanárok
A papnövendéket adó közösségek és az ifjúsági mozgalmak

1.3 Page 3

▲back to top
3
A papnövendék
HATODIK FEJEZET
FIGYELMEZTETLEK, HOGY ÉLESZD FÖLD MAGADBAN ISTEN BENNED LÉVŐ AJÁNDÉKÁT
A FOLYAMATOS PAPKÉPZÉSRŐL
E képzés teológiai gyökerei
A folyamatos képzés formái
A folyamatos képzés igazi értelme
Minden életkorban és minden körülmények között
A folyamatos képzés felelős személyei
A folyamatos képzés ideje, formája, eszközei
BEFEJEZÉS
Jegyzetek
BEVEZETÉS
1.„Szívem szerinti pásztorokat adok nektek”. (Jer 3,15) Jeremiás próféta e szavai által Isten
megígéri népének, hogy soha nem hagyja őket pásztorok nélkül, akik összegyűjtik és vezetik ezt a
nyájat: „És pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket; és nem
félnek és nem remegnek többé”. (23,4)
Az Egyház, Isten népe, mivel e prófétai üzenet beteljesedését szüntelenül tapasztalja, örömmel ad
hálát az Úrnak, bizonyosan tudván, hogy ezen ígéret eleven, végső és tökéletes beteljesedése
Jézus Krisztus, aki azt mondta: „Én vagyok a jó pásztor”, (Jn 10,11) s Ő maga, a juhok nagy
pásztora (vö. Zsid 13,20) apostolaira és utódaikra bízta Isten nyája legeltetésének szolgálatát (vö.
Jn 21,15 sk; 1Pt 5,2).
Az Egyház papok nélkül nem lehet engedelmes – márpedig egész létét és küldetését az emberi
történelemben Jézus eme parancsai iránti engedelmességnek kell áthatnia: „Elmenvén tehát
tanítsatok minden nemzetet” (Mt 28,19), és „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19;
vö. 1kor 11,24) –, azaz nem tudja hirdetni az Evangéliumot és nem tudja minden áldott nap
megújítani az Úr értünk adott testének és értünk ontott vérének áldozatát.
A hitben láthatóvá válik, hogy Isten ígérete soha nem csalhatja meg az embert. Ez az ígéret
magyarázza és élteti a sok helyen mutatkozó papi hivatásokat, melyek megörvendeztetik az
Egyházat; ugyanakkor növeli a hitet és erősíti a reményt, amikor más helyeken a paphiány
mutatkozik.

1.4 Page 4

▲back to top
4
Valamennyiünknek meg kell osztanunk a Szinódus Atyáival a teljes bizalmat Isten ígéretei iránt,
amit ők bátran és világosan így fogalmaztak meg: „A Szinódus fönntartások nélkül hisz Krisztus
ígéretében, aki azt mondta: 'Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig' (Mt 28,20), és
tudván, hogy az Egyházban állandóan tevékenykedik a Szentlélek, szilárdan hiszi, hogy az
Egyház fönnmaradása magában foglalja minden feltételének fönnmaradását is, ... azaz a papok
sem fogynak el az Egyházban... Isten mindig fog keresztény férfiakat hívni a papságra. Ezért
szilárdan kell hinnünk, hogy – még ha bizonyos területeken fogy is a papság – az Atya szünet
nélkül fog támasztani papi hivatásokat”. [1]
Én magam is a Szinódus bezárásakor a papi hivatások hiányáról szólva mondtam: „Az Egyháznak
először teljes bizalommal kell lennie a Szentlélek iránt: legyünk meggyőződve arról, hogy
gyermeki bizalmunk nem fog csalatkozni, ha a már kapott kegyelemben hűségesek maradunk.” [2]
2. A kapott kegyelemben hűségesen meg kell maradni, mert Isten ajándéka az emberi
szabadságot nem zárja ki, hanem ébreszti, növeli, igényli.
Ezért az Egyházban az isteni ígéret iránti rendíthetetlen hűség teljes bizalmának együtt kell járnia
a súlyos felelősséggel annak érdekében, hogy a meghívó Istennel együttműködjünk, s biztosítsuk
és megőrizzük a feltételeket, melyek között az Isten által elvetett jó mag gyökeret tud verni és bő
termést hoz.
Az Egyháznak szüntelenül kérnie kell az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába (vö. Mt
9,38); főleg meg kell ismertetnie a hivatás elfogadásának módját a fiatalokkal, ami nagyban
segíteni fog abban, hogy a meghívottak fölismerjék és kövessék hivatásukat; és külön gondot kell
fordítania a papságra készülők nevelésére.
Az egyházmegyés és szerzetes papságra készülők nevelése, a papok egész életére kiterjedő
törődés – mely a szolgálatban személyes megszentelődésüket, lelkipásztori munkájukban
szüntelen megújulásukat segíti – az Egyház az egyik legnagyobb és legnehezebb feladata az
emberiség evangelizációjában.
Ez a nevelői tevékenység nem más, mint időbeli folytatása Krisztus azon tettének, amit Márk
evangélista e szavakkal ír le: „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A
választottak csatlakoztak hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje
őket hirdetni az Evangéliumot” (Mk 3,13-15). [3]
Elmondhatjuk, hogy az Egyház a papnövendékek és papok formálása révén az Evangélium e
részletét, különböző módokon és változó intenzitással, megvalósította és megvalósítja a
történelemben.
Ma azonban az Egyház úgy látja, meg kell ismételnie, amit a Mester tett apostolaival, mégpedig
megújult törődéssel, amint ezt a korunk kultúrájában és társadalmában végbement mély és gyors
változások követelik. Csak így követheti azokat a nagyon változatos helyzeteket, melyekben
hirdeti az Evangéliumot; csak így növekedhet a hivatások száma az egyházmegyékben; csak így
módosítható a papnevelés módszere és tartalma; csak így lehet segíteni a püspökök paphiánnyal
kapcsolatos gondjain, s lehet szó az „új evangelizációról”, melyhez a papok között is szükség van
„az Evangélium új hirdetőire, azaz új evangelizálókra”.

1.5 Page 5

▲back to top
5
Ilyen történelmi helyzetben ülésezett a Püspöki Szinódus rendes általános gyűlése, mely a „mai
papnevelésről” tárgyalt, azzal a céllal, hogy 25 évvel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után a tárgyra
vonatkozó zsinati tanítást teljessé tegye, s korunknak megfelelőbb és hatásosabb szabályokat
alkosson. [4]
3. II. Vatikáni Zsinat papságra és papnevelésre vonatkozó szándékait követve, [5] s a különböző
körülményekre alkalmazva megvalósítani akarván a bőséges és súlyos tanítást, az Egyház
ismételten foglalkozott a papnevelés, a papi szolgálat és papi élet kérdéseivel. Fontos események
voltak a Püspöki Szinódus különböző gyűlései. Mindjárt az első általános, 1967. októberi gyűlés
tárgyalt a szemináriumok megújításáról, s nagy része volt a Katolikus Nevelés Kongregációja
Ratio fundamentalis című okmányának megszületésében. [6]
Külön foglalkozott a szolgálati papsággal az 1971. évi Szinódus, s munkaidejének felét e
kérdésnek szentelte. A hosszas tárgyalások gyümölcseként adtak át VI. Pál pápának a szolgálati
papság teológiájáról s lelki életének néhány kérdéséről szóló „Ajánlások”-at, melyet 1974-ben a
Szinódus megnyitásakor fölolvastak.
Az Egyházi Tanítóhivatal más alkalmakat is fölhasznált, hogy kifejezze a papi élettel és
szolgálattal való törődését. Elmondható, hogy a Zsinat utáni években szinte nem volt az Egyházi
Tanítóhivatalnak megnyilatkozása, melyben ne lett volna szó a papság közösségbeli szerepéről,
feladatának szükséges voltáról az Egyház és a világ élete szempontjából.
Az utóbbi években sokfelől merült föl az igény, hogy – a mai egyházi és kulturális körülmények
által megkívánt módon – újra vegyük vizsgálat alá a papság kérdését. A figyelem ugyanis
időközben másfelé terelődött: már nem az identitás, hanem a papságra nevelés és a papi élet
alapvető kérdései állnak a középpontban. Korunk papságra készülődő új nemzedéke jelentősen
megváltozott és gyorsan alakuló világból jön, ezért a korábbi nemzedékekkel összevetve nem kis
különbségeket mutat. E körülményt nyilvánvalóan figyelembe kell venni a papságra nevelés
megtervezésénél és megvalósításában.
A már hosszabb ideje szolgálatban élő papok úgy látják, hogy az állandóan növekvő lelkipásztori
feladatok szétforgácsolják erőiket: az új társadalmi formák és kulturális körülmények életmódjuk
és munkamódszereik felülvizsgálatára, lelkipásztori teendőik rangsorolására késztetik őket,
miközben egyre jobban érzik az „állandó képzés”szükségét.
A Püspöki Szinódus 1990. évi gyűlésén arról volt szó, hogyan lehetne növelni a papi hivatások
számát; miként lehetne a papnövendékeket úgy nevelni, hogy Krisztust jól megismerve kövessék
Őt; hogyan készüljenek föl arra a szentségre, mely hasonlóvá teszi őket Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz, az Egyház Szolgájához és Jegyeséhez; s hogyan lehetne megtalálni az állandó
képzés új útjait a papi szolgálat hatékonyabbá és a papok lelki életének elevenebbé tételére.
Ugyanez a Szinódus eleget akart tenni az előző gyűlés igényeinek, melyeket az a laikusok
egyházi és világi hivatásáról és küldetéséről fogalmazott meg. Maguk a laikusok kérték a papság
formálásának jobbítását, hogy nagyobb együttműködés alakulhasson ki a papok és a laikusok
közös küldetésének megvalósításában. Ugyanis „minél inkább előtérbe kerül a laikusok
apostolkodása, annál szükségesebb, hogy megfelelően fölkészített papság támogassa őket
ebben. Így maga Isten népének élete bizonyítja a II. Vatikáni Zsinat – a krisztushívők általános és
a hierarchikus papságszolgálati papsága közötti kapcsolatáról kifejtett – tanítását; a hierarchiának
ugyanis az Egyház misztériumában szolgálati jellege van (vö. LG 10.). Minél világosabbá válik a

1.6 Page 6

▲back to top
6
laikusok sajátos hivatása, annál jobban látható az, ami a papság sajátossága.” [7]
4. A Szinódus sajátos egyházi tapasztalatában – mely „a püspöki kollegialitás különleges
megtapasztalása az egyetemességben; megerősíti az egyetemes Egyház iránti érzéket, ti. a
püspökök felelősségét az egyetemes Egyház és küldetése iránt a Péter körüli fölfogás- és
cselekvésbeli közösségben” [8] – nyilvánvalóan és pontosan hallani lehetett a különböző
részegyházak hangját, s e Szinóduson először néhány Keleti Egyház hangját is, melyek velünk
együtt tettek hitet Isten ígérete: „Szívem szerinti pásztorokat adok nektek” (Jer 3,15) mellett, s
megújították aggódó gondoskodásukat a hivatások gondozásával és a papok képzésével
kapcsolatban, mert meg voltak győződve arról, hogy az Egyház jövője, gyarapodása, üdvözítő
küldetésének teljesítése ezektől függ.
Fölhasználva ehhez a Szinódust követő Apostoli Buzdításhoz a Szinódusi Atyák munkáját
megelőző és abból fakadó sok gondolatot, javaslatot és kérést, Péter Utódának és Róma
Püspökének hangját sok máséhoz kapcsolva szólok a krisztushívők, s különösen a papok és azok
szívéhez, akik a papnevelés nehéz munkáját végzik. Buzdításomat minden egyes egyházmegyés
és szerzetes paphoz szeretném eljuttatni.
A Szinódus Atyáival együtt ismétlem a záróüzenetet, melyet a Szinódus Isten Népéhez, s azon
belül a papokhoz intézett: „Hálás és tiszteletteljes lélekkel szólunk Hozzátok, mint apostoli
szolgálatunk elsőszámú segítőihez. Munkátok az Egyházban valóban szükséges és pótolhatatlan.
Ti viselitek a szolgálati papság terhét és közvetlen kapcsolatban vagytok a hívekkel. Ti vagytok az
Eucharisztia szolgái, a bűnbánat szentségében az isteni irgalmasság osztogatói, a lelkek
vigasztalói, a mai élet viharaiban a hívek vezetői. Teljes szívvel köszöntünk, s kifejezve irántatok
hálánkat, buzdítunk benneteket, hogy derűs és készséges lélekkel tartsatok ki ezen az úton. Ne
engedjétek, hogy elkedvetlenítsenek benneteket! Munkánk nem a miénk, hanem Istené. Aki
minket meghívott és elküldött, velünk van életünk minden napján. Hiszen Krisztus követségében
járunk.” [9]
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBEREK KÖZÜL VÉTETETTA PAPKÉPZÉS ÉS A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉNEK
KIHÍVÁSAI
A pap a maga korában
5.„Minden főpapot az emberek közül választanak, s arra rendelnek, hogy az Isten tiszteletében
képviselje az embereket” (Zsid 5,1)
A Zsidókhoz írt levél nagyon hangsúlyozza Isten szolgájának „ emberségét”; akit az emberek
közül és az emberek szolgálatára állítanak Jézus Krisztus példája szerint, ki „hozzánk hasonlóan
mindenben kísértést szenvedett, de bűn nélkül való” (4,15).
Isten a maga papjait meghatározott emberi és egyházi környezet összefüggéseiből hívja meg –
melyek sajátos vonásait az ember magán viseli –, és Krisztus Evangéliumának hirdetésére oda
küldi vissza.
Éppen ezért a Szinódus a papság témáját „összefüggéseiben”, a mai társadalom és Egyház
kapcsolataiban és a harmadik évezred távlatában tárgyalta, amint ez a téma megfogalmazásából

1.7 Page 7

▲back to top
7
is kitűnik: „A papnevelésről a mai körülmények között”.
A papságnak van egy olyan lényegi magva, mely nem változhat, mivel mind a mai, mind a holnapi
papnak Krisztushoz kell hasonlóvá válnia. Krisztus ugyanis, mikor a földön élt, önmagában
megformálta a szolgálati papságot, hogy az apostolok azt magukra öltsék; és arra rendelte, hogy
az időben fennmaradjon és minden történeti korszakban újra megvalósuljon. A 3. évezred papja
ezért azoknak a papoknak a szolgálatát folytatja, akik az előző századokban az Egyház életét
szolgálták. Annyira, hogy a papi hivatás lényegét tekintve 2000 év múlva is ugyanaz: meghívás
arra, hogy Krisztus egy és ugyanazon papságát élje.” [10]
Ugyanakkor a pap életének és szolgálatának „alkalmazkodnia kell a korok és helyek
körülményeihez... Ezért törekednünk kell arra, hogy a Szentlélek égi fényességénél meglássuk
korunk fő vonásait, mély lelki igényeit; gondosan mérjük föl a feladatokat és a szükséges
lelkipásztori módszereket, hogy a mai emberhez szóló válaszokat tudjunk adni.” [11]
Mivel a szolgálat örök igazságát kellett korunk szükségleteihez és igényeihez illeszteni, a
Szinódus Atyái arra törekedtek, hogy válaszoljanak néhány kikerülhetetlen kérdésre, mégpedig:
milyen kérdéseket és hasznos indításokat ébreszt a mai társadalmi-kulturális-egyházi környezet
azokban a gyermekekben és ifjakban, akik végleg a papságra akarják szánni magukat? A kapott
szentséggel és a papi lelki élet követelményeivel összhangban álló papi szolgálat gyakorlásához
milyen új lehetőségeket nyújt korunk, illetve milyen nehézségeket támaszt vele szemben?
Néhány mozzanatra a Szinódus Atyái nyomán fölhívjuk a figyelmet, tudván azonban, hogy a
népek szociális–kulturális–egyházi körülményei rendkívül változatosak. Ezért csak néhány
általános és fontos jelenségre mutatunk rá, s csak azokra, amelyek a papnevelést és a papok
formálását érintik.
Remények és nehézségek az Evangélium hirdetésében
6. Sok dolog éleszti az emberekben a személyi méltóság fokozott tudatát és a vallási értékek, az
Evangélium és a papi szolgálat felé való megnyílást.
A társadalomban – bár sok ellentmondás van benne – terjed és erősödik az igazságosság és a
béke utáni vágy, az emberek felelőssége a világért és a természetért; nyíltabban keresik az
igazságot és az emberi méltóság érvényesülését; növekszik a világ népei közötti szolidaritás s a
törekvés egy új, szabad és igazságos világrend fölépítésére. Az információk és a kultúra
terjedésével, valamint a tudomány és a technika egyre gyorsabb fejlődésével egy időben mind
erősebben megfogalmazódik az etikai kérdés az egész folyamat értelméről, illetve az értékek
objektív rendjéről, mely lehetővé teszi a fejlődés lehetőségeinek és határainak körülírását.
A szorosan vett vallási és keresztény témakörökben csökkennek az ideológiai előítéletek és az
erőszakos tiltakozások a lelki és vallási értékekkel szemben, s ezzel egyidőben a világ sok
részében váratlanul új lehetőségek nyílnak az evangelizáció és az egyházi élet előtt. Terjed a
Szentírás ismerete; sok új egyház tevékenykedik az emberi élet méltósága és a személy értékei
érdekében; Közép- és Kelet-Európa egyes egyházai a vértanúság ragyogó példáit adták, s ma is
vannak még a hitükért kegyetlenül üldözött, de bátran hívő egyházak. [12]

1.8 Page 8

▲back to top
8
Azokon a területeken, ahol nem ismerik Jézus teljes evangéliumát, az istenkeresés és az élet
problémáinak teljes magyarázata utáni vágy olyan erővel tör föl, hogy nagyon kedvező
környezetet teremt az Isten nélküli vallásoknak és a szektáknak. Terjedésük – még a
hagyományosan keresztény országokban is –, az Egyház igazi gyermekei, s különösen a papok
számára kihívás, hogy újra átgondolják evangéliumi tanúságtételük hitelességét; ugyanakkor jel,
amiből fölismerhető, milyen általános és milyen mély az istenkeresés az emberekben.
7. Ám ezekkel a pozitív jelenségekkel szemben sok kérdéses és negatív tény is tapasztalható.
Nagyon elterjedt még mindig a racionalizmus, mely a tudomány beszűkített értelmezésével
érzéketlenné teszi az emberi értelmet a kinyilatkoztatással és az isteni transzcendenciával való
találkozásra.
Elkeseredetten védik a személy szubjektivitását, mely az őszinte emberi kapcsolatokra képtelen
individualizmusba fullaszt. E magányban azután – főként a gyermekek és fiatalok közül – sokan
különféle pótlékokat keresnek a gyönyörkeresés és a felelősség előli menekülés különböző
formáiban; a múló pillanat fogságában az érzékek és az érzelmek síkján „fogyasztani” akarják a
legerősebb és legkellemesebb egyéni tapasztalatokat, minek következtében közömbössé s szinte
bénává válnak egy olyan életszemélettel szemben, melynek vannak lelki és vallásos dimenziói, és
szolidáris másokkal.
Ezenkívül a világban mindenütt – miután szétfoszlottak azok az ideológiák, melyek dogmává
emelték a materializmust és célul tűzték ki a vallás kiirtását – terjed egy gyakorlati és
egzisztencialista materializmus, mely az élet és az ember sorsának szekularizált szemléletét
hozza magával. Ez az ember, „aki teljesen önmagával van elfoglalva, aki nemcsak érdekei,
hanem a világ közepévé teszi önmagát”, [13] egyre inkább elveszíti a lélek támaszát, amire pedig
annál nagyobb szüksége volna, minél inkább megkísérti az anyagi javak fölötti uralom okozta
önelégültség. Már nem érzi szükségét annak, hogy támadja Istent,úgy gondolja, megvan nélküle.
Ezen belül látnunk kell, hogy fölbomlik a család és elhomályosodik, eltorzul az emberi nemiség
igazi értelme: e jelenségek erős negatív hatással vannak a fiatalok nevelésére és nagyon gátolja
őket mindenfajta vallásos természetű hivatás követésében. Súlyosbodnak a szociális
igazságtalanságok, egy embertelen kapitalizmus gyümölcseként kevesek kezében halmozódik föl
a gazdagság, [14] s ez egyre mélyíti a szakadékot a fejlett és a szegény népek között: minek
következtében olyan feszültségek jelennek meg az emberek között, melyek nagyon zavarják a
közösségek és az egyes személyek életét.
Az Egyházon belül is vannak olyan negatív és aggasztó jelenségek, melyek közvetlen hatással
vannak a papok életére és szolgálatára: így például sok hívő vallási tudatlansága; a katekézis
csekély eredményei a sokkal megnyerőbbnek és hatásosabbnak látszó tömegtájékoztató
eszközök nyomasztó hatása miatt; a félreértett teológiai, kulturális, lelkipásztori pluralizmus, mely
olykor jó szándékkal indul, mégis azzal végződik, hogy megnehezíti az ökumenikus párbeszédet
és árt a hit egységének; végül a bizalmatlanság és türelmetlenség az Egyházi Tanítóhivatal iránt
és az Evangélium gazdag üzenetének egyoldalú megszorítása az igehirdetést és a hit melletti
tanúságtételt a szociális és emberi felszabadítás kizárólagos eszközévé teszik, illetve Isten nélküli
vallásosságba vagy babonába kergetik az embert. [15]
Nagy hatású az a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban mutatkozó új

1.9 Page 9

▲back to top
9
jelenség, hogy ugyanazon a területen különböző fajú és vallású zárt csoportok élnek. Azaz egyre
inkább kibontakozik egy sokfajú és sokvallású társadalom képe. Ez míg egyrészt alkalmat kínál a
gyakoribb és gyümölcsözőbb dialógusra, a nyíltabb gondolkodásra, az elfogadásra és a
méltányos toleranciára, másrészt zűrzavar és relativizmus forrása lehet, főként a hitben kevésbé
érett személyek és néprétegek számára.
E tényezőkhöz járul – szoros összefüggésben az individualizmus növekedésével – a hit
szubjektívvé válása. Megfigyelhető ugyanis, hogy egyre több hívőben csökken a fogékonyság a
hit objektív és átfogó tanítása iránt, s helyét a szubjektív vélekedés foglalja el, amely a maga
tetszésére azt keresi, ami megfelel a személyes tapasztalatoknak és kevésbé zavarja az egyéni
megszokásokat. Még az egyéni lelkiismeret sérthetetlenségére való hivatkozás is, ami
önmagában törvényes dolog, ebben az összefüggésben veszedelmesen kétértelművé válik.
Ebből következik, hogy feltételekhez kötik vagy csak részlegesen fogadják el az Egyházhoz
tartozást, ami árt a papi hivatás kialakulásának, a papi öntudatnak és a pap közösségi
szolgálatának is.
Végül sok egyházi intézményben nincs elég pap a legsúlyosabb kérdések megoldásához. A hívek
hosszú időkre magukra maradnak lelkipásztori támasz nélkül: visszamarad keresztény életük
fejlődése, és csökken a hajlandóságuk arra, hogy az evangelizáció előmozdítói legyenek.
A fiatalok a hivatás és a papnevelés kérdése előtt
8. A korunkat és kultúránkat annyira jellemző ellentmondásokat és lehetőségeket, valamint az
egyházi közösségeket egész különleges figyelemmel kísérik, élik át és értékelik a fiatalok, mert
mindezek néha meghatározóan hatnak nevelődésükre. A gyermekekben és ifjakban ébredő és
bontakozó papi hivatás bizonyos idő után állandóan akadályokba és kísértésekbe ütközik.
Milyen nagy erővel hat a fiatalokra a „ fogyasztói társadalom” varázsa, mely az emberi lét
hedonista, materialista és individualista életfelfogásába sodorja őket. Az anyagi jólét szinte
kizárólagos életeszmény, s e jólétet minden körülmények között és bármi áron el akarják érni:
ebből fakad, hogy elutasítanak minden áldozatot és megtagadnak minden fáradságot a lelki és
vallási értékek keresésétől és megvalósításától. A birtoklásra való kizárólagos „törekvés” maga
alá tiporja az egyébként elsőbbséggel bíró létet, s ennek következményeként a személyes és
személyek közötti értékeket nem az ingyenesség és az ajándékozás logikája, hanem az önző
birtoklás és a másik eszközként való fölhasználása szerint fogják föl és élik meg.
Ez tükröződik különösen is az emberi nemiség szemléletében, amit megfosztottak a személyek
közötti ajándékozás és a közösség szolgálatának méltóságától, s besorolták a fogyasztási javak
közé. Így sok fiatal érzelmi élete nem a – másiknak való önajándékozásban megnyílt –
személyiség harmonikus és örömteli növekedésének a biztosítéka, hanem nehézkes etikai és
pszichés önmagába bonyolódás, melynek szükségszerűen súlyos következményei lesznek.
Nem kevés fiatalnál a dolgok gyökerében a szabadság eltorzított tapasztalata van: az egyetemes
és objektív igazság iránti engedelmesség helyett, úgy élik meg, mint az egyén erejének és
ösztönös törekvéseinek vak elfogadását. Így szinte természetes, hogy szemléletük és

1.10 Page 10

▲back to top
10
magatartásuk felmorzsolódik az etikai elvekről kialakult közvéleményben; vallási téren pedig, még
ha nem is vetik el Istent, közömbösek, és úgy viselkednek az élet legfontosabb pillanataiban is,
mintha Isten nem létezne. Ilyen körülmények között nemcsak a papi hivatás megvalósítása,
hanem értelmének fölfogása is nehéz; ez ugyanis sajátos tanúságtétel arról, hogy a lét előbbre
való, mint a birtoklás; elismerése annak, hogy az élet értelme nem más, mint önmagunk szabad
elajándékozása másokért, teljes odaadás – e sajátos formában – az Evangélium és Isten országa
szolgálatára.
A fiatalok még az Egyházon belül is nem egyszer „problémát” jelentenek. Ha ugyanis a
felnőttekben, s még inkább a fiatalokban erős a hajlandóság, hogy szubjektíven fogják föl a
keresztény hitet, s hogy feltételekhez kössék vagy csak részlegesen fogadják el az Egyházhoz
tartozást, a közösségben egész sor megindoklás alapján meggyengül a naprakész és bátor
ifjúsági lelkipásztorkodás. A fiatalok pedig magukra maradhatnak saját pszichés gyengeségük
karmai között, elégedetlenek és kritikusak lesznek a felnőttekkel szemben, akik, mivel nem érett
hitük szerint élnek, képtelenek hihető példaképeket állítani eléjük.
Így tehát nyilvánvaló, milyen nehéz átfogó és meggyőző tapasztalathoz juttatni a fiatalokat a
keresztény és egyházi életben, s erre nevelni őket. A papi hivatás mindezek után távol marad a
fiatalok mindennapi életétől és érdeklődésétől.
9. Nem hiányoznak azonban a pozitív indítások és helyzetek sem, melyek a serdülők és a fiatalok
szívében új készségeket ébresztenek, etikai és vallási értékek keresésre indítják őket, s kedvező
légkört biztosítanak a Krisztus és az Egyház iránti teljes odaadásra szólító papi hivatás
kibontakozásához.
Elsőként azt kell kiemelnünk, mennyire elcsitultak az olyan jelenségek, amelyek még egész a
közelmúltban is nagy problémákat okoztak, például a radikális kontestáció, a szabadosság, az
utópista követelmények, a magántulajdon tagadása, az erőszak.
Emellett el kell ismerni, hogy a mai fiatalok is, a korosztályra jellemző erővel és frissességgel
hordoznak olyan, a történelemben úttörő eszményeket, mint a szabadságvágy; a személy páratlan
értékének elismerése; a hitelesség és áttetszőség igénye; a férfi és nő kapcsolatának új felfogása
és kölcsönössége; egy egységesebb, szolidárisabb, igazságosabb világ meggyőződéses és
szenvedélyes keresése; nyíltság és dialógus mindenki felé; elkötelezettség a béke iránt.
A társadalom legelesettebb tagjai iránt – s milyen gazdag és eleven formákban! – kibontakozó
sokféle önkéntes szolgálat sok mai fiatalban nagyon fontos nevelői erőforrás, mert a fiatalokat
önzetlenebb és a szegények felé nyitottabb életstílusra ösztönzi. Egy ilyen életstílus
megkönnyítheti annak a hivatásnak a megértését, vágyát és elfogadását, mely véglegesen mások
szolgálatára szenteli magát a papi élet teljes Istennek szenteltsége útján.
Az ideológiák közelmúltban történt összeomlása, az erőteljes kritika a felnőttek világáról, amely
nem az erkölcsi és transzcendens értékekre épülő életről tesz tanúságot, továbbá azoknak a
fiataloknak a tapasztalata, akik kábítószerben és az erőszakban keresnek kiutat, nem keveseket
indítanak arra, hogy élesen és sürgetően tegyék föl a kérdéseket azokról az értékekről, melyek
valóban teljessé tudják tenni az élet, a szenvedés és a halál értelmét. Nagyon sok fiatalban
kifejezetten vallásos kérdés és lelkiség utáni igény ébred: ezért akarják megtapasztalni a
pusztaságot, az imádságot, az állandó és személyes találkozást Isten igéjével a Szentírásban, s
ezért akarnak teológiát tanulni.
S miként a társadalmi önkéntesség körében, úgy az egyházi közösségben is egyre

2 Pages 11-20

▲back to top

2.1 Page 11

▲back to top
11
tevékenyebbek és önállóbbak a fiatalok, elsősorban a régi és újonnan alakított csoportokban. E
fiatalok szíve és élete egy – a Szentlélek iránti hűségből és a Krisztustól távoli, de rá szomjazó
világ igényeit látva – újra evangelizáló, valamint az emberrel és a népekkel a személyi méltóság
és az emberi jogok védelmében egyre szolidárisabb Egyház megtapasztalásának hatására
megnyílik olyan vonzó eszmények felé, melyek Krisztus követésében és a papságban találhatják
meg konkrét megvalósulásukat.
Természetes, hogy ettől az erősen ellentétes vonásokat hordozó emberi és az egyházi
környezettől nemcsak a hivatások gondozásában és a papnevelésben, hanem a papok életében
és szolgálatában és állandó képzésükben sem lehet elvonatkoztatni. Így tehát, míg egyrészt meg
lehet érteni a különböző „válsághelyzeteket” – melyekbe a mai papok kerülhetnek szolgálatuk
közben, lelki életükben s a szolgálati papság természete és értelme kérdésében –, másrészt
örömmel és reménykedve kell megállapítanunk, hogy a jelen történelmi pillanat pozitív
lehetőségeket is fölkínál a papoknak küldetésük teljesítésére.
Az evangéliumi fölismerés
10. A mai, vázlatosan ismeretet, bonyolult helyzetet nemcsak ismerni kell, hanem értelmezni is.
Csak így lehet megfelelő választ adni az alapvető kérdésre: Hogyan kell úgy formálni a papokat,
hogy ma is a helyzet magaslatán álljanak és evangelizálni tudják a mai világot? [16]
Fontos a helyzet megismerése. Nem elég azonban az adatok puszta fölsorolása, hanem
„tudományos” kutatásra van szükség, mely pontos és konkrét képet alkot a valós társadalmi,
kulturális és egyházi helyzetről.
Még fontosabb a helyzet értelmezése, amit megkíván a sok kétértelműség és – lehetőségek és a
gátló tényezők, negatív és reményt keltő jelenségek, akadályok és távlatok között feszülő –
ellentmondás. A világ olyan, mint az evangéliumi szántóföld, ahol „együtt él” a jó vetés és a
konkoly (vö. Mt 13,24 sk).
Az értelmezés, a jó és a rossz, a remény jelei és a fenyegetések közti különbségtétel nem könnyű.
A papok képzésében nem arról van szó, hogy egyszerűen szét kell választani a pozitív tényezőket
a negatívoktól, hogy azokat befogadják, emezeket pedig elvessék. A pozitív tényezők is gondos
mérlegelésre szorulnak, mert nem válnak el élesen a negatívoktól és nem zárják ki eleve egymást.
Ugyanezt kell elmondanunk a negatív tényezőkről is: nem szabad eleve és mindenestől kidobni
őket, mert mindegyikükben rejtőzhet valami érték, amit ki lehet szabadítani és vissza lehet vezetni
teljes igazságához.
A hívő a jelen történelmi helyzet értelmezéséhez a megismerés elvét és a cselekvést
meghatározó döntések támpontjait egy új és eredeti valóságban, az evangéliumi fölismerésben
kapja meg. Abban az értelmezésben, melyet az Evangéliumnak, Jézus Krisztusnak, az eleven és
személyes Evangéliumnak fényében és erejében és a Szentlélek ajándékában kap. Így az
evangéliumi fölismerés nem egyszerűen a történelmi helyzet adatainak összegzése, melyekkel
szemben az ember passzív vagy közömbös maradhat, hanem „feladat”, kihívás mind a közösség,
mind az egyén felelős szabadsága felé. Olyan kihívás, melyhez Istentől jövő megszólítás
kapcsolódik az adott történelmi helyzetben. Isten szólítja az Egyházat és a hívőt, hogy „a papság
és a hivatás Evangéliumának” örök igazsága valósuljon meg az élet változó körülményei között. A
papok képzésére is alkalmazni kell a II. Vatikáni Zsinat szavait: „Az Egyház kötelessége

2.2 Page 12

▲back to top
12
szüntelenül vizsgálni és az Evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit, hogy minden
nemzedéknek megfelelő módon tudjon válaszolni a földi és az örök élet, valamint e kettő
összefüggésének örök kérdéseire. Ismernie és értenie kell a világot, amelyben élünk törekvéseivel
és gyakran drámai vonásaival együtt”. [17]
Ez az evangéliumi fölismerés a Jézus Krisztus szeretetébe vetett bizalmon alapszik – aki mindig
és fáradhatatlanul gondoskodik Egyházáról (vö. Ef 5,29), aki Úr és Mester, s az egész emberi
történelem kulcsa, központja és célja; [18] a Szentlélek világosságából és erejéből táplálkozik –
aki mindig és mindenütt fölébreszti a hit engedelmességét, Jézus követésének örömteli
bátorságát, a bölcsesség ajándékát, amely mindent megítél és őt magát nem ítéli meg senki (vö.
1Kor 2,15); s végül az Atyának ígéreteihez való hűségében nyugszik meg.
Így tehát az Egyház úgy érzi, hogy képes szembenézni az új történelmi korszak nehézségeivel és
kihívásaival, s a mának és a holnapnak is tud adni jól képzett papokat, akik az új evangelizáció
meggyőződéses és buzgó munkásai, Krisztus és az emberek hűséges és nagylelkű szolgái.
Nem térünk ki a sok és súlyos nehézség elől, hanem legyőzzük a reménnyel, a Krisztus
fogyhatatlan szeretetébe vetett hittel, s a bizonyossággal, hogy a papi szolgálat az Egyház és a
világ élete számára pótolhatatlanul szükséges.
MÁSODIK FEJEZETAZ ÚR LELKE RAJTAM, MERT FÖLKENT ENGEM... ELKÜLDÖTT, HOGY
ÖRÖMHÍRT VIGYEKA papi szolgálat természete és küldetése
A papság a figyelem középpontjában
11.„Mindazok szeme, akik a zsinagógában voltak, figyelemmel tekintett rá” (Lk 4,20). Amit Lukács
azokról mond, akik azon a szombaton ott voltak a názáreti zsinagógában és hallották Jézus
magyarázatát az általa fölolvasott Izaiás-részlethez, minden keresztényre is alkalmazható, mert
nekik is el kell ismerniük, hogy a Názáreti Jézusban végleg beteljesedett a prófétai szó: „Ma
beteljesedett az Írás, amit imént hallottatok” (4,21). Az Írás pedig ez volt: „Az Úr Lelke van rajtam;
mert fölkent engem; elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a
szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett
az Úr esztendeje” (4,18-19; vö. Iz 61,1-2). [19] Jézus tehát úgy mutatkozik be, mint akit eltöltött a
Szentlélek, akit fölkenés szentelt föl, aki arra küldetett, hogy hirdesse a szegényeknek az
Evangéliumot: Ő a Messiás, a pap, próféta és király Messiás.
A keresztényeknek hívő és szerető tekintettel állandóan e Krisztus-arcot kell szemlélniük. Ebből a
kontemplációból kiindulva és erre hivatkozva beszéltek a Szinódusi Atyák a papképzésről a jelen
körülmények között. E problémának csak akkor van megoldása, ha előbb meggondoljuk a célt,
ahová a papképzésnek el kell jutnia: a cél a szolgálati papság, pontosabban a szolgálati papság
mint a Jézus Krisztus papságában való részesedés az Egyházban. A szolgálati papság
küldetésének és természetének ismerete az evangéliumi fölismerés elengedhetetlen föltétele,
ugyanakkor a legbiztosabb iránytű és a leghatékonyabb ösztöke a hivatások gondozásához és a
papságra hivatottak neveléséhez.

2.3 Page 13

▲back to top
13
A szolgálati papság küldetésének és természetének igaz és elmélyült ismerete út, melyen járnunk
kell, és a Szinódus Atyái erre léptek rá, hogy kijussunk a papi identitás válságából. „Ez a válság –
mondtam a Szinódus záróbeszédében – közvetlenül a II. Vatikáni Zsinat utáni években alakult ki,
s a zsinati tanítás téves, olykor szándékos elferdítésén alapult. Kétségtelenül ez egyik oka
azoknak a nagy veszteségeknek, amiket az Egyház elszenvedett; azon veszteségeknek, amelyek
súlyosan érintették a lelkipásztori szolgálatot és a papi, különösen a missziós hivatásokat. Mintha
a papi identitás mélységének az 1990. évi Szinódus sok fölszólalásában megmutatkozó új
felfedezése reményt öntene belénk a sok veszteség után. E fölszólalások kifejezték annak tudatát,
hogy a papot sajátos ontológiai kapcsolat köti Krisztushoz, a Főpaphoz és Jó Pásztorhoz. Ez az
identitás kihat a képzésre is, melynek mindig a papra tekintve kell kezdődnie és egész életén
végig kell kísérnie a papot. Éppen ez volt ennek a Szinódusnak a célja.” [20]
Ezért a Szinódus szükségesnek látta, hogy összefoglalóan és alapvetően megfogalmazza a
szolgálati papság természetét és küldetését úgy, ahogy azt az Egyház hite a századok folyamán
vallotta és a II. Vatikáni Zsinat újra korunk embere elé állította. [21]
Az Egyházban, mely misztérium, közösség és küldetés
12. „A papi identitás – írták a Szinódus Atyái –, mint minden keresztény identitás forrása a
Szentháromságban van”, [22] aki Krisztusban nyilatkoztatja ki és közli önmagát az emberekkel
úgy, hogy a Szentlélek által létrehozza az Egyházat, mint „az Ország csíráját és kezdetét”. [23] A
C hristifideles laici apostoli buzdítás, összefoglalva a zsinati tanítást, úgy mutatja be az Egyházat,
mint misztériumot, közösséget és küldetést: „ misztérium, mert az Atya, a Fiú és Szentlélek élete
abszolút ingyenes ajándék mindazoknak, akik újjászülettek vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5), s
arra hivatottak, hogy közösségben éljenek Istennel, s e közösséget tegyék láthatóvá és közöljék a
többiekkel a történelemben ( ez a küldetésük).” [24]
Az Egyházban – a szentháromságos és missziós misztériumban – valósul meg minden keresztény
identitás, a pap szolgálata és sajátos identitása is. A pap ugyanis az ordo szentségében kapott
erőből arra kap küldetést az Atyától, hogy Jézus Krisztus által – akihez mint népe Fejéhez és
Pásztorához egész különlegesen hasonlóvá vált – a Szentlélek erejében éljen és dolgozzon az
Egyház és a világ üdvössége szolgálatára. [25]
Így lehet megérteni a papi identitás lényeges vonását, a „viszonyosságot”: a papság révén, mely
Isten kimondhatatlan misztériumából, azaz az Atya szeretetéből, Jézus Krisztus kegyelméből és a
Szentlélek egységének ajándékából fakad, a pap szentségileg kerül közösségbe a püspökkel és a
többi papokkal, [26] hogy szolgálja Isten népét, az Egyházat, és mindenkit Krisztushoz vonzzon az
Úr imádsága szerint: „Szent Atyám, őrizd meg a nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy
egyek legyenek, mint mi....Miként te, Atyám bennem és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek
mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,11.21).
Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a
kapcsolatoknak összefüggésében, melyek a Szentháromságból erednek és az Egyház
közösségében – mely Krisztusban az Istennel való egységnek és az egész emberiség

2.4 Page 14

▲back to top
14
egységének jele és szentsége – folytatódnak. [27] Ebben az összefüggésben a kommunió
egyháztana döntő a papi identitás – eredeti méltóságának, hivatásának és Isten népéhez és a
világhoz szóló küldetésének – meghatározásában. Az Egyházzal való kapcsolat tehát szükséges,
ha nem elsődleges a papi identitás meghatározásában. Az Egyház ugyanis mint misztérium
lényeges összefüggésben áll Krisztussal: az Ő teljessége, teste, jegyese; az Ő értünk és köztünk
lévő maradandó jelenlétének és tevékenységének eleven jele és emlékezete. A pap identitásának
teljes igazságát abban találja meg, hogy részesedik Krisztusban, hogy folytatja Krisztus, az új és
örök Szövetség egyetlen főpapságát: a pap élő és áttetsző képe a pap Krisztusnak. Krisztus
papsága, mely egy abszolút új valóság jele az üdvtörténetben, a keresztény ember és különösen
a pap papságának egyetlen forrása és helyettesíthetetlen mintaképe. Ezért a papság mibenléte
csak Krisztussal kapcsolatban szemlélve érthető.
Alapvető kapcsolat Krisztussal, a Fővel és Pásztorral
13. Jézus Krisztus önmagában mutatta meg az Új Szövetség papságának tökéletes és végleges
arcát: [28] ezt tette egész életében, de főként szenvedésében, halálában és föltámadásában.
Miként a Zsidókhoz írt levél szerzője mondja, Jézus – mivel egy közülünk s ugyanakkor Isten
egyszülött Fia – a tökéletes közvetítő az Atya és az emberiség között (vö. Zsid 8-9), aki a
Szentlélek ajándéka által megnyitotta az utat Istenhez: „Isten elküldte Fiának lelkét a szívünkbe,
aki így kiált: Abba!, Atya!” (Gal 4,6; vö. Róm 8,15).
Jézus azáltal lett tökéletes közvetítő, hogy a kereszten fölajánlotta önmagát, és ezzel egyszer s
mindenkorra megnyitotta az utat a mennyei szentélyhez, az atyai házhoz (vö. Zsid 9,24-28).
Jézushoz viszonyítva Mózes és az összes ószövetségi közvetítők Isten és népe között – a
királyok, papok és próféták – csak az eljövendő javak halvány előképei és árnyékai, és nem maga
a valóság (vö. 10,1).
Jézus az előre megjövendölt Jó Pásztor (vö. Ez 34), aki egytől egyig ismeri juhait, életét adja értük
és mindenkit össze akar gyűjteni, hogy egy nyáj legyen és egy pásztor (vö. Jn 10,11-16). Ő az a
pásztor, aki „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mt 20,28), aki a
húsvéti lábmosásban (vö. Jn 13,1-20) ráhagyta övéire az egymás iránti szolgálat példáját, s aki
ártatlan bárányként önként ajánlotta föl magát a mi megváltásunkért (vö. Jn 1,36; Jel 5,6.12).
Krisztus pedig egyetlen és végleges keresztáldozatával minden tanítványával közli az új és örök
szövetség papi méltóságát és küldetését, így teljesítvén Isten Izraelnek tett ígéretét: „Ti pedig papi
királyság és szent nemzet lesztek számomra” (Kiv 19,6). Az Új Szövetség egész népe – írja Szent
Péter – „lelki épület, templom”, „szent papság, hogy kedves lelki áldozatokat ajánljon föl Istennek
Jézus Krisztus által” (1Pt 2,5). A megkereszteltek „eleven kövek”, akikből úgy épül a lelki ház,
hogy Krisztushoz, „az eleven, választott, Isten előtt drága kőhöz járulnak” (2,4-5). Az új papi nép,
az Egyház nemcsak saját hiteles képét látja Krisztusban, hanem tőle részesedik valóságosan és
ontológiailag az Ő egyetlen és örök papságában, melyhez egész életében hasonlóvá kell válnia.
14. Az Új Szövetség ezen egyetemes papságának szolgálatára Jézus földi élete során egyes

2.5 Page 15

▲back to top
15
tanítványokat magához hívott (vö. Lk 10,1-12), külön tekintélyi rendelkezéssel megalkotta belőlük
a Tizenkettőt, hogy „vele legyenek és elküldje őket prédikálni, s hogy hatalmuk legyen ördögöket
űzni” (Mk 3,14-15).
Ezért már nyilvános működése idején (vö. Mt 16,18), majd végleg halála és föltámadása után (vö.
Mt 28,16-20; Jn 20-21) Jézus Péternek és a Tizenkettőnek egészen különleges hatalmat adott a
leendő közösségre és az összes nemzetek evangelizálására vonatkozóan. Miután meghívta,
maga mellett tartotta őket, velük élt, példájával és szavaival tanította őket az üdvösségre, s végül
elküldte őket minden emberhez. E küldetés koronája a Szentlélek különleges húsvéti
kiárasztásának erejével átadta nekik ugyanazt a messiási tekintélyt, melyet Ő az Atyától kapott és
amely a föltámadásban teljesedett be: „Nekem adatott minden hatalom mennyben és a földön.
Menjetek tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet, és kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú
és a Szentlélek nevében. És tanítsátok őket mindannak megtartására amit csak parancsoltam
nektek. És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,18-20).
Ezáltal Jézus szoros kapcsolatot hozott létre saját küldetése és az apostolokra bízott szolgálat
között: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem
küldött” (Mt 10,40); „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg” (Lk
10,16). Sőt, a negyedik evangélista a halál és a föltámadás húsvéti eseményének fényében nagy
erővel és világosan idézi Jézust: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn
20,21; vö. 13,20; 17,18).
Miként Jézusnak olyan küldetése van, mely közvetlenül Istentől származik és Isten tekintélyét
konkretizálja (vö. Mt 7,29; 21,23; Mk 1,27; 11,28; Lk 20,2; 24,19), úgy az apostolok küldetése
Jézustól ered. S miként „a Fiú semmit sem tehet önmagától” (Jn 5,19), mert tanítása nem az övé,
hanem azé, aki Őt küldte (vö. Jn 7,16), úgy mondta Jézus apostolainak: „nálam nélkül semmit
sem tehettek” (15,5): küldetésük nem önmaguktól, hanem Jézustól való. Nem is hajtható végre
emberi erővel, hanem csak Krisztus és az Ő Szent Lelke „ajándékával”, a „szentséggel”:
„Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az
bűnben marad” (20,22-23). Az apostolok így nem különleges érdemeikért, hanem egyedül a
Krisztus kegyelmében való ingyenes részesedéssel folytatják egészen az idők végezetéig Jézus
üdvözítő küldetését az emberek javára.
E küldetés hitelességének és termékenységének jele és föltétele az apostolok Jézussal, egymás
között és az Atyával való egysége,miként ezt az Úr főpapi imája, saját küldetésének
összefoglalása tanúsítja (vö. Jn 17,20-23).
15. Az Apostolok küldetésüket teljesítvén más férfiakat hívtak meg – különféle módokon, de egy
célra – püspököknek, presbitereknek, diakónusoknak,hogy teljesítsék Krisztus parancsát és
elküldjék őket minden kor minden emberéhez.
Az Újszövetségi Szentírás minden könyve hangsúlyozza, hogy maga a Szentlélek vezeti be a
szolgálatba a testvérek közül kiválasztott férfiakat. A Szentlélek ajándékát átadó kézföltétel által
(vö. ApCsel 6,6; 1Tim 4,14; 5,22;2Tim 1,6) arra szentelik őket, hogy folytassák a kiengesztelés, a
pásztorkodás és a tanítás szolgálatát (vö. ApCsel 20,28; 1Pt 5,2).

2.6 Page 16

▲back to top
16
A papok tehát arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb
pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott
nyájban. Miként Péter első levelében olvashatjuk: „A köztetek élő presbitereket kérve kérem –
magam is presbiter és Krisztus szenvedésének tanúja, aki a jövőben megnyilvánuló dicsőséget is
közlöm veletek –, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Gondoskodjatok a nyájról, nem
kényszerből, hanem Isten akarata szerint szívből; nem kicsinyes haszonlesésből, hanem jó
akarattal; nem is uralkodva a kléruson, hanem minta nyáj példaképei. És amikor majd megjelenik
a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1Pt 5,1-4)
A presbiterek az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus Krisztus szentségi
megjelenítői, tekintéllyel az Ő szavát hirdetik, főként a keresztség, a bűnbánat és az Eucharisztia
szentségében az Ő irgalmas és üdvösséget kínáló gesztusait ismétlik, az Ő szerető
gondoskodásával adják életüket a nyájért, melyet összegyűjtenek és elvezetnek az Atyához
Krisztus által a Szentlélekben. Egyszóval a presbiterek azért vannak és dolgoznak, hogy
hirdessék az Evangéliumot a világnak, és építsék az Egyházat a fő és pásztor Krisztus nevében.
[29]
Ez az a sajátos mód, ahogyan a fölszentelt szolgák részesednek Krisztus egyetlen papságában. A
Szentlélek az ordo szentségének kenete által új és különleges jogcímen a Fő és Pásztor Jézus
Krisztushoz teszi őket hasonlóvá; pásztori szeretetével átalakítja és élteti őket, és az Egyházban
az Evangélium hirdetésének és a hívők élete szolgáivá állítja őket.
A presbiter – Isten szavából és Jézus Krisztus tanításából és egyházalapító tervéből kivilágló
igazságát így énekli örömteli hálával a krizmaszentelési mise prefációja: „Ki Egyszülöttedet a
Szentlélek kenetével az új és örök szövetség főpapjává szentelted, és örök terved szerint úgy
határoztál, hogy az Ő egyetlen papsága állandósuljon az Egyházban. Ő ugyanis nemcsak
megszerzett népét ékesíti királyi papsággal, hanem testvéri szeretettel embereket is kiválaszt,
hogy a kézrátétel által szolgálatának részesévé váljanak. A papok az Ő nevében megújítják az
emberi nem megváltásának áldozatát, gyermekeidnek elkészítik a húsvéti lakomát, és szent
népedet szeretettel vezetik, igével táplálják és szentségekkel erősítik meg. Azáltal, hogy életüket
érted és a testvérek üdvösségéért odaadják, Krisztushoz törekszenek hasonlóvá válni, s
állandóan tanúskodnak a beléd vetett hitről és az irántad való szeretetről.”
Az Egyház és a világ szolgálatában
16. A papnak alapvető kapcsolata van Jézus Krisztussal, a Fővel és Pásztorral: sajátosan és
fokozottan részesedik Krisztus „fölszenteltségében–fölkentségében” és „küldetésében” (Lk 4,18-
19). De ebben a kapcsolatban benne foglaltatik az Egyházzal való kapcsolat is, s e kettő nem
egyszerűen összetartozik, hanem bensőségesen egyek és átszövik egymást. Az Egyházhoz
tartozás bele van írva a pap Krisztushoz tartozásába, mert az Egyház Krisztus „szentségi
megjelenítése”, mely megalapozza és fönntartja a pap Egyházhoz tartozását.
Ezért írták a Szinódus Atyái: „Amennyiben a pap megjeleníti Krisztust, az Egyház Fejét, Pásztorát
és Jegyesét, nem csupán az Egyházban, hanem az Egyházzal is kapcsolatban áll. A papság Isten
igéjével és a szentségi jelekkel együtt, melyeket szolgál, az Egyház alkotóelemei közé tartozik. A
pap szolgálata teljesen az Egyházért és annak előmozdításáért van, hogy Isten egész népe
gyakorolja általános papságát, és nem csupán egy részegyházra, hanem az egyetemes Egyházra

2.7 Page 17

▲back to top
17
is vonatkozik (vö. PO 10.), közösségben a püspökkel, együtt Péterrel és alárendelve Péternek. A
püspök (az ordo 3. fokán álló) papsága által kapcsolódik be a pap (az ordo 2. fokán álló) papsága
az Egyház apostoli szervezetébe. Ezért a pap, miként az apostolok, Krisztus küldötte (vö. 2kor
5,20). Ezen alapszik minden pap missziós lelkülete.” [30]
A fölszentelt szolgálat az Egyházzal egyidős, és a püspökökben – és a velük
kapcsolatban/közösségben lévő papokban – különlegesen összefügg az apostolok szolgálatával,
vele „jogfolytonos”, bár a megváltozott körülményeknek megfelelően más formákat ölt.
A fölszentelt papságot tehát nem szabad az Egyháznál idősebbnek tartani, arra hivatkozva, hogy
teljesen az Egyház szolgálatára született; de nem is fiatalabb az egyházi közösségnél, mely
létrejötte után kapta volna ajándékba a papságot.
A pap kapcsolata Jézus Krisztushoz és benne az Ő Egyházához létében, amit a szentségi
fölszentelés–fölkenés erejéből kapott, és cselekvésében, azaz a küldetésben és a szolgálatban áll
. Nevezetesen „a szolgáló pap az Egyház misztériumában– közösségében–küldetésében
jelenlévő Krisztus szolgája. Mivel Krisztus 'fölkenésében' és 'küldetésében' részesedik, képes
megörökíteni az Egyházban az Ő imádságait, szavait, áldozatát, üdvözítő tevékenységét. Az
Egyház misztériumának szolgája, mert szentségi és egyházi jelekkel meg tudja jeleníteni a
föltámadt Krisztust. Az Egyház közösségének szolgája is, mert az egész papsággal együtt kötődik
a püspökhöz, az egyházi közösség építője a különböző hivatások, karizmák és szolgálatok
harmonikus egészében. Végül az Egyház küldetésének szolgája, ki tevékenységével az egész
közösséget az Evangélium hirdetőjévé és tanújává teszi.” [31]
Így tehát a pap szentségi jellege (karaktere) és küldetése folytán úgy jelenik meg az Egyház
szervezetében, mint a föltámadt Krisztus Egyházának adott kegyelem abszolút elsőbbségének és
ingyenességének jele. Az Egyház pedig a szolgálati papság által szerzi meg a hitben önismeretét,
tudniillik hogy nem önmagából ered, hanem Krisztus kegyelméből a Szentlélekben. Az apostolok
és utódaik pedig – mivel hatalmukat nem önmaguknak, hanem Krisztusnak, a Főnek és
Pásztornak köszönhetik – szolgálatuk által úgy kapcsolódnak az Egyházhoz, mint magának
Krisztusnak szentségi és látható jele és folytatása, aki az Egyház és a világ számára az üdvösség
egyetlen szerzője és forrása; tudniillik az örök és mindig új üdvösségé, mivel Ő maga a test
üdvözítője (Ef 5,23).
17. A fölszentelt szolgálat – természetének megfelelően – csak akkor végezhető, ha a Krisztussal
kapcsolatban lévő pap szentségileg beiktatódik a papi rendbe, azaz amennyiben hierarchikus
közösségben marad saját püspökével. A fölszentelt szolgálatnak ugyanis „ közösségi formája”
van, ezért csak „közös tevékenységként” végezhető. [32] A Zsinat hosszasan foglalkozott a
papság e „közösségi természetével”, [33] részletesen elemezve a pap kapcsolatait saját
püspökével, a többi pappal és a krisztushívő laikusokkal.
A papok szolgálata közösség, s szükséges és felelősségteljes együttműködés – elsősorban a
püspök szolgálatával – az egyetemes Egyház és az egyes részegyházak javára, melyek
szolgálatában a papok a püspökkel együtt egy presbitériumot alkotnak.
Az egyes papokat – akár egyházmegyések, akár szerzetesek – a presbitérium többi tagjával az

2.8 Page 18

▲back to top
18
ordo szentsége egyesíti az apostoli szeretet sajátos kötelékei által. A papok ugyanis – akár
egyházmegyések, akár szerzetesek – Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak egyetlen papságából
részesednek, „egy célért, Krisztus testének építéséért fáradoznak. Ez az építés sokfajta
tevékenységet igényel, s főleg a mi korunkban sokféle formát ölt”, [34] s az idő múlásával
állandóan új karizmákkal kell gazdagítani.
A papoknak – mivel jelenlétük és sajátos feladatuk Isten egész népe keresztségi papságát nem
oltja ki, hanem teljességre segíti – a krisztushívő laikusok támaszaivá kell lenniük, hiszen az ő
hitük, reményük és szeretetük szolgálatára állították őket. Mint a krisztushívő laikusok testvérei és
barátai, ismerjék el és becsüljék Isten fiainak méltóságát, és segítsék őket, hogy teljesíteni tudják
a feladatot, ami az Egyház küldetéséből rájuk tartozik. [35]
Az ordo szentsége által kapott szolgálati papság és a krisztushívők általános vagy „királyi”
papsága nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól, [36] mégis egymásra
vannak rendelve, mert mindkettő – más-más formában – Krisztus egyetlen papságából származik.
A szolgálati papság önmagában nem követel nagyobb életszentséget, mint a krisztushívők
általános papsága; de a szolgálati papságban a papok Krisztustól a Szentlélek által különleges
ajándékot kapnak arra, hogy Isten népét segíteni tudják az általános papság hűséges és teljes
gyakorlásában. [37]
18. A Zsinat hangsúlyozza: „Az a lelki adomány, amelyben a papok a szenteléskor részesülnek,
nemcsak valamilyen korlátozott és helyhez kötött küldetésre készíti föl őket, hanem az üdvösség
mindent átfogó egyetemes küldetésére egészen a föld határáig, mert minden papi szolgálat
részesedik annak a küldetésnek az egyetemességében, amelyet Krisztus apostolainak adott.” [38]
A szolgálat természetéből következően a papokat mély missziós lelkületnek kell áthatnia: „Olyan
valóban katolikus lelkületnek, mely fölül tud emelkedni a saját egyházmegye, nemzet vagy
szertartás határain, és érzékelve az egész Egyház szükségleteit, kész arra, hogy bárhol hirdesse
az Evangéliumot.” [39]
Ezenkívül a papnak, mivel arra hivatott, hogy az Egyház életében a közösség építője legyen, arra
kell törekednie, hogy elsősorban Ő legyen a misszió és a dialógus előmozdítója; valamint –
mélyebben gyökerezve a keresztény igazságban és szeretetben, és égve a vágytól, hogy
mindenki üdvösségét hirdesse – a testvéri kapcsolatok és szolgálatok, az igazság előmozdítója,
az igazságosság és a béke szerzője az összes emberek között: főként a többi egyházak vagy
keresztény felekezetek testvérei között, nem zárva ki egyéb vallások híveit sem; röviden, minden
jóakaratú ember s egész különösen a gyengék és betegek között, sőt még azok között is, akik
teljesen tudatlanul szomjazzák az igazságot és Krisztus üdvösségét, Jézus szava szerint: „Nem
az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a
bűnösöket a bűnbánatra” (Mk 2,17).
Ma különösen is sürgető az új evangelizáció feladata, mely Isten egész népét arra készteti, hogy
új buzgalommal új módszereket és új nyelvet találjon az Evangélium hirdetésére, melyhez
papokra van szükség, akik teljesen elmerülve Krisztus misztériumában képesek arra, hogy egy új
lelkipásztori életstílust valósítsanak meg; akik mélységes közösségben a pápával és a
püspökökkel termékenyen tudnak együttműködni a krisztushívő laikusokkal, tisztelvén és
támogatván az egyházi közösségben a különböző feladatokat, karizmákat vagy szolgálatokat. [40]

2.9 Page 19

▲back to top
19
„Ma beteljesedett az Írás a fületekben” (Lk 4,21). Hallgassuk csak újra Jézus e szavait a
szolgálati papság szempontjából, különösen missziós természetének figyelembevételével. Jézus
ajkán a „ma” az idők teljességét jelzi, a teljes és végső üdvösség elnyerésének idejét, azaz az
Egyház idejét! Krisztus fölszentelése és küldetése tehát – „Az Úr Lelke... fölkent engem, hogy
örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött prédikálni... az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18) – azok
az élő gyökerek, melyekből az Egyház fölszenteltsége és küldetése sarjad, mert az Egyház
Krisztus „teljessége” (vö. Ef 1,23): a keresztség fürdője által ugyanis az Úr Lelke kiárad minden
hívőre, és arra szenteli őket, hogy szent papság által lelki házzá legyenek, s arra küldi őket, hogy
tanúi legyenek az Úr csodatetteinek, aki a sötétségből átviszi őket csodálatos világosságába (vö.
1Pt 2,4-10). A pap Krisztus fölszenteltségében és küldetésében sajátosan és fokozottabban
részesedik az ordo szentsége által, melynek erejéből hasonlóvá válik a Fő és Pásztor Krisztushoz,
és küldetést kap, hogy Krisztus nevében és személyében „hirdesse a szegényeknek ... az Úr
kedves esztendejét”.
A Szinódusi Atyák Isten népéhez intézett üzenetükben röviden, de nagyon tartalmasan
összefoglalták a szolgálati papság „igazságát”, helyesebben „misztériumát” vagy „ajándékát”,
amikor ezt írták: „Identitásunk végső forrása az Atya szeretete. A szolgálati papságban a
Szentlélek működése által kerülünk szentségi kapcsolatba a Fiúval, a Főpappal és Jó Pásztorral,
akit az Atya küldött. A pap élete és tevékenysége Krisztus életének és tevékenységének
folytatása: ez a mi identitásunk, igazi méltóságunk, örömforrásunk és biztonságunk.” [41]
HARMADIK FEJEZETAZ ÚR LELKE RAJTAMA PAPOK LELKI ÉLETE
Különleges hivatás az életszentségre
19. „Az Úr Lelke rajtam” (Lk 4,18). A Lélek nem egyszerűen „fölötte van”, hanem „betölti” a
Messiást, áthatja, kíséri létében és tevékenységében. A Lélek ugyanis a Messiás
„fölszenteltségének” és „küldetésének” elve: „fölkent engem, ... és elküldött, ... hogy hirdessem az
Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18). Krisztus tehát a Lélek miatt teljesen és kizárólag Istenhez
tartozik, részese Isten végtelen szentségének, aki Őt meghívta, kiválasztotta és elküldte. Így tehát
az Úr Lelke úgy nyilatkoztatja ki magát, mint az életszentség forrását és meghívást az
életszentségre.
Az Úrnak ugyanez a Lelke Isten egész népe „fölött” is ott van, s ezt a népet Isten arra „szenteli” és
arra „küldi, hogy hirdesse az üdvösség Evangéliumát. Ugyanez a Lélek Isten népének minden
tagját „megrészegíti”, „megpecsételi” (vö. 1kor 12-13; 2kor 1,21; Ef 1,13; 4,30), és az
életszentségre hívja őket.
A Lélek nyilatkoztatja ki és közli azt az alapvető hivatást, melyet az Atya öröktől fogva
mindenkinek szánt: arra hív tudniillik, hogy „ szentek és szeplőtelenek legyünk az Ő színe előtt a
szeretetben, akaratának tetszése szerint, mellyel fogadott fiaivá rendelt minket Jézus Krisztus által
Őbenne” (Ef 1,4-5). A Lélek nemcsak kinyilatkoztatja és közli ezt a hivatást, hanem erőt és
akaratot ad teljesítéséhez: Ő, a Fiú Lelke (vö. Gal 4,6) hasonlóvá tesz Krisztushoz és részesít az
Ő fiúi életében, azaz az Atya és a testvéreink iránti szeretetben: „Ha a Lélek szerint élünk,

2.10 Page 20

▲back to top
20
cselekedjünk is a Léleknek megfelelően” (Gal 5,25). E szavakkal Pál apostol arra emlékeztet,
hogy a keresztény lét „lelki élet”, azaz a Lélek élteti és vezeti az életszentség vagy a szeretet
tökéletessége felé.
A Zsinatnak azt a megállapítását, hogy „minden rendű és rangú krisztushívő meghívást kapott a
keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére”, [42] leginkább a papokra kell
alkalmazni: ők ugyanis nemcsak azért meghívottak, mert meg vannak keresztelve, hanem azért is,
mert papok, azaz az ordo szentségéből fakadó különleges jogcím alapján.
20. A papok „lelki életéről”, az ajándékról és felelősségről, hogy „szentek” legyenek, a Zsinat
hosszan és sürgetően mondja: „Az ordo szentsége a papokat a Pap Krisztushoz teszi hasonlóvá,
hogy a püspök munkatársaiként, mint a Fő szolgái az Ő egész testének, az Egyháznak munkásai
és építői legyenek. Miként az összes krisztushívők, a keresztség szentségében ők is megkapták
annak a hivatásnak és kegyelemnek jelét és ajándékát, hogy – amennyire az emberi
gyöngeségben lehetséges – tökéletesek legyenek az Úr szava szerint: 'Legyetek tökéletesek,
miként a ti mennyei Atyátok tökéletes' (Mt 5,48). E tökéletesség elnyerése a papok számára
különlegesen is kötelező, mert az ordo fölvételével új módon Istennek lettek szentelve,
Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközeivé váltak, hogy az Ő csodálatos művét, mely az egész
emberiséget isteni erővel újra egyesíti, az idők folyamán folytatni tudják. Mivel tehát a maga
módján minden pap Krisztus személyét képviseli, különleges kegyelmet kap arra, hogy a
rábízottaknak és Isten egész népének szolgálva jobban megközelítse Annak tökéletességét, akit
képvisel, és a test emberi gyöngeségét Annak szentsége orvosolja, aki számunkra 'szent, ártatlan,
szeplőtelen, a bűnösöktől elkülönített Főpap lett'” (Zsid 7,26). [43]
A Zsinat tehát elsősorban arról beszél, hogy az életszentségre szóló meghívás „általános”. E
meghívás gyökerei a keresztségben vannak, mely a papot mint krisztushívőt jelölte meg, „testvért
a testvérek között”, aki mint Isten népének tagja, örömmel osztozik a többiekkel az üdvösség
ajándékain (vö. Ef 4,4-6), s neki is kötelessége, hogy „a Lélek szerint” kövesse a Mestert és Urat.
Szent Ágoston híres szavait idézzük: „Értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény... Az
számomra kockázat, emez üdvösség.” [44]
A zsinati szöveg ugyanilyen világosan beszél az életszentségre szóló „különleges” hivatásról,
mely az ordo szentségéből ered és a papok sajátja, s egy új fölszentelés, amit ordinációnak
nevezünk. Erre a különleges hivatásra utal Szent Ágoston, amikor fenti szavait kibontva így
folytatja: „Ha tehát örvendetesebb nekem, hogy veletek együtt meg vagyok váltva, mint hogy
elöljárótok vagyok, akkor – miként az Úr parancsolta – egyre inkább a szolgátok akarok lenni,
nehogy hálátlan legyek azért az árért, amellyel megváltottak, hogy szolgatársatok lehessek.” [45]
Ezután a Zsinat néhány, a papok lelki életében fontos dolgot részletesen taglal. Ezek legtöbbje
sajátos „fölszenteltségükkel” kapcsolatos, mely Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához
teszi őket hasonlóvá; vagy a sajátosan papi „küldetéssel” szolgálattal kapcsolatos, mely
alkalmassá teszi őket arra, hogy „Krisztusnak, az örök Papnak élő eszközei legyenek” és „Krisztus
nevében és személyében” cselekedjenek. Mindez egész életükre vonatkozik, mely arra hivatott,
hogy „evangéliumi radikalizmussal” tegyen tanúságot Krisztusról. [46]
Hasonlóság Krisztussal, a Fővel és Pásztorral, és az ebből fakadó lelkipásztori szeretet

3 Pages 21-30

▲back to top

3.1 Page 21

▲back to top
21
21. A pap e szentségi fölszentelés által hasonlóvá válik Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és
Pásztorához, s ezért ajándékba kapja azt a „lelki hatalmat”, mely részesedés a legfőbb
hatalomban, mellyel Krisztus Lelke által vezeti az Egyházat. [47]
Az ordináció alkalmával kiáradó Szentlélek a fölszenteléssel megpecsételi, áthatja és fölruházza a
pap lelki életét azokkal az erényekkel és magatartási formákkal, melyek Jézus Krisztusnak, az
Egyház Fejének és Pásztorának sajátjai, s melyek abban a szeretetben foglaltatnak össze, melyet
pásztori szeretetnek nevezünk.
Krisztus az Egyháznak, tudniillik a saját Testének Feje. „Fő” azon a sajátos és új módon, hogy
valójában „szolga”, miként saját szavaiból kiviláglik: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja megváltásul sokakért” (Mk 10,45). Ez a
szolgaság vagy „szolgálat” a maga teljességét a kereszthalál alázatos és szeretetből való
elfogadásában, azaz a teljes önátadásban éri el: „Kiüresítette önmagát a szolga alakját fölvéve,
hasonló lett az emberekhez; külsejét tekintve embernek találták; megalázta magát engedelmesen
a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,7-8). Jézus Krisztusnak, a Főnek tekintélye ugyanaz,
mint az Egyháznak szóló szolgálata, ajándéka, teljes – alázatos és szeretetből való – odaadása.
Mindez az Atya iránti tökéletes engedelmességben. Ő ugyanis, az Úr egyetlen igaz, meggyötört
és szenvedő Szolgája egyszerre Pap és Áldozat.
A tekintélynek ez a formája, azaz az Egyháznak fölajánlott szolgálat élteti minden pap lelki életét,
és úgy valósul meg, hogy hasonlóvá válik Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Szolgájához.
[48] Méltán buzdított valakit Szent Ágoston püspök, amikor fölszentelték: „Aki a nép elöljárója,
annak mindenekelőtt tudnia kell sokakat szolgálni. És ne riassza, hogy sokak szolgája, ne is
bánkódjék emiatt, hiszen az uralkodók Ura nem tartotta méltóságán alulinak, hogy a szolgánk
legyen.” [49]
Az Új Szövetség szolgái lelki életének tehát követnie kell Isten népe szolgálatának e példáját (vö.
Mt 20,24; Mk 10,43-44), távol tartva minden dicsekvést és „uralkodási vágyat” a rábízott nyáj fölött
(vö. 1Pt 5,2-3). Nagylelkűen fogadják és Istennek tetszően, szívesen végezzék; azaz olyan
szolgálat legyen, hogy a szolgák, akiket a közösségben „véneknek”, azaz presbitereknek
neveznek, a nyáj „példaképei” lehessenek, s így a nyáj hasonló papi lelkülettel legyen szolgálatára
az egész világnak az emberek teljesebb élete vagy teljes megszabadulása javára.
22. A Pásztor Krisztus képe, kinek nyája az Egyház, újra és még kifejezőbben mutatja
ugyanazokat a vonásokat, melyeket Krisztusnak, a Főnek és Szolgának arcán láttunk. Jézus
Krisztus ugyanis, aki beteljesítette az Üdvözítő Messiásról szóló jövendöléseket – melyekről a
Zsoltáros és Ezekiel próféta olyan különleges örömmel énekelt (vö. Zsolt 22-23; Ez 34,11) –, Jó
Pásztornak nevezte magát (Jn 10,11-14), nemcsak Izrael, hanem minden ember számára (10,16).
Élete nem más mint „pásztori szeretetének” szakadatlan megnyilvánulása: megkönyörül a
sokaságon, a fáradtakon és elcsigázottakon, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok (vö.
Mt 9,35-36); megkeresi az eltévedtet (vö. 18,12-14) és ünnepel, amikor megtalálja; összegyűjti és
őrzi, ismeri és nevükön szólítja bárányait (vö. 10,3), zöldellő réteken és üdítő vizekhez tereli őket
(vö. Zsolt 22); asztalt terít számukra és a saját életét adja eledelül. A Jó Pásztor halála és
föltámadása általkínálja föl életét, miként a római liturgia énekli: „Föltámadt a Jó Pásztor, aki életét

3.2 Page 22

▲back to top
22
adta juhaiért és arra méltatta nyáját, hogy meghaljon érte”. [50]
Péter apostol a „Pásztorok Fejedelmének” nevezi Jézust (1Pt 5,4), mert műve és küldetése
folytatódik az Egyházban az apostolok (vö. Jn 21,15-17), utódaik (vö. 1Pt 5,1) és a papok által.A
fölszenteltség, mely Jézushoz, a Jó Pásztorhoz teszi hasonlóvá őket, a papokat arra hívja, hogy
kövessék és életükben mutassák meg az Ő pásztori szeretetét.
Mivel az önátadás, mellyel Krisztus Egyházának adja magát, szeretetének gyümölcse, nagyon
hasonló a vőlegény és menyasszony egymás iránti odaadásához, miként ezt a szent szövegek
ismételten mondják. Jézus ugyanis az igazi vőlegény, aki az Üdvösség borával kínálja az
Egyházat (vö. Jn 2,11). Ő, „aki az Egyház Feje, ... ő maga a test üdvözítője, ... szerette az
Egyházat és föláldozta magát érte, hogy megszentelje, megtisztítván a víz fürdőjével az igében,
hogy Ő maga tegye dicsőségessé magának az Egyházat, melyen nincs sem szeplő, sem ránc,
sem más efféle, hanem szent és szeplőtelen” (Ef 5,23.25-27). Az Egyház valóban test, melyben
jelen van és munkálkodik Krisztus, a Fő, ugyanakkor menyasszony is, az új Éva, aki a Megváltó
megnyitott oldalából a kereszten lépett elő. Ezért mondják, hogy Krisztus az Egyház „színe előtt”
áll, s „gondozza és táplálja” (5,29) azáltal, hogy életét kínálja ajándékul. A pap tehát arra hivatott,
hogy Jézus Krisztus, az Egyház vőlegényének élő képmása legyen. [51] Mindig a közösség tagja
marad, mint a többi hívő – a testvérek és nővérek, akiket a Szentlélek hív egybe –, de a
Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz való hasonlóság erejéből maga a pap is jegyesi kapcsolatba
kerül a rábízott közösséggel: „Amennyiben megjeleníti Krisztust, a Főt és Pásztort s az Egyház
Vőlegényét, a pap nemcsak az Egyházban van, hanem az Egyház színe előtt is áll”. [52] Így arra
hivatott, hogy a maga lelki életében azt a szeretetet élje, amelyet a Vőlegény Krisztus táplál
menyasszonya, az Egyház iránt. E jegyesi jellegnek megfelelően életét úgy kell értelmeznie és
berendeznie, hogy Krisztus vőlegényi szeretetének tanúja legyen; ezért képes mindenkit szeretni
új, kitáruló és tiszta szívvel, nagylelkű önmegtagadással, állandó, hűséges és teljes odaadással;
ugyanakkor szerető féltéssel (vö. 2Kor 11,2) és anyai gyöngédséggel, mely az anyai lelkületből
fakadó kedveskedést sem veti meg, és a vajúdás fájdalmas kiáltásait sem szégyelli, „amíg a
krisztushívők szívében ki nem alakul Krisztus” (vö. Gal 4,19).
23. A belső életelv – az erő, mely a pap Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz hasonlóvá váló lelki
életét élteti és vezérli – nem lehet más, mint a pásztori szeretet, azaz a részesedés Jézus Krisztus
pásztori szeretetében, mely a Szentlélek ingyenes ajándéka, ugyanakkor feladat és felhívás, hogy
a pap szabadon válaszoljon rá.
E pásztori szeretet első mozzanatának az önátadásnak kell lennie: teljes odaadásnak az Egyház
iránt Krisztus önátadásának példája szerint. „A pásztori szeretet az az erény, amellyel
önátadásában és szolgálatában követjük Krisztust: nem a cselekedetekben lakik, amiket
végrehajtunk, hanem önmagunk ajándékozásában, mellyel Krisztus nyája iránti szeretetét
fejezzük ki. Ez a pásztori szeretet fogja meghatározni gondolkodás- és cselekvésmódunkat és az
emberekkel való érintkezési formáinkat. Ez a szeretet azonban önmegtagadást követel tőlünk...”
[53]
Önátadásunknak, mely a pásztori szeretet gyökere és összefoglalása, az Egyház felé kell
irányulnia. Így tanított minket Krisztus, aki „szerette az Egyházát és önmagát adta érte”; (Ef 5,25)
tehát a papnak ugyanígy kell cselekednie. A pásztori szeretet által, mely a papi szolgálat

3.3 Page 23

▲back to top
23
gyakorlását a „ szeretet hivatalává” [54] teszi, „a pap, aki elfogadta a szolgálatra szóló meghívást,
képessé válik arra, hogy a szeretetnek azt a formáját válassza, melynek tárgya az Egyház és
lelkek; ezzel a konkrét lelkiséggel megerősítve a vőlegény és menyasszony szívének szeretetével
szereti az egyetemes Egyházat is és annak őrá bízott részét is”. [55] Az önátadásnak nincsenek
határai, mert példaképe annak a Jó Pásztor Krisztusnak apostoli és missziós lelkülete, aki azt
mondta: „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók; azokat is ide kell vezetnem,
és hallani fogják a hangomat, és egy nyáj lesz és egy pásztor” (Jn 10,16).
Az egyházi közösségen belül a pap pásztori szeretete arra késztet, sőt kifejezetten megköveteli,
hogy a pap személyes kapcsolatot tartson a presbitérium tagjaival és a Püspökkel, miként a Zsinat
mondja: „A pásztori szeretet megkívánja, hogy a papok mindig a Püspökkel és a többi papokkal
közösségben dolgozzanak, nehogy hiába fáradozzanak.” [56]
Önátadásunk azért irányul az Egyházra, mert az Egyház Jézus Krisztus Menyasszonya. A pap
szeretete tehát elsősorban Krisztusnak szól: s csak a Krisztust, a Főt és Vőlegényt szerető és
szolgáló szeretet válhat annak a szolgálatnak és szeretetnek forrásává, kritériumává, mércéjévé
és indítékává, amely a papban az Egyház, Krisztus Teste és Menyasszonya iránt van. Ez volt Pál
apostol világos fölismerése, amikor a korintusiaknak írta: „Mi pedig a szolgátok vagyunk Jézus
által”. (2kor 4,5). Ez volt Jézus kifejezett tanítása a jövőre nézve, aki Péternek csak azután adta át
a nyájat, miután az háromszor bizonyságot tett szeretetéről, sőt a többiekénél nagyobb
szeretetéről: „Mondta neki Jézus harmadszor: 'Simon, János fia, szeretsz-e engem?'... Mondta
neki Péter: 'Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. ' Mondta neki: 'Legeltesd
bárányaimat... '” (Jn 21,17)
A pásztori szeretet, melynek forrása az ordo szentsége, teljesebb értelmét és legfőbb táplálékát
az Eucharisztiában találja meg: „Ez a pásztori szeretet leginkább az Eucharisztia áldozatából
fakad, mely ezért az egész papi élet gyökere és középpontja, annyira, hogy amit a pap az áldozati
oltáron tesz, azt lélekben magára kell vonatkoztatnia.” [57]Az Eucharisztiában ugyanis
„megjeleníti” a kereszt áldozatát, általa újra jelenvalóvá válik Krisztusnak Egyháza iránti teljes
odaadása – tudniillik a Teste, mely érte adatik, és Vére, mely érte kiontatik –, végső tanúságtétele
annak, aki Feje és Pásztora, Szolgája és Vőlegénye az Egyháznak. Ezért nemcsak az állítható,
hogy a pap pásztori szeretete az Eucharisztiából ered, hanem az is, hogy benne fejeződik ki
leginkább, miként belőle kapja a kegyelmet és a föladatot, hogy egész létének „áldozati” jellege
legyen.
E pásztori szeretet olyan belső és dinamikus elv, amely képes összefogni és egy célra irányítani a
pap sokféle tevékenységét. Általa lehet megfelelni annak az állandó és lényeges igénynek, hogy
egység legyen a belső élet valamint a sok külső feladat és ténykedés között, amiket magával hoz
a szolgálati felelősség; s ez ma fontosabb, mint korábban, mert olyan társadalmi–kulturális és
egyházi légkörben élünk, amelyben a feladatok összefonódnak, ugyanakkor apró részekre esnek
szét és szerteágaznak. Ezért minden kezdeményezés és tevékenység csak akkor köthető a
szándékhoz, hogy „életét adja a nyájért”, ha mindent a pap belső lelki egyensúlyához szükséges
egységbe foglalnak össze.”Az életnek ezt az egységét... a papok akkor tudják kialakítani, ha az Úr
Krisztus példáját követik a szolgálatban, akinek az volt az eledele, hogy teljesítse Annak akaratát,
Aki őt küldte és végrehajtsa az Ő művét... Így a Jó Pásztort képviselve magában a pásztori
szeretet gyakorlásában fogják megtalálni a papi tökéletesség kötelékét, mely egységbe fogja
életüket és tevékenységüket.” [58]

3.4 Page 24

▲back to top
24
A szolgálatban élők lelki élete
24. Az Úr Lelke fölszentelte Krisztust és elküldte az Evangélium hirdetésére (vö. Lk 4,18). A
küldetés tehát nem valami idegen elem, ami csak úgy hozzáfűzhető a fölszenteltséghez, hanem
annak belső és eleven értelme: a fölszenteltség ugyanis a küldetésre van rendelve. Ebből
következik, hogy nem csupán a fölszenteltség, hanem a küldetés is a Lélek uralma, azaz
megszentelő hatása alá tartozik.
Ez történt magával Jézussal, s ez volt az apostolok és utódaik sorsa is. Ugyanezt tapasztalja tehát
az Egyház és minden papja: a Lélek ajándékát úgy kell fogadniuk, mint meghívást a
megszentelődésre és segítséget a küldetés végrehajtásához. [59]
Benső kapcsolat van tehát a pap lelki élete és szolgálatának végzése között, [60] amit a Zsinat így
ír le: „Így tehát (a papok) a Lélek és az igazság szolgálatát végezve – föltéve, hogy nyitottak
Krisztus Lelke felé, aki élteti és vezeti őket – megerősödnek a lelki életben. Mindennapos szent
cselekményeik és egész szolgálatuk által, melyet a Püspökkel és a többi pappal közösségben
végeznek, a tökéletes élet felé tartanak. A papok életszentsége pedig nagyon segít abban, hogy
szolgálatuk gyümölcsöző legyen.” [61]
„Tudd, hogy mit teszel, és kövesd amivel bánsz!” – az Egyház ezzel az intelemmel és felhívással
fordul a szentelés szertartásában a szentelendőhöz, amikor átadja neki a kenyeret és a bort, a
szent nép adományait a szent áldozathoz. A „misztérium”, melynek a pap „sáfára” (vö. 1Kor 4,1),
végső soron maga Krisztus, aki a Lélekben az életszentség forrása és meghívás a
megszentelődésre. A „misztériumot” tehát be kell vonni a papi életbe; mekkora figyelmet és
éberséget követel ez! Ezért a szentelés szertartásában még ezt is hozzáteszik: „Ügyelj rá, hogy
amit olvasol, hidd; tanítsd, amit hiszel, és kövesd, amit tanítottál!” Méltán figyelmeztette Pál
apostol Timóteus püspököt: „Ne hanyagold el magadban a kegyelmet” (1Tim 4,14; vö. 2Tim 1,6).
További magyarázatot nyer a pap lelki élete és szolgálata közötti kapcsolat, ha szemügyre
vesszük az ordo szentségében ajándékba kapott pásztori szeretetet. Mivel a papi szolgálat
Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak üdvözítő szolgálatában való részesedés, lehetetlen, hogy ne
fejezze ki az Ő pásztori szeretetét, mely egyszerre forrása és éltető lelke az ilyen szolgálatnak és
önátadásnak. Szent Ágoston szava szerint ugyanis a papi szolgálat, ha tárgyi valóságát nézzük, a
„ szeretet kötelezettsége”; e tárgyi valóságból fakad az az „ éthosz”, mely a szeretet élete, ahogy
helyesen jegyzi meg ugyanő: „ A szeretet kötelezettsége legyen az Úr nyájának gondozása”. [62]
Ez az „ éthosz” és maga a lelki élet nem más, mint a papi szolgálat „igazságának”, a szeretet
kötelezettségének szabad és tudatos elfogadása szívvel-lélekkel, vágyakban és tettekben.
25. A szolgálat közben kibontakozó lelki élet számára nagyon fontos, hogy a pap el ne felejtse, sőt
egyre mélyebben tudatosítsa, hogy a szentségi fölszenteltség és Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz való hasonlóság révén Jézus Krisztus szolgája.
Ez a tudat nemcsak a küldetés természetéhez tartozik, melyet a pap az Egyház és az emberek
javára teljesít, hanem nagyon jelentős a küldetését végző lelki élete számára is; a papot ugyanis
Krisztus nem „dolognak”, hanem „személynek” tekinti; nem tehetetlen és passzív, hanem „eleven

3.5 Page 25

▲back to top
25
eszközként használja föl”, ahogy a Zsinat mondja, főleg azon a helyen, ahol a papi tökéletességről
beszél. [63] A Zsinat a papokról mint „társakról és segítőkről” beszél: Istent pedig „Szentnek és
Megszentelőnek” mondja! [64] Ebből nyilvánvaló: a szolgálat végzése a személy szabad és felelős
tudatát szólítja meg, mivel a – fölszenteltségből és az ordo szentsége által létrehozott
hasonlóságból fakadó – kötelék, mely a papot Krisztushoz fűzi, megalapozza és igényli azt a
másik köteléket, mely az úgynevezett „szándékban” rejlik; tudniillik az akaratban, hogy a szolgálat
tettével tudatosan azt akarja tenni, amit az Egyház akar tenni. Ez az új kötelék pedig természete
szerint a lehető legnagyobb tágasságra tör, áthatva a gondolkodást, az érzületet és az életet,
azokat az erkölcsi és lelki „készségeket”, melyek el nem választhatók a pap pásztori
tevékenységétől.
Semmi kétség, hogy a papi szolgálat gyakorlása, főként a szentségek kiszolgáltatása üdvözítő
erejét a szentségben jelenlévő Krisztus tevékenységéből meríti. De a szolgálat hatékonysága függ
az emberi elfogadás és részvétel mértékétől. [65] Különösen is érezhető a szolga
életszentségének hatása az igehirdetésben, a szentségek kiszolgáltatásában, a közösség
irányításában, a szeretetben. Mindezt a Zsinat világosabban mondja el: „A papok életszentsége
nagyban hozzájárul a szolgálat eredményes végzéséhez: jóllehet Isten kegyelme az üdvösség
művét méltatlan szolgák által is meg tudja valósítani, mégis általában az törvényszerű, hogy Isten
csodatetteit inkább azok által mutatja meg, akik tanulékonyabbak a Szentlélek indításai és
irányítása iránt, s Krisztussal való bensőséges kapcsolatuk és életszentségük miatt elmondhatják
az apostollal: 'Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem'.” (Gal 2,20). [66]
A pap tehát, aki tudja, hogy Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak szolgája, annak is örömmel ébred
tudatára, hogy Jézus Krisztus különleges kegyelemmel ajándékozta meg, amikor teljesen
ingyenesen kiválasztotta, hogy az üdvösség művében „eleven eszköze” legyen. E kiválasztás
Jézus Krisztus szeretetének tanúja papjai számára. És ez a minden más szeretetnél erősebb
szeretet megfelelő választ vár. Ez az alapvető kérdés, amit föltámadása után Jézus Péternek tett
föl: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e, mint ezek?” S amikor Péter igennel válaszol, megkapja a
küldetést: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15). Jézus kérdezi Pétert, mert csak akkor bízza rá a
nyájat, ha pozitív választ kap tőle. Valójában Jézus szabadon kezdeményező szeretete mindent
megelőz, Péter válaszát is, a megbízást is. Ugyanígy a szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra
irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a
Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye. De
ez a szeretet csak válasz Istennek Krisztusban kifejezett, mindent megelőző szabad és ingyenes
szeretetére. A Krisztus iránti szeretet növekedése pedig növeli az Egyház iránti szeretetet:
„Legeltetünk benneteket – mondja Szent Ágoston – és veletek együtt legeltetnek minket: bárcsak
megadná az Úr a szeretetnek azt az erejét, hogy valóban vagy legalább szándék szerint
meghalhassak értetek”. [67]
26. A II. Vatikáni Zsinat gazdag tanításából megismerhetjük [68] annak a bensőséges
kapcsolatnak föltételeit, amely a pap lelki élete és az Ige, a Szentségek és a szeretet hármas
szolgálata között áll fönn, s milyen követelmények és gyümölcsök fakadnak belőle.
A pap ugyanis elsősorban Isten Igéjének szolgája, mivel arra szentelték és küldték, hogy minden
embernek hirdesse az Ország Evangéliumát, a hit engedelmességére szólítva az egyes
embereket, a krisztushívőket pedig elvezetve annak a misztériumnak napról napra mélyebb
megértésére és átélésére, amelyet Isten Krisztusban nyilatkoztatott ki és közölt velünk. Ezért a
papnak bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten Igéjével, amihez fontos, de nem elég a nyelvi
és egzegetikai tájékozottság; Isten Igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel kell közeledni,

3.6 Page 26

▲back to top
26
hogy a pap értelme és érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új
lelkület – „Krisztus érzülete” (1Kor 2,16), hogy szavai, gondolatai és vágyai is lassan az
Evangélium beszédes tanúivá és hirdetőivé váljanak. A pap ugyanis csak akkor lehet az Úr
tökéletes tanítványa, ha „megmarad” az Igében; akkor ismeri meg az igazságot, akkor lesz igazán
szabad, ha megtanul fölébe kerekedni mindannak, ami ellenkezik az Evangéliummal vagy eltér
tőle (vö. Jn 8,31-32). Azok között, aki „hisznek” az Igében, elsőként a papnak kell jól tudnia, hogy
szolgálatának Igéi nem a „sajátjai”, hanem azé, aki őt küldte. Ennek az igének ő nem ura, hanem
szolgája; nem is kizárólagos tulajdonosa, hanem adós vele Isten Népének. Továbbá az
evangelizáló papnak, éppen azért, hogy képes legyen evangelizálni, tudatában kell lennie, hogy
maga is evangelizálásra szorul. [69] Úgy hirdeti az Igét, mint szolga, aki ugyanakkor Krisztus és
az Egyház prófétai tekintélyének részese; éppen ezért, hogy a hívek biztosak lehessenek abban,
hogy a teljes Evangéliumot hirdeti nekik, lelkének egyre növekvő fogékonyságával szeresse és
készséges szívvel hallgassa az Egyház élő Tanítóhivatalát, mely nem idegen Isten Igéjétől,
hanem hitelesen magyarázza és hűségesen őrzi annak tartalmát. [70]
A pap legnagyobb feladata, hogy a szentségek kiszolgáltatásában és a Zsolozsma végzésében
tanúsítsa a szolgálata és lelki élete közötti mély egységet: így a kegyelem ajándéka, amit fölkínál
az Egyháznak, az élet és az életszentség elve és a megszentelődésre szóló meghívás lesz. A
szolgálat és a lelki élet központi helyét a pap esetében is az Eucharisztia foglalja el, mert „benne
van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi Húsvéti Bárányunk és élő
kenyerünk, aki a Szentlélek által élő és éltető testével életet ad az embereknek, s arra hívja őket,
hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtett dolgot vele együtt ajánljanak föl.” [71]
A többi szentségből is a sajátos szentségi kegyelmeknek megfelelő hatások áradnak a pap lelki
életére: az általa kiszolgáltatott szentségek követelményei és kegyelmei őt magát is gazdagítják
és formálják.
Külön akarok szólni a bűnbánat szentségéről, melynek a papok kiszolgáltatói, ugyanakkor
részesülniük is kell benne, hogy Isten bűnösök iránti irgalmának ne csak szolgái, hanem tanúi is
legyenek. Hadd idézzem itt, amit a Reconciliatio et Paenitentia apostoli buzdításban mondtam: „A
pap lelki és pásztori élete, ugyanúgy mint a laikus hívőké és a szerzeteseké, a bűnbánat
szentségének gyakori és buzgó vételétől függ. Az Eucharisztia és a többi szentségek ünneplése,
a pásztori buzgóság, a hívekkel tartott kapcsolat, a paptestvérekkel való közösség, a Püspökkel
való együttműködés, az imádságos élet: egyszóval az egész papi élet szükségszerűen kárt
szenved, ha hanyagságból vagy más okból elmarad a rendszeres, őszinte hittel és jámborsággal
végzett szentgyónás. A papban, aki már nem gyónik vagy rosszul gyónik, papi mivolta és papi
cselekvése annyira megsérül, hogy a közösség is észreveszi, amelynek pásztora.” [72]
Végül a pap feladata, hogy Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak tekintélyét és szolgálatát
képviselve tartsa fenn és vezesse a közösséget, azaz Isten családját mint testvéri közösséget
gyűjtse össze, és „Krisztus által a Szentlélekben vezesse el az Atya Istenhez”. [73] Ez a „vezetői
feladat” nagyon nehéz és összetett, mert a különböző hivatásokban élők gondozása mellett
magában foglalja azoknak az ajándékoknak és karizmáknak az összefogási képességét is,
melyeket a Szentlélek ad a közösségben. A papnak – mindig közösségben a Püspökkel –
mindegyikre tekintettel kell lennie és értékesítenie kell az Egyház épülésére. E szolgálat a papban
olyan intenzívebb lelki életet igényel, melyben virágozni tudnak a közösséget vezető „elöljáró”, a jó
értelemben vett „vének, presbiterek” sajátos erényei: pl. a hűség, állhatatosság, kitartás,
bölcsesség, mindenki elfogadása, kedvesség, jóság; a lényeges kérdésekben következetesség és
tekintély, a lényegtelen kérdésekben nagyvonalúság; önzetlenség, türelem, a napi fáradság

3.7 Page 27

▲back to top
27
vállalása, végül bizalom az isteni kegyelemben, mely ebben az esetben is gyakran a kicsinyekben
és egyszerű lelkekben nyilvánul meg (vö. Tit 1,7-8).
A papi élet és az evangéliumi radikalizmus
27. „Az Úr Lelke rajtam” (Lk 4,18). Az ordo szentsége által kiáradó Szentlélek az életszentség
forrása és felhívás az életszentségre, nemcsak azért, mert a papot Krisztushoz, a Főhöz és
Pásztorhoz teszi hasonlóvá és prófétai, papi és királyi küldetéssel ruházza föl, melyet Krisztus
nevében és személyében kell teljesítenie; hanem azért is mert mindennapi életét olyan
ajándékokkal, erényekkel, elvárásokkal és indításokkal eleveníti és lelkesíti, melyeknek
összefoglalása a pásztori szeretet. E pásztori szeretet egységesítő erő, mely egybefogja az
evangéliumi értékeket és erényeket, ugyanakkor előrelendít a keresztény tökéletesség felé vezető
úton. [74]
Az evangéliumi radikalizmus kivétel nélkül minden keresztény felé alapvető igény, és senki sem
hagyhatja figyelmen kívül, mert Attól származik, aki fölszólított a maga követésére egy olyan
közelebbi kapcsolatban, melyet a Szentlélek hoz létre (vö. Mt 8,18; 10,37; Mk 8,34-38; 10,17-21;
Lk 9,57). Ez az igény a papokra is vonatkozik, s nemcsak azért, mert ők is az Egyházban vannak,
hanem mert elöljárók az Egyházban, hiszen Krisztushoz a Főhöz és Pásztorhoz hasonlók, s az
ordo szentsége révén küldetésük van a szolgálatra és megkapták a pásztori szeretetet. Ebben az
evangéliumi radikalizmusban a pap pásztori szolgálatához és lelki életéhez szükséges erények és
etikai elvárások sokasága foglaltatik benne, például a hit, az alázat Isten misztériuma iránt,
megbocsátás, okosság. Fokozottan hozzátartoznak azok az evangéliumi tanácsok,melyeket Jézus
a Hegyi Beszédben mondott (vö. Mt 5,1-12), s közülük is kiemelkedik három, egymással
összefüggő tanács: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. [75] A pap arra hivatott,
hogy mindezeket gyakorolja oly módon, olyan eredetiséggel és céllal, ami papi mivoltából
következik és azt kifejezi.
28. „A papi szolgálathoz szükséges erények közül ki kell emelnünk azt a készséget, mely a
papokat szüntelenül sürgeti, hogy ne a saját akaratukat tegyék, hanem annak akaratát, aki küldte
őket” (vö. Jn 4,34; 5,30; 6,38). [76] Más szóval az engedelmességről van szó, melynek a pap lelki
életében a következő vonásokkal kell rendelkeznie:
Először „apostoli” engedelmességnek kell lennie, abban az értelemben, hogy ismerje el és
szeresse az Egyház hierarchikus szerkezetét, és akarja szolgálni. Nincs ugyanis papi szolgálat,
csak a Pápával és a Püspökök kollégiumával, különösen a saját Püspökkel való közösségben,
akinek a szenteléskor „tiszteletet és engedelmességet” ígér a pap. Ez az egyházi tekintélyt
hordozók iránti „alávetettség” nem megalázó; ellenkezőleg, a papnak abból a felelősségteljes
szabadságából fakad, mely nem csupán az egyházi élet számára kötelező kívánalmait, hanem a
diszkréció és a felelősség kegyelmét is elvállalja mindazon egyházi intézkedésekkel kapcsolatban,
melyekre Krisztus fölhatalmazta apostolait és utódaikat, hogy hűségesen őrizzék az Egyház
misztériumát, és a keresztény közösség minden segítséget megkapjon az üdvösség
elnyeréséhez.
A keresztény engedelmesség ugyanis, ha valóban az – tudniillik megalapozott és nem szolgai –,
segíti a papot, hogy egyszerű lélekkel, evangéliumi módon gyakorolja tekintélyét a rábízottak

3.8 Page 28

▲back to top
28
fölött: hatalmaskodás és demagóg népszerűségkeresés nélkül. Csak az tud ugyanis másoktól az
Evangélium szellemében engedelmességet követelni, aki Krisztusban maga is megtanult
engedelmeskedni.
A pap engedelmességének „ közösségi” természetűnek is kell lennie: nem az egyénnek egy másik
egyén tekintélye iránti engedelmessége ez, hanem a presbitérium közösségébe – mely mint
testület szorosan együttműködik a Püspökkel és rajta keresztül Péter utódával – szervesen
beépülő engedelmesség. [77]
A papi engedelmesség ezen vonása nem közönséges aszketikus önuralmat igényel; ez úgy
értendő, hogy a pap soha ne ragaszkodjék túlságosan saját látásmódjához vagy elgondolásaihoz,
és adjon helyet társainak, hogy ők is irigység, féltékenység és versengés nélkül kamatoztathassák
képességeiket és talentumaikat. A sajátosan papi engedelmesség tehát elsősorban szolidáris,
azaz a presbitérium tagjának érzi magát és ezen belül fejti ki felelősen és szabadon terveit és
elgondolásait.
Végül a papi engedelmességnek „pásztori” természete van, tudniillik ott él a papban a készség,
hogy szinte „eledelül” adja magát a nyáj szükségletei és igényei szerint. S jóllehet ezen igényeket
és szükségleteket mérlegelni kell, való igaz, hogy a pap életét teljesen „lefoglalja” az az éhség,
melyet Isten népének rábízott részében tapasztal az Evangélium, a hit, a remény, a szeretet és
Isten misztériuma után.
29. Az evangéliumi tanácsok közül, mondja a Zsinat, „kiemelkedik az isteni kegyelem drága
ajándéka, amit az Atya egyeseknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), hogy a szüzességben vagy
cölibátusban osztatlan szívvel (vö. 1Kor 7,32-34) egyedül Istennek szenteljék magukat. Az Egyház
mindig nagy tiszteletben tartotta ezt a mennyek országáért vállalt teljes megtartóztatást, mint a
szeretet jelét és ösztönzőjét, s mint a lelki termékenység különös forrását a világban.” [78] A
szüzességben és a cölibátusban eredeti jelentését őrzi a tisztaság, azaz az emberi nemiség,
melyet úgy élnek meg, mint a közösség szeretetének és a személyek közötti odaadásnak hiteles
megnyilvánulását és értékes szolgálatát. A tisztaság e jelentése még a szüzességben is
megmarad, mely valósággá teszi, éppen a házasságról való lemondás által, a test „jegyesi
jelentését” a Jézus Krisztussal és Egyházával megélt közösségben és a nekik szóló személyes
odaadásban. Mindez előre jelzi és elővételezi a jövendő élet közösségét és végső, tökéletes
odaadását: „A szüzességben az ember testileg is várja Krisztusnak az Egyházzal tartandó
eszkatologikus menyegzőjét, miközben teljes önmagát átadja az Egyháznak a reményben, hogy
Krisztus is az Egyháznak fogja adni magát az örök élet teljes igazságában.” [79]
Ebben a megvilágításban könnyebben érthetők és értékelhetők az érvek, melyek alapján a nyugati
Egyház – minden nehézség és ellenvetés ellenére – kitartott amellett, hogy a papi rendet csak
olyan férfiaknak adja föl, akik bizonyságot adtak arról, hogy Isten a tisztaság ajándékára hívja őket
a teljes és örök cölibátusban.
A Szinódus Atyái világosan, sőt nagyon határozottan ki akarták fejezni véleményüket e kérdésben
egy nagyon súlyos Javaslattal, melyet itt teljes egészében idézni akarok: „Érintetlenül hagyván a
Keleti Egyházak fegyelmét, a Szinódus, mivel meg van győződve arról, hogy a papi cölibátus
karizma, emlékezteti a papokat arra, hogy a cölibátus Isten fölmérhetetlen ajándéka az Egyház
javára, és prófétai értékű a mai világ számára. E Szinódus újra határozottan megerősíti azt, amit a
Latin Egyház és egyes keleti szertartások megkövetelnek, tudniillik hogy a papságot csak olyan
férfiaknak szabad föladni, akik a cölebsz tisztaságra szóló hivatás ajándékát megkapták Istentől
(anélkül, hogy elítélnénk más Keleti Egyházak hagyományát és a megtért nős papok különleges

3.9 Page 29

▲back to top
29
eseteit, akiknek VI. Pál pápa Sacerdotalis Caelibatus enciklikája kivételt biztosít). A Szinódus
semmiféle kétséget nem akar hagyni afelől, hogy az Egyház szilárd akarattal tartja magát a
törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és járulóktól megköveteli a
szabadon választott örök cölibátust. A Szinódus óhajtja, hogy a cölibátust teljes gazdagságában –
biblikusan, teológiailag és spirituálisan – mutassák be és magyarázzák, mint Isten Egyháznak
adott drága ajándékát; mint a nem evilágból való Ország, Isten világ iránti és a pap Isten és Isten
népe iránti osztatlan szeretetének jelét, hogy a cölibátus mint a papság gazdagsága váljék
láthatóvá.” [80]
Nagyon fontos, hogy a pap jól értse a cölibátus egyházi törvényének teológiai okait. Az Egyház
ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig
nem változott és ezután is változhatatlan. E törvény az Egyház akaratát fejezi ki, mely időben
megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának végső indoka a kötelék, amely a cölibátust az
ordinációhoz köti, mely arra irányul, hogy a pap Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és
Vőlegényéhez váljék hasonlóvá. Az Egyház ugyanis mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt
akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel szeresse, mint amellyel Krisztus
szereti. A papi cölibátus tehát Krisztusban és Krisztussal az Ő Egyházának fölajánlott
önajándékozás; s ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot.
Hogy a pap lelki élete ennek megfelelő legyen, a cölibátust nem kiszakítva és negatív állapotként
kell értékelni és élni, hanem mint értéket, mint a papi élet sajátos pozitívumát; a pap ugyanis
elhagyva atyját és anyját Jézust, a Jó Pásztort követi az apostoli közösségben és Isten
szolgálatában. A cölibátust tehát nagylelkű és szabad döntéssel kell választani, s mindig meg kell
újítani mint Isten fölbecsülhetetlen ajándékát, mint „a pásztori szeretet ösztökéjét”, [81] mint
különleges részesedést Isten atyaságában és az Egyház termékenységében; röviden mint a világ
előtti tanúságtételt az eszkatologikus Ország mellett.
Ahhoz azonban, hogy a papi cölibátus erkölcsi, pásztori és lelki követelményei életté váljanak,
föltétlenül szükséges az alázatos és bizakodó imádság, miként a Zsinat figyelmeztet: „Minél
lehetetlenebbnek tartják a mai világ emberei a tökéletes önmegtartóztatást, a papoknak az
Egyházzal együtt annál alázatosabban és állhatatosabban kell kérniük a hűség kegyelmét –
melyet a kérőktől az Úr soha nem tagad meg –, egyúttal föl kell használniuk a mindenki számára
rendelkezésre álló természetes és természetfölötti segítségeket.” [82] Ez a szentségekhez és
aszketikus megtartóztatáshoz kapcsolt ima a nehézségekkel küszködőknek visszaadja a reményt,
az elesetteknek bocsánatot hoz, s bizalmat és kitartást ad az újrakezdőknek.
30. Röviden, de mélyértelműen szóltak a Szinódus Atyái az evangéliumi szegénységről, amikor
úgy mutatták meg, mint „az összes javak alárendelését Istennek, a Legfőbb Jónak és az Ő
Országának”. [83] Valóban, a szegénységet csak az érti meg és csak az tudja követni, aki Isten
misztériumát úgy szemléli és éli meg, mint az egyetlen és legfőbb Jót, mint az igazi és végső
gazdagságot. A szegénység ugyanis nem az anyagi javak egyszerű megvetése és elutasítása,
hanem hálás és jóakaratú használatuk a legnagyobb belső szabadsággal és nagylelkű lemondási
készséggel, ahogy azt Isten és az Ő tervei megkívánják.
A pap szegénysége – mivel szentségileg hasonló Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz – szintén
„pásztori” jelleget ölt, amiről a Szinódus Atyái a zsinati tanítást kifejtve hosszabban szóltak. [84]
Többek között ezeket mondták: „A papoknak – Krisztus példája szerint, aki jóllehet gazdag volt,
szegény lett, mert szeretett minket (vö. 2Kor 8,9) – a szegényeket és gyengéket úgy kell

3.10 Page 30

▲back to top
30
tekinteniük, mint akik különösen is a gondjaikra vannak bízva; továbbá képesnek kell lenniük arra,
hogy egyszerű és kemény életükkel tanúskodjanak a szegénység mellett azáltal, hogy a
felesleges dolgoktól nagylelkűen tartózkodnak.” (OT 9; CIC 282.k.). [85]
Igaz, hogy „méltó a munkás a maga bérére”, s hogy „az Úr úgy rendelte, hogy aki az
Evangéliumot hirdeti, az Evangéliumból éljen” (1Kor 9,1-14), de az is igaz, hogy ezt a jogot nem
szabad összetéveszteni a követelőzéssel, mely az Evangélium és az Egyház szolgálatát haszon
és nyereség szerzésére akarja fordítani. Egyedül a szegénység képes megőrizni a pap igazi
készségét, hogy személyes áldozatok árán is elfogadja: oda küldik, ahol nagyobb szükség van rá
vagy eredményesebben tud dolgozni. A papság föltétele és szinte természettörvénye, hogy a
Lélek iránt „tanulékony” apostol mindig kész zúgolódás és vonakodás nélkül „oda menni”, ahová
az Úr akarata hívja (vö. Lk 9,57-62; Mk 10,17-22).
Valahányszor egy pap közösségé lesz, felelős annak anyagi javaiért, s köteles a közösség
vagyonát teljes becsületességgel kezelni; azaz ne úgy tekintse, mintha saját örökségéről volna
szó, hanem olyannak, amiről Istennek és a testvéreknek, főként a szegények tartozik
számadással. Mivel a többi papokkal egy presbitériumhoz tartozik, tartsa lelkiismeretbeli
kötelességének, hogy mindent megtegyen a közös javak méltányos elosztásért azok között, akik
arra hivatottak, hogy „mindenük közös legyen” (vö. ApCsel 2,42-47). A belső szabadság pedig,
amit az evangéliumi szegénység őriz és táplál, képessé teszi a papot arra, hogy közelebb kerüljön
a szegényebbekhez és szolidáris legyen igazságosabb elosztást kereső törekvéseikkel; hogy
felelősségteljes megértéssel tudja megismerni és megítélni a szociális és gazdasági problémák
mindenütt tapasztalható jelenségeit; s végül, hogy előnyben tudja részesíteni a kisebbeket. Ez azt
jelenti, hogy Krisztus példája szerint, senkit ki nem zárva az üdvösség hirdetéséből, prófétai és
papi szolgálata közben hajoljon közelebb a szegényekhez, a bűnösökhöz, azoknak a
sokaságához, akik bármilyen formában „a társadalom peremére sodródtak” (vö. Lk 4,18).
Nem szabad megfeledkezni a papi szegénység prófétai tartalmáról, mely különösen fontos a mi
gazdag és fogyasztói társadalmainkban: „Az igazán szegény pap az elkülönülés, az alá nem
vetettség és a lemondás jele a mai világ zsarnokságával szemben, mely minden reményét a
pénzbe és az anyagi biztonságba helyezi.” [86]
Jézus Krisztus, aki a kereszten mindenétől megfosztottan tette tökéletessé pásztori szeretetét,
példája és forrása minden erénynek, főként az engedelmességnek, a tisztaságnak és a
szegénységnek, melyekre a papoknak a testvéreik iránti pásztori szeretetük jeleként törekedniük
kell, s melyet meg kell szerezniük. A papoknak,miként Pál a filippieknek írta, „ugyanazt az
érzületet kell hordozniuk, ami Krisztus Jézusban is volt”, aki kifosztotta önmagát, hogy
engedelmes, tiszta és szegény szeretete által megnyissa az Isten és a testvérek egysége felé
vezető utat (vö. Fil 2,5).
A részegyházzal való kapcsolat
31. Miként mindenfajta lelki élet, ha valóban keresztény, úgy a pap lelki élete is lényeges és el
nem hanyagolható egyházias vonásokat hordoz: részesedés ugyanis annak az Egyháznak
életszentségében, melyet a Hitvallásban joggal nevezünk a „Szentek Közösségének”. A
krisztushívők életszentsége ugyanis az Egyház életszentségéből fakad, azt fejezi ki és azt
gazdagítja. A papban azonban ezek az egyházias vonások – a pap és az Egyház különleges

4 Pages 31-40

▲back to top

4.1 Page 31

▲back to top
31
kapcsolatának erejéből, melynek kiindulópontja mindig a Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz való
hasonlóság – olyan sajátosságokat, célokat és tartalmakat nyernek, melyek a fölszentelt
szolgálatban és a pásztori szeretetben fejeződnek ki.
A dolgok ilyen szemléletéből az is következik, hogy lelkiéleti értéke támad a pap meghatározott
részegyházhoz tartozásának is. Ebben a kapcsolatban ugyanis nem csak a szervezeti
hovatartozást és fegyelmi szabályt kell látni, hanem azt, hogy a kötelék, mely a papot a
presbitériumon belül a Püspökhöz köti, részesedés az egyházi gondokban és odaadás Isten népe
evangelizálására az adott részegyház konkrét körülményei között; ezek pedig olyan tényezők,
amelyek nagyon meghatározzák a pap lelki életének arculatát. Éppen ezért az „inkardináció”
nemcsak jogi kötelék, hanem pásztori és lelkiéleti tulajdonságok és törekvések összessége is,
melyek egy adott terület pap-képét sajátosan meghatározzák.
A papnak tehát tudatában kell lennie, hogy „részegyházhoz tartozása” természete szerint
meghatározó a keresztény lelki élet szempontjából. A pap részegyházhoz tartozásából és az
iránta való odaadásából bőséges témák és támpontok adódnak elhatározásaihoz és tetteihez, s
ennek következtében mind lelkipásztori küldetését mind lelki életét teljesen befolyásolják.
A tökéletesség felé vezető úton más behatások és más lelkiéleti hagyományokkal való
kapcsolatok is érvényesülhetnek, melyek gazdagíthatják az egyes papok lelki életét, sőt
különleges lelki javakkal tökéletesíthetik a presbitérium egészét. Ilyenek a régi és új egyházi
társulások, melyeknek tagjai között papok is találhatók, pl. az apostoli élet társaságai, világi papok
intézményei, különböző lelki testvérületek vagy egyházi mozgalmak. A szerzetesrendekhez vagy
kongregációkhoz tartozó papok az egyházmegyés presbitériumot gazdagítják sajátos
karizmájukkal és különleges szolgálataikkal, sőt az adott részegyházat puszta jelenlétükkel
ösztökélik az Egyház egyetemes egészével való együttélésére. [87]
A pap részegyházhoz tartozását és iránta való odaadását – melyben életét adja az Egyház
épülésére, „Krisztus, a Fő és Pásztor személyében”, az egész keresztény közösség szolgálatára,
a Püspökkel való fiúi és jóakaratú kapcsolatban – kell erősítenie minden olyan karizmának, mely
része a papi életnek, vagy kapcsolódhat hozzá. [88]
Ahhoz azonban, hogy a Lélek bőséges ajándékait örömmel lehessen fogadni, hogy Isten
dicsőségét szolgálják és az egész Egyház javára teremjenek gyümölcsöt, mindenkinek föl kell
ismernie és meg kell ítélnie mind önmaga, mind a mások által birtokolt karizmákat; keresztény
alázattal valamint az önismeret erényével minden egyéb előtt azzal a szándékkal kell élni velük,
hogy az egész közösség javát szolgálják, ami egyébként minden különleges karizmarendeltetése.
Így lehet elvárni mindenkitől a törekvések kölcsönös megbecsülését, a személyek kölcsönös
tiszteletbentartását, minden törvényes különbség rendezett összefogását, melyek a
presbitériumban a személyes adottságok különbözősége miatt mind adva vannak. Mindez része a
pap lelki életének és mindennapos aszkézisének.
32. E részegyházhoz tartozás nem zárhatja szűk korlátok közé a pap életét és tevékenységét sem
a részegyház, [89] sem a papi szolgálat természete miatt. Erről mondja a Zsinat: „A lelki ajándék,
melyet a papok a szentelésben kaptak, nem szűk határok közé korlátozott küldetésre készíti fel
őket, hanem az Üdvösség legtágabb és egyetemes küldetésére egészen a föld határáig (ApCsel
1,8), mert minden papi szolgálat részesedik a Krisztustól az apostoloknak adott egyetemes
küldetés tágasságában.” [90]

4.2 Page 32

▲back to top
32
Ebből következően a papok lelki életét mélységes missziós buzgóságnak és erőnek kell áthatnia.
Az ő feladatuk szolgálatuk végzése és életük tanúsága által felfedezni, hogy az általuk vezetett
közösség hogyan válhat valóban misszióssá; mert miként a Redemptoris missio enciklikában
írtam: „Minden papnak missziós lelkületűnek kell lennie; ki kell tárulniuk a világ és az egész
Egyház szükségletei előtt, figyelembe véve a legtávolabbi embereket és saját területük nem
keresztény közösségeit is. Igehirdetésükben, s főként az Eucharisztia áldozatában meg kell
tapasztalniuk az egész Egyháznak az egész emberi nemet átfogó gondját.” [91]
Ha tehát ez a missziós lelkület megtermékenyíti a papok életét, egyszerű lesz a megoldás arra a
napról napra súlyosbodó nehézségre, hogy egyenetlen a papság elosztása az Egyházban. A
Zsinat szavainál pontosabban és határozottabban ezt senki sem fogalmazta meg: „Ne feledjék a
papok, hogy az egész Egyház gondját a szívükön kell viselniük. Ezért a papbőségben lévő
egyházmegyék papjai legyenek készen arra, hogy az Ordinárius engedélyével vagy
kezdeményezésére missziós vagy paphiánytól szenvedő területeken végezzenek szolgálatot.” [92]
„Áraszd ki rájuk megszentelő Lelkedet”
33. „Az Úr Lelke rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek; elküldött,
hogy hirdessem... az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18-19). Jézus szavainak, melyek a názáreti
zsinagógában hangzottak el, a mi szívünkben is visszhangzaniuk kell. Hitünk ugyanis feltárja
nekünk, hogy Krisztus Lelke tevékenyen van jelen konkrét létünkben, életünkben és
cselekedeteinkben, miként ezt az ordo szentsége jelezte és létrehozta bennünk.
Kétségtelen, hogy az Úr Lelke mindent megelőzően szerzője lelki életünknek. Ő teremti az „új
szívet”, éltet, vezérel, főként a szeretet „új parancsa”, tudniillik a pásztori szeretet törvénye által.
A lelki élet kibontakozása során rendkívül fontos a bizonyosság – amiről a pap soha meg ne
feledkezzen – a Szentlélek kegyelmében, mely egyrészt teljesen ingyenes ajándék, másrészt a
személyes felelősséget megszólító feladat. Ennek az ajándéknak a tudata szilárd bizalmat önt a
papba, és megőrzi benne még a nehézségek, kísértések és gyöngeségek idején is, melyektől
semmiféle lelki élet nem mentes.
Ezért szívesen ismétlem meg most az összes papnak azt, amit egy csoportnak más alkalommal
mondtam: „A papi hivatás természete szerint az életszentségre szóló meghívás is, mely az ordo
szentségéből fakad. Az életszentség Istennel való bensőséges kapcsolat; a szegény, tiszta és
alázatos Krisztus követése; színlelés nélküli szeretet a lelkek iránt és önkéntes odaadás értük;
szeretet az Egyház iránt, mely szent és szentként akar látni minket, mert szent a küldetés, melyet
Krisztustól kapott. Tehát mindegyikteknek szentté kell válnotok és segítenetek kell testvéreiteket,
hogy az életszentségre szóló meghívásnak szívesen tegyenek eleget.
Fölfigyelünk-e arra a lényeges szerepre, amit a Szentlélek tölt be a papi szolgálattal járó sajátos,
életszentségre szólító meghívásban? Emlékeztetünk azokra a szavakra, melyek a papszentelés
szertartásában a szentségi formában hangzanak el: „Add meg szolgáidnak, kérünk, mindenható
Atyánk, az áldozópapi méltóságot, és újítsd meg szívük mélyén a szentség Lelkét, hogy tőled,
Istentől kapják meg a papságnak ezt a második rendjét, életük pedig az erények példája legyen.”
Az ordinációval tehát, Kedveseim, Krisztus Lelkét kaptátok, aki Őhozzá tesz benneteket

4.3 Page 33

▲back to top
33
hasonlóvá, hogy az Ő nevében tudjatok cselekedni, s az Ő érzületével tudjatok élni. Ez a Krisztus
Lelkével való bensőséges közösség, miközben hatékonnyá teszi a Krisztus nevében végzett
szentségi cselekményeiteket, megköveteli, hogy érvényre juttassátok mind a buzgó imádságban,
mind a következetes életben, mind a szolgálat pásztori szeretetében, melyet testvéreitek javára
fáradhatatlanul kell végeznetek. Egyszóval, személyes megszentelődésteket várja tőletek.” [93]
NEGYEDIK FEJEZETJÖJJETEK ÉS LÁSSÁTOKA PAPI HIVATÁS AZ EGYHÁZ PÁSZTORI
SZOLGÁLATÁBAN
Keresni, követni, megmaradni
34. „ Jöjjetek és lássátok!” (Jn 1,39). Krisztus válaszában, melyet a lakása iránt érdeklődő két
tanítvány „Hol laksz?” kérdésére adott, a meghívás pontos tartalmát fedezhetjük fel.
Először lássuk, hogy az evangélista elbeszélése szerint hogyan zajlott le András és Péter
meghívása: „Másnap János ismét ott állt és vele együtt két tanítványa, és megpillantván az arra
menő Jézust, így szólt: 'Íme, az Isten Báránya!' És meghallotta ezt a két tanítvány, és követték
Jézust. Jézus pedig hátrafordult, és látván hogy követik őt, mondta nekik: 'Mit akartok?' Ők
mondták neki: 'Rabbi (ami azt jelenti: Mester), hol laksz?' Mondta nekik: 'Jöjjetek és lássátok!'
Elmentek tehát és megnézték, hol van a szállása, és aznap nála maradtak. A tizedik óra körül járt
az idő. András, Simon Péter testvére volt az egyik a kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és
követték Jézust. Ő elsőnek a testvérével, Simonnal találkozott és mondta neki: 'Megtaláltuk a
Messiást!', ami annyit jelent: Krisztus; és odavezette őt Jézushoz. Amikor Jézus megpillantotta,
ezt mondta: 'Te vagy a Simon, János fia, téged majd Kéfának fognak hívni' (ami azt jelenti: Péter)”
(Jn 1,35-42).
Az Evangéliumnak e részlete a Szentírás azon részei közül való, melyek a Szentírásban
elmondják a meghívás misztériumát, sőt ez elmondja, mekkora misztérium az a meghívás, hogy
valaki Jézus apostola legyen. János elbeszélése az általános keresztény meghívásról is szól, de
szimbólum értéke van, amikor a papi hivatásról beszélünk. És az Egyháznak, mely Jézus
tanítványainak közössége, el kell mélyednie ebben a jelenetben, mely a történelem folyamán
állandóan ismétlődik, hogy észrevegye benne: a papi szolgálat által eredeti és személyes
értelemben szól a meghívás Krisztus követésére, de észrevegye a széttéphetetlen köteléket is,
mely az isteni kegyelem és az emberi felelősség között áll fenn. Ezt fejezi ki a két szó, melyek az
Evangéliumban ismételten együtt hangzanak el: jöjj és kövess (vö. Mt 19,21). E szavak arra
késztetik az Egyházat, hogy ismerje föl és értelmezze a meghívás sajátos folyamatát, melyben
három konkrét, egymást követő lépést látunk: Jézust először keresni, majd követni kell, végül nála
kell maradni.
Sehol nem talál kifejezőbb részt az Egyház a „meghívás Evangéliumára”, mint ebben a
részletben, s innen merített erőt a hivatásgondozás megkezdésére. E küldetésének részletei: a
hivatások, főként a papi hivatás ébresztése, felismerése és gondozása. Mivel „a paphiány ma
minden részegyház gondja”, [94] a mai hivatásgondozás megköveteli, hogy az Egyház minden
tagja elszántan vállalja a paphiánnyal kapcsolatos feladatot. Mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy
a papi hivatások gondozása nem esetleges vagy mellékes probléma, nem is csak a gondok egy

4.4 Page 34

▲back to top
34
része, mely a krisztushívők bizonyos csoportjaira tartozik; hanem miként a Szinódus Atyái
többször kifejezték, olyan tevékenység, mely szorosan kapcsolódik minden részegyház pásztori
munkájához, [95] ahhoz a tevékenységükhöz, melyet megszokottnak, rendesnek neveznek. [96]
Azaz a hivatásgondozás az Egyház lelkipásztori tevékenységének lényeges, velejáró része, az
egész lelkipásztorkodás fő eleme. [97]
Igen, a hivatásokkal való törődés az Egyház lelkipásztori tevékenységének lényeges,
természetszerűen velejáró része. Ez pedig onnan ered,hogy a meghívás először az Egyház „
létére” jellemző, s csak másodsorban a „ tevékenységére”. Meghívásos természete magából a
nevéből is látszik, hiszen a görög Eklészia (melyből a latin Ecclesia ered) szó ' összehívás'-nak is
fordítható. „Azok gyülekezetéből, akik hittel tekintenek föl Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az
egység és a béke elvére, Isten összehívja és megalkotja az Egyházat,hogy mindenkinek és
egyenként is ezen üdvözítő egység látható szentsége legyen.” [98]
Ebből az is következik, hogy a papi hivatás igazi teológiai értékelése és a hivatásgondozás nem
indulhat ki másból, csak az Egyház e misztériumából, pontosabban abból, hogy az Egyház a
meghívás misztériuma.
Az Egyház és a meghívás ajándéka
35. Minden keresztény meghívás alapja az Atya előzetes, ingyenes kiválasztása: „Aki Krisztusban
minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Őbenne választott ki minket a világ
teremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte igazságban. Eleve arra rendelt
minket, hogy Jézus Krisztus által – akaratának tetszése szerint – fogadott fiaivá legyünk” (Ef 1,3-
5).
Így tehát minden keresztény meghívás Istentől való, Isten ajándéka. De soha nem kívülről, az
Egyháztól függetlenül, hanem benne és általa adatik, miként a II. Vatikáni Zsinat mondja:
„Istennek úgy tetszett, hogy az embereket nem egymástól elszigetelten szenteli meg és üdvözíti,
hanem népet alkot azokból, akik az igazságban megismerik Jézust és szentül szolgálnak neki.”
[99]
Az Egyház azonban nem egyszerűen összegyűjti magába a meghívásokat, melyekkel
zarándokútján Isten megajándékozza, hanem ő maga alakul át a „meghívás misztériumává”,
tudniillik ragyogó fényességgé, mely a Legszentebb Szentháromság misztériumát tükrözi. Az
Egyház ugyanis, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép”, [100] elsősorban az
Atya misztériumát hordozza, akit senki sem hív és senki sem küld (vö. Róm 11,33-35), hanem
mindenkit Ő hív, hogy szenteljék meg az Ő nevét és teljesítsék akaratát; őrzi a Fiú misztériumát is,
akit az Atya hív és küld, hogy mindenkit a maga követésére hívjon és mindenkinek hirdesse Isten
Országát; végül letéteményként megkapta a Szentlélek misztériumát is, aki küldetésre szenteli fel
azokat, akiket az Atya Fia, Jézus Krisztus által meghív.
Az Egyház tehát, mivel maga is „meghívás”, alapítása és tevékenysége erejéből a meghívások
ébresztője és nevelője. Ébresztő és nevelő, mert „szentség”, „eszköz”, melyben beteljesedik és
visszhangzik minden keresztény meghívása; s az a tevékenységében is, azaz saját
misztériumának kibontakoztatásában az Ige hirdetésével, a szentségek kiszolgáltatásával, a

4.5 Page 35

▲back to top
35
szeretet szolgálatával és a tanúságtétellel.
Most már megragadhatjuk a keresztény hivatás lényeges egyházi vonásait. E meghívás nem csak
az Egyházból és az ő közvetítésével születik, nem is csak benne ismerhető föl és benne valósul
meg; hanem – alapjában Istennek szolgálva – szükségszerűen az Egyház szolgálatává is
válik.Ezért a keresztény meghívás minden formája olyan ajándék, mely az Egyház épülésére és
Isten Országának a világban történő növekedésére van rendelve. [101]
Amit általában a keresztény meghívásról mondtunk, sajátosan beteljesedik a papi hivatásban is. A
pap ugyanis az ordo Egyháztól kapott szentsége által Isten népe szolgálatára hívatik, úgy, hogy
különlegesen is Krisztushoz tartozzék és hozzá váljék hasonlóvá, és Krisztus, az Egyház Feje és
Pásztora „nevében és személyében” tekintéllyel cselekedjék.
Ebben a megvilágításban válik érthetővé, amit a Szinódus Atyái mondtak: „A papi hivatás mindig
emberi közvetítést igényel. Kiváltságos közvetítője az Egyház: benne és érte kapja minden pap a
meghívást: általa jön e meghívás. Ebből következően minden pap az Úrtól kapja az Egyház által a
meghívást mint ingyenes ajándékot ( gratia gratis data-t, karizmát). A hivatást nem személyes
feltételek szabásával kell fogadni, hanem a szív egyszerűségével: alázattal és hálával fogadva a
körülményeit és feltételeit is, melyeket az Egyház szab.” [102]
A hivatás dialógusa: Isten kezdeményezése és az ember válasza
36. Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé is, egy Isten és ember
közötti elmondhatatlan dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az Istennek válaszoló
ember szabadsága közti dialógusé. A meghívás két, egymástól elválaszthatatlan mozzanata – a
szabad embernek felkínált ingyenes isteni ajándék – világlik ki nagyon szemléletesen Márk
evangélista szavaiból, amikor elmondja a Tizenkét Apostol meghívásának történetét: „Ezután
fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá.” [103]
Nyilvánvaló, hogy Jézus abszolút szabadon hív, a Tizenkét apostol pedig először odajött, aztán
követte Jézust.
Ez az összes meghívás örök „paradigmája”, mintája. Ez minden meghívott azonos útja: a
prófétáké és az apostoloké; a papoké és a szerzeteseké; az összes krisztushívőké, azaz
mindenkié, akit Isten meghív.
Minden meghívás legfontosabb, sőt megelőző és létrehozó mozzanata a meghívó Isten szabad és
ingyenes beavatkozása. A meghívás csak Tőle indulhat el. Ez volt már Jeremiás próféta
tapasztalata: „És szólt hozzám az Úr, mondván: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,
ismertelek téged, s mielőtt megszülettél volna, megszenteltelek és a nemzetek prófétájává adtalak
téged” (1,4-5). Megerősíti ezt Pál apostol, aki minden meghívást Krisztus örök kiválasztásába
helyez: „Az Atya kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt... akaratának tetszése szerint”
(Ef 1,5). A megelőző kegyelem ajándékát legjobban Jézus szavai fejezik ki: „Nem ti választottatok
engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, gyümölcsöt
hozzatok és a gyümölcsötök maradandó legyen” (Jn 15,16).

4.6 Page 36

▲back to top
36
Ha tehát a papi meghívás félreérthetetlen módon ugyan, de kiemeli a kegyelem elsőbbségét, Isten
embert hívó szabad és szuverén akaratát a legnagyobb tisztelettel kell fogadni, és sem
kierőszakolni nem szabad semmi módon, sem emberi akaratnak nem szabad alárendelni. A
meghívás ugyanis az isteni kegyelem ajándéka és semmiképpen nem emberi jog; annyira, hogy
„a papi életet soha nem szabad egyszerű emberi előmenetelnek, sem a szolgálati küldetést
egyszerű személyes vállalkozásnak tekinteni.” [104] Ezért gyökerében ki van zárva a
„meghívottak” minden öndicsérő dicsekvése (vö. Zsid 4,4). Akik meghívottnak érzik magukat,
megindult és hálás szívvel, ugyanakkor bizalommal és rendíthetetlen és erős reménnyel fogadják
a meghívást, tudván, hogy nem saját erejükre, hanem a meghívó Isten föltétlen hűségére
támaszkodnak. „És magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá”
(Mk 3,13). A „ csatlakoztak” vagy az azonos jelentésű „követték Őt” azt a szabad csatlakozást
fejezi ki, mellyel a „Tizenkettő”a meghívó Mesternek válaszolt. Péter és András esetében így
történt: „és szólt hozzájuk: 'Jöjjetek utánam, én emberhalásszá teszlek titeket'. Ők pedig azonnal
elhagyván a hajót és atyjukat, követték Őt” (Mt 4,19-20). Ugyanezt tapasztalta Jakab és János is
(vö. 19,21-22). Ugyanezt tapasztalja mindenki, mert a meghívásban egyszerre ragyog föl Isten
ingyenes szeretete és az emberi szabadság legnagyobb fölmagasztalása, ami abban áll, hogy az
ember csatlakozik a meghívó Istenhez és föltétlen bizalommal neki adja magát.
Valójában a kegyelem és a szabadság nem ellentétesek egymással. Épp ellenkezőleg, a
kegyelem, kiszabadítván a bűn rabszolgaságából, fölébreszti és megőrzi az emberi szabadságot
(vö. Jn 8,34-36); gyógyítja, fölemeli és képessé teszi arra, hogy Istennek adja magát és befogadja
az Ő ajándékait. S miként senki nem erőszakolhatja ki Isten abszolút ingyenes meghívását,
ugyanúgy senki nem térítheti el a szabad emberi választ. Ezért még az az ifjú is, aki vissza merte
utasítani Jézus „jöjj és kövess engem” meghívását – jóllehet a saját kárára tette –, a maga szabad
voltát hangsúlyozta tettével: „hallván az igét szomorúan elment, mert igen gazdag volt” (Mk
10,22).
A szabadság tehát a meghívás lényeges mozzanata; s ez a szabadság, ha pozitív választ ad, úgy
fogalmazódik meg, mint mély és személyes csatlakozás vagy nagylelkű ajándékozás,
pontosabban az ajándékba kapottak visszaajándékozása (tudniillik a meghívó Istennek, kinek a
fölajánlásban az Ő ajándékait mutatják be). „A meghívás – mondta VI. Pál – mértéke a válaszhoz
igazodik, és csak szabad meghívások vannak; azaz az önátadásnak tudatosnak, szabadnak,
teljesnek és önkéntesnek kell lennie... fölajánlást mondtunk, s épp ebben van a probléma! Krisztus
szelíd és átható szava mondja, ma ugyanúgy, mint tegnap, sőt még inkább, mint tegnap: Jöjj! A
szabadság tehát a legsúlyosabb döntés helyzetébe kerül: a fölajánlás, a bőkezűség, önmaga
föláldozása által válaszolhat a meghívásra.” [105]
Önmaga szabad fölajánlásának – melyben a meghívó Istennek adott emberi válasz benső és mély
értelme rejlik – legerőteljesebb példája s ugyanakkor gyökere Jézus Krisztus (aki az első a
„meghívottak” között) teljesen szabad önfelajánlása az Atya akaratának: „Ezért a világba lépve
mondja: 'Áldozatot és fölajánlást nem akartál, de testet alkottál nekem... akkor mondtam: Íme
eljövök... , hogy megtegyem, Isten, a te akaratodat'” (Zsid 10,5-7).
Krisztussal bensőséges egységben a szűz és anya Mária is az összes teremtmények között a
legjobban megtapasztalta a meghívás igazságát; Isten legnagyobb szeretetére senki sem adott
akkora szeretettel választ, mint ő. [106]

4.7 Page 37

▲back to top
37
37. „Hallván az igét szomorúan elment, mert igen gazdag volt” (Mk 10,22). Ez a gazdag ifjú, akiről
az Evangélium beszél, s aki nem követi Jézus meghívását, megmutatja, hogy milyen akadályozó
erők tudják megfojtani és kioltani az ember szabad válaszát; ugyanis nemcsak az anyagi javak
képesek elzárni az emberi szívet a lelki értékek és Isten országának radikális igényei elől, hanem
korunk társadalmi és kulturális körülményei is fenyegethetik és torzíthatják a meghívás
természetét, s így nehézzé vagy teljesen lehetetlenné tudják tenni a meghívás megértését és
elfogadását.
Sokakban annyira általános és zavaros istenfogalom él, hogy óvatlanul olyan vallási formákba
tévednek, melyektől Isten teljesen távol van, ezért akarata egyáltalán nem ismerhető meg: Istent
megváltoztathatatlan és elkerülhetetlen végzetnek tekintik, melyet az embernek passzív
türelemmel tudomásul kell vennie. Isten arca azonban, melyet Krisztus kinyilatkoztatni jött, nem
ilyen, hanem elsősorban Atya, aki megelőző és örök atyai szeretetével meghívja az embert, s
állandó csodálatos dialógusba fogadja; arra hívja, hogy fiúként legyen részese az isteni életnek.
Igaz, hogy az ember képtelen önmaga igazsága megismerésére, ha téves istenfogalma van;
ebben az esetben semmiféle meghívást nem lehet fölfogni, sem teljes értelmében életté váltani;
csak tehernek érzik, amit hordozni vagy elviselni alig lehet.
Az emberfogalom körüli tévedések, gyakran filozófiai vagy tudományos bizonyítással a háttérben,
arra viszik az embert, hogy létét és szabadságát kívülről eredő okoktól – például a nevelési,
pszichológiai, kulturális vagy környezeti tényezőktől – függőnek vagy meghatározottnak lássa.
Mások úgy értelmezik a szabadságot, mintha abszolút autonómiával rendelkezne, s mintha a
személyes vágyak egyetlen forrása lenne, mely minden körülmények között meg akarja valósítani
önmagát. De ily módon elzárja maga előtt az utat, hogy a szeretet szabad dialógusaként értse és
élhesse a meghívást, mely azzal indul, hogy Isten ajándékoz az embernek, és azzal zárul, hogy
az ember őszintén odaadja önmagát.
Olyan irányzatok is vannak, melyek az ember Istenhez fűződő kapcsolatát – mint mondják –
individualista és intim módon értelmezik. Mintha Isten minden egyes embert csak személyes úton
közelítene, kizárva mindenfajta közösséget; azaz mintha Isten csak az egyes meghívottak javát,
esetleg üdvösségét akarná, s nem azt, hogy a közösség szolgálata által adják magukat Istennek.
Ebben a gondolkodásmódban új és veszedelmesebb fenyegetések rejlenek, melyek lehetetlenné
teszik a minden keresztény meghíváshoz,főként a papi hivatáshoz tartozó egyházias jelleg
fölismerését és örömteli elfogadását. Helyesen mondja a Zsinat, hogy a szolgálati papság értelme
és igazsága a keresztény közösség szolgálatában, s tágabb értelemben a krisztushívők általános
papságának támogatásában van. [107]
Ez a kulturális környezet, melynek hatását a keresztények, főként a fiatalok érzik, könnyebben
érthetővé teszi a papi hivatások hiányát, mely együtt jár a hit mélyebb válságával. A Szinódus
Atyái is kifejezetten mondják, hogy a hivatások válságának gyökere a hívők gondolkodás- és
életmódjában van. [108] Ebből következik a „hivatásgondozás” sürgető volta az Egyházban, mely
elsősorban arra irányul, hogy megújítsuk „a keresztény gondolkodást”, mely az élő hitből születik
és táplálkozik. Ismét csak sürget az evangelizáció, mely Isten igaz arcát akarja megmutatni,
tudniillik az Atyát, aki Jézus Krisztusban mindannyiunkat egyenként meghív; mely ugyanakkor
vallja az emberi szabadság – az önátadás forrásának és erejének – hiteles értelmét. Csak ily
módon alapozható meg, hogy bármely meghívást, főként a papi hivatást igazságának megfelelően
fogják föl, szépségének megfelelően szeressék,s mélyebb örömmel és teljes odaadással éljék
meg.

4.8 Page 38

▲back to top
38
A hivatásgondozás elvei és eszközei
38. A meghívás kifürkészhetetlen misztérium, mert az Isten és az ember közötti kapcsolatot érinti.
Egyetlen és meg nem ismételhető dolog, ezért olyan misztérium,melyet csak mint titokzatosan
hívó szót lehet meghallani a lelkiismeret mélyén, mely „az ember legrejtettebb és szent magva,
ahol az ember egyedül van Istennel, kinek hangja visszhangzik bensejében”. [109] Ez a meghívás
azonban a közösségi, egyházias jelleget nem szünteti meg, mert az Egyház minden papi
hivatásban valóságosan jelen van és tevékeny.
Ha mármost a papi hivatás gondozásáról van szó – tudniillik hogy a jelölteket hogyan kell útjukon
végig támogatni, kísérni és gondos megfontoltsággal vezetni –, az Egyház számára itt van András
példája, aki az elsők közül való, akik elhatározták, hogy követik Jézust. Elújságolta a testvérének,
mi történt vele: „Megtaláltuk a Messiást! (ami azt jelenti: a Krisztust)” (Jn 1,41). E „megtalálás”
elbeszélése után „odavezette őt Jézushoz” (1,42). Ez azonban nem teszi kétségessé, hogy a
meghívás egyedül Jézustól indult ki, mert Ő abszolút szabad és szuverén akarattal hívta meg
Simont és adott neki új nevet: „Jézus reá tekintve mondta: Te Simon vagy, János fia; Kéfásnak
fognak hívni, ami azt jelenti: Péter” (1,42). E meghívásban azonban Andrásnak is része volt, mert
ő serkentette testvérét, hogy találkozzék Jézussal. „Odavezette őt Jézushoz.” Az Egyház minden
hivatásgondozó tevékenységének bizonyos értelemben ez a sarkpontja; ezáltal veszi gondjaiba a
születő és növekvő hivatásokat, fölhasználva mindazokat az ajándékokat, karizmákat és
szolgálatokat, melyeket Krisztustól és az Ő Lelkétől kapott. Az Egyháznak ugyanis mint papi,
prófétai és királyi népnek támogatnia kell – elsősorban imádsággal, szentségi élettel,
igehirdetéssel, hitre neveléssel, szeretetteljes vezetéssel és tanúságtétellel – mindent, amire a
születő és érlelődő hivatásoknak szüksége van.
Az Egyháznak mint papi népnek méltósága és felelőssége, hogy a hivatásgondozás
leglényegesebb és legfontosabb mozzanatait az imádságban és a liturgiában keresse; a
keresztény imádság ugyanis, ha Isten igéjéből táplálkozik, megteremti azt az ideális teret,
melyben az ember átérezheti „természetének” igazságát, s fölmérheti, hogy miben áll és milyen
természetű az a személyes és meg nem ismételhető választás, amit az Atya az ő kezébe adott.
Tehát főként a gyermekeket és ifjakat úgy kell nevelni, hogy hűségesen imádkozzanak és
elmélkedjenek Isten igéjéről; a csöndben és az Úrra való odahallgatásban fölfoghatják a papságra
hívó szót, s készséges és örvendező lélekkel követhetik azt.
Az Egyháznak minden áldott nap meg kell hallania Jézus sürgető szavát: „Kérjétek az aratás Urát,
hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38). Engedelmeskedve Krisztus parancsának az
Egyház elsősorban hitvallást tesz: miközben ugyanis fölemeli alázatosan kérő szavát a
hivatásokért, nemcsak azt ismeri el, hogy életéhez és küldetéséhez szüksége van rá, hanem azt
is, hogy minden hivatás Isten ajándéka, ezért kell bizalommal és állandóan könyörögnie érte. Ez
az imádság, mivel az egész hivatásgondozás sarka, nemcsak az egyes hívők feladata, hanem az
egész egyházi közösségé is. Senki nem vonja kétségbe az egyéni imádság, a külön e célra
szolgáló alkalmak, elsősorban a Hivatások Világnapjának jelentőségét; hasonlóképpen támogatni
kell mindazon személyek és csoportok kezdeményezéseit, akik tisztában vannak a kérdés
súlyával. Ma azonban még a korábbinál is jobban támogatni kell a hivatásokért mondott ima
gyakorlatát, hogy egyre gyakoribbá és szélesebb körűvé váljon, mígnem áthatja az egész egyházi
közösséget, s megjelenik minden egyházi intézményben. Így válik majd elevenné az apostolok
tapasztalata, akik Máriával együtt imádkozva várták az Utolsó vacsora termében a Lélek
kiáradását (vö. ApCsel 1,14). A Lélek pedig Isten népe számára gondoskodni fog „az oltár méltó

4.9 Page 39

▲back to top
39
szolgáiról és az Evangélium bátor és szelíd hirdetőiről”. [110]
A hivatásgondozás szükséges és legjelentősebb tényezője a liturgia, mely az egész Egyház
életének, s különösen minden keresztény imádságnak forrása és csúcsa. [111] Benne
tapasztalhatók ugyanis Isten ajándékai, ezért lesz az élet iskolája, melyben a meghívottak
megtanulnak válaszolni. Minden liturgikus ünneplés megmutatja Isten igaz arcát, s részesít a
Húsvét misztériumában, azaz megjeleníti azt az „órát”, melyért Jézus a világba jött, melyre az
Atya iránti szabad és önkéntes engedelmességgel készült a világ üdvösségéért (vö. Jn 13,1);
ugyanakkor megmutatja az Egyház – mint papi nép, s a különböző és egymást kiegészítő
karizmákból és hivatásokból jól összeépülő közösség – arcát is. Krisztus megváltásunkért
elfogadott áldozata, melyet az Egyház misztériumban ünnepel, különleges erőt ad még a
krisztushívő bajainak és betegségeinek is, ha az Úr Jézus szenvedésével egységben törekszenek
azokat átélni. Ezért a Szinódus Atyái, miután nagyon a krisztushívők figyelmébe ajánlották a
hivatásokért mondott imádságot, hozzáteszik: „Az emberi életben oly gyakori szenvedések
fölajánlásával a beteg keresztény áldozatul ajánlja föl önmagát Istennek Krisztus példája szerint,
aki mindnyájunkért szentelte önmagát (vö. Jn 17,19). Nagyon sokat számít a hivatások
támogatásában, ha szenvedéseiket ilyen szándékra ajánlják föl.” [112]
39. Az Egyház tudja, hogy prófétai küldetéséhez hozzátartozik az Evangélium hirdetésének (senki
másra át nem ruházható) feladata, melyet úgy kell teljesítenie, hogy egyúttal tanúságot is tegyen a
„meghívás” keresztény értelméről; azt is mondhatnánk, hogy az Evangéliumot mint a „meghívás
Evangéliumát” kell hirdetnie. E küldetésében az Egyház ugyanazt a sürgetést érzi, ami az apostolt
erre a kiáltásra fakasztotta: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot!” (1Kor 9,16). Ez az
intelem elsősorban bennünk, pásztorokban visszhangzik, s velünk együtt szól mindazokhoz, akik
az Egyházban nevelők: e meghívási jelleget ugyanis mind a katekézisnek, mind a prédikációnak
szem előtt kell tartania. Isten igéjét úgy kell magyarázni a krisztushívőknek, hogy meglássák: az
élet válasz a meghívó Istennek, s ez készítse föl őket arra, hogy a hit által bármely hivatásban
elfogadják a személyes ajándékot.
Mindez, bármennyire jelentős, nem elég: „Kifejezetten is prédikálni kell a meghívás misztériumáról
az Egyházban, a szolgálati papság értékéről, s arról, hogy mennyire szükséges Isten népe
számára.” [113] Az Egyház minden tagjának személyre szólóan fölkínált és szerves egységet
alkotó katekézis ne kétségeket támasszon és egyoldalú vagy téves fölfogásokat terjesszen a
szolgálati papságról, hanem nyissa meg a krisztushívők szívét ez „ajándék” várására, s teremtsen
jobb föltételeket a hivatások ébredéséhez. Itt az ideje, hogy a papi életről úgy beszéljünk, hogy
kiderüljön: fölbecsülhetetlen érték, s a keresztény élet ragyogó és kiváltságos formája. A nevelők,
főleg ha papok, ne szégyelljék kifejezetten és bátran úgy bemutatni a papi hivatást, mint reális
lehetőséget azon fiatalok előtt, akik a hozzá szükséges képességekkel és ajándékokkal
rendelkeznek. Ne féljenek attól, hogy feltételek vagy korlátok közé szorítják a fiatalok
szabadságát, mert épp az ellenkezőjéről van szó: a szabad és hiteles válaszra ugyanis akkor
nyílik a legnagyobb lehetőség, ha a maga idejében egész világosan és teljes igazságában
föltárják a valóságot az előtt, akinek döntenie kell. Az Egyház története egyébként – miként
minden egyes, még a legfiatalabb korban született papi hivatás története is – határozottan
tanúsítja, milyen gondviselésszerű egy pap szava és élete, nemkülönben közelsége egy ilyen
döntésnél: életének konkrét és örömteli tanúsága még szavak nélkül is segít kérdések
megoldásában, s a végső döntés meghozatalában.
40. Az Egyház mint királyi nép fölismeri, hogy a Lélek életadó törvényében gyökerezik és belőle él
(vö. Róm 8,2); e törvény lényegében ugyanaz, mint a „szeretet királyi törvénye” (vö. Jak 2,8), vagy

4.10 Page 40

▲back to top
40
a „tökéletes szabadság törvénye” (1,25). Ezért az Egyház küldetését teljesíti, amikor az összes
krisztushívőket arra vezeti, hogy saját meghívásukat szabadságban fedezzék föl és éljék meg, és
a szeretetben tegyék tökéletessé.
Ezért az Egyház nevelő feladatában, s egész különlegesen a gyermekek, serdülők és ifjak
nevelésében arra törekszik, hogy fölébressze a vágyat és az akaratot Jézus Krisztus bátor és
közeli követésére. A nevelés azonban, bár a keresztény közösség egészének feladata, valójában
az egyes személyeknek szól; éppúgy, ahogy maga Isten a meghívás által az egyes emberek
szívét érinti meg, s miként a Lélek ugyanígy közli magát a krisztushívőkkel, külön-külön működve
minden egyes lélekben (vö. 1Jn 3,24) a különféle karizmák és különleges megnyilvánulások által.
Ezért az egyes embereket kell segíteni, hogy fölismerjék, az Úr milyen ajándékot kínál nekik,
egyszeri és meg nem ismételhető személyeknek, kiknek megadatik, hogy meghallják a szót,
melyet Isten Lelke egyedül nekik mond.
Ebben az összefüggésben a papi hivatások gondozásának határozottan javasolnia kell és
lehetővé kell tennie az úgynevezett lelkivezetést. Újra föl kell fedeznünk azt a régi gyakorlatot,
melyet újabb keletű szóval személyes lelki vezetésnek mondanak, mely az Egyház vetését
századokon át nagyon bőven termővé tette. Nem zárjuk ki, hogy bizonyos esetekben és bizonyos
körülmények között e lelkivezetést támogathatja a pszichoanalízis vagy más pszichológiai
segítség, de nem helyettesítheti. [114] A gyermekek, serdülők és ifjak tehát becsüljék a
lelkivezetés ajándékát, s keressék és tapasztalják meg azt a jogot, hogy az alkalmas vezetőt
önmaguk válasszák meg. A papok elsőként tegyék lehetővé a nevelés és a személyes lelki
segítségnyújtás eme eszközét; ne féljenek attól, hogy emiatt elmulasszanak vagy a sorrendben
hátrébb soroljanak más, nagyon hasznos és szép tevékenységet, hogy szolgái és munkatársai
legyenek a Léleknek a meghívottak vezetésében.
A keresztény nevelés célja, hogy a növendékek a Lélek hatására elérjék „a Krisztus mértéke
szerinti nagykorúságot” (Ef 4,13). Ez akkor történhet meg, ha a Lélek szeretetének utánzása és a
benne való részesedés által egész életünk a szeretet szolgálata lesz (vö. Jn 13,14-15); ha lelki
tiszteletet ajánlunk föl Istennek (vö. Róm 12,1); végül ha magunkat ajándékozzuk a testvéreknek.
Ez a szeretetszolgálat fejezi ki mindenfajta meghívás alapvető tartalmát, de leginkább a papi
hivatásban teljesül: e szolgálatban ismeri föl a pap, hogy arra hivatott, hogy élete által a lehető
legradikálisabban valósítsa meg Jézus, az életét bárányaiért adó Jó Pásztor pásztori szeretetét
(Jn 10,11).
Ezért az igazi hivatásgondozás el ne mulassza, hogy a gyermekeket, serdülőket és fiatalokat erre
az ingyenes szolgálatra, az áldozatok értékelésére, önmaguk föltétlen odaadására nevelje. Itt
külön meg kell emlékeznünk az úgynevezett „önkéntesség” megtapasztalásáról, mely iránt a
fiatalokban napról napra nő az érdeklődés. Ha ez az önkéntesség evangéliumi célokat szolgál, ha
rá tud nevelni a szükségletek értékelésére, ha állhatatos odaadással állandóan gyakorolják; végül
ha készségesnek mutatkozik arra a maradandó önátadásra, melyet ha imádság táplál,
megszentelt életnek nevezünk, akkor az önkéntesség képes lesz az egész élet ingyenes
odaadására, s azokat, akik ezt az életformát választják, alkalmasabbá teszi az isteni hívás,
esetleg a papi meghívás meghallására. Így az „önkéntes” – nem úgy, mint az evangéliumi gazdag
ifjú – követni fogja a tökéletes szeretet meghívását, mellyel Jézus hívja; önként és serényen fogja
követni Jézust, mert kincsei immár az önátadása és életének „elvesztése.”

5 Pages 41-50

▲back to top

5.1 Page 41

▲back to top
41
Mindannyian felelősek vagyunk a papi hivatásokért
41. A papi hivatás Isten ajándéka, hatalmas kincs elsősorban annak, aki kapja. De nagy ajándék
magának az Egyháznak is, mert az ő életéhez és küldetéséhez kapcsolódik minden egyes
meghívás. Ezért az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és őrizni ezt az ajándékot; azaz
felelős a papi hivatások ébredéséért és érlelődéséért. Ebből következően a hivatásgondozás aktív
alanya, más szóval egyik főszereplője maga az egyházi közösség mint ilyen, e közösség minden
változatában: másként az egyetemes Egyház, másként a részegyház, másként a plébánia és
másként az Isten népében ma sokféle kisebb csoport.
Főleg ma fontos, hogy terjedjen és gyökeret verjen a meggyőződés: a hivatásgondozás kegyelme
és felelőssége megosztandó az Egyház minden tagjával, senkit nem zárva ki. A II. Vatikáni Zsinat
ezt kifejezetten és nagyon komolyan jelentette ki: „A hivatások ápolásának kötelezettsége az
egész keresztény közösségre tartozik, melynek e feladatát elsősorban egészen keresztény
életével kell teljesítenie.” [115] A hivatásgondozás csak akkor járja a valóban egyházi utat, ha az
összes intézmények, szervezetek és felelős személyek összehangoltan dolgoznak.
A papi hivatások gondozásának első számú felelőse a püspök: [116] a gondot neki magának kell
viselnie, de természetesen sok munkatársat vehet maga mellé. De ő legyen az atya és jóbarát a
presbitériumban, akire a papi szolgálat és karizmák „folytatásának” terhe és gondja nehezedik, aki
„kézrátétellel” egyre újabb tagokat kapcsol hozzá; gondoskodjék arról, hogy a hivatás-kérdés jelen
legyen a mindennapos pásztori tevékenységben, annak részévé váljon. Az ő kötelessége, hogy
előmozdítsa és összehangolja a hivatással kapcsolatos kezdeményezéseket. [117]
Mindazonáltal a püspök ne feledje, hogy támogatást kaphat a presbitériumtól, amennyiben az
összes papok felelősen összefognak a papi hivatások keresésében és támogatásában. Mert
miként a Zsinat mondta: „A hit nevelőinek, a papoknak kötelessége, hogy gondoskodjanak... ,
hogy az egyes hívők megtalálják az Evangélium szerinti meghívásukat... a Szentlélekben”; [118]
és másutt hozzáfűzi: „e kötelesség hozzátartozik a papi küldetéshez, melynek révén a pap az
egész Egyház gondjának válik részesévé, nehogy Isten népe valaha is munkások nélkül maradjon
itt a földön” . [119] Így tehát a papok élete, föltétlen odaadásuk Isten törvénye iránt, az Úr és az Ő
Egyházának szolgálata által tett tanúságuk – mely magán viseli a kereszt jelét, ugyanakkor a
húsvét reményében és örömében tett tanúság –, testvéri egyetértésük és a világot evangelizáló
buzgóságuk a hivatások első és legbőségesebb forrása. [120]
Különleges felelőssége van a keresztény családnak, mely a szentségi házasság révén sajátos
módon részese a tanító és anya Egyház küldetésének. Miként a Szinódus Atyái írták: „a
keresztény család, mely valóban 'család-Egyház' (LG 11.), a hivatások születési helye volt és
marad, mivel azonban ma veszélyben forog a hagyományos család, nagyon törődni kell vele,
hogy ismét 'szinte első szeminárium' (OT 2.) legyen, ahol a gyermekek minél előbb elsajátíthatják
a jámborság, az imádság és az Egyház iránti szeretet lelkületét”. [121] A szülői és családi nevelés
folytatója a vele összhangban dolgozó iskola. Ez mint „nevelő közösség” kulturális szolgálatot
végez, melyből nem zárható ki a hivatás kérdése sem, hiszen ez minden emberi érték eredeti és
alapvető föltétele. Ha tehát az iskolát keresztény szellem hatja át (ami az egyes országok
törvényei szerint az állami iskolában is lehetséges az Egyház jelenléte által, de természetes a
kifejezetten katolikus iskolákban), „a gyermekek és fiatalok szívébe bele tudja plántálni az Isten
akarata iránti engedelmességet, kinek-kinek sajátos hivatása szerint, nem zárva ki a papi hivatást

5.2 Page 42

▲back to top
42
sem”. [122]
A krisztushívő laikusoknak, főként a katekétáknak, tanítóknak, mindenféle nevelőnek, az ifjúsági
lelkipásztorkodás animátorainak, kinek-kinek a maga módján igen nagy szerepe lehet a papi
hivatások gondozásában; minél inkább átélik saját hivatásukat az Egyházban, annál gyorsabban
fölismerik a papi hivatás és küldetés mással nem helyettesíthető értékét is.
Az egyházmegyei vagy plébániai közösségeken belül külön megbecsülést és támogatást
érdemelnek a hivatásokat támogató csoportok, melyek tagjai fölajánlják imádságukat, s főleg
betegségüket a papi és szerzetesi hivatásokért, és erkölcsi, olykor anyagi támogatást is nyújtanak.
Meg kell említenünk azt a sokfajta csoportot, mozgalmat és társulatot, melyeket a Szentlélek
szerte az Egyházban létrehoz és gyarapít azzal a céllal, hogy tanúságot tegyenek a
kereszténység missziós jelenlétéről a világban. Napról napra világosabban látszik, hogy a laikusok
e sokféle társulása megszentelt hivatások melegágyai, ugyanis nem kevés fiatal hallotta meg e
közösségekben az Úr szavát, mellyel a papi szolgálatra hívta őket, [123] s szabadon és szívesen
válaszoltak rá. Támogatni kell tehát az ilyen csoportokat, mert ha az Egyház közösségén belül
élnek, nagyban hozzájárulhatnak a hatékony pásztori tevékenységhez.
Mindazok, akik valamilyen közösség tagjaként vállalták a hivatásgondozást, annál hatékonyabban
tudnak tevékenykedni, minél inkább képesek kapcsolni tevékenységüket az Egyház
közösségeihez, főként a plébániákhoz azért, hogy a papi hivatások kérdését ne úgy értelmezzék,
mint ami csak egyes „megbízottakra” (szokás szerint papokra vagy a szemináriumra) tartozik,
hanem olyan életkérdésnek lássák, mely legközelebb van az Egyház szívéhez. [124]
ÖTÖDIK FEJEZETTIZENKETTŐT VÁLASZTOTT KI,
HOGY TÁRSAI LEGYENEKA PAPNÖVENDÉKEK NEVELÉSE
Krisztust követni az apostolok módján
42. „Ezután fölment a hegyre, és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak
hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az
Evangéliumot” (Mk 3,13-15).
„ Hogy társai legyenek”: nem nehéz e szavakból kiolvasni azt a ma személyes
hivatásgondozásnak nevezett folyamatot, mellyel Jézus foglalkozott apostolaival. Miután
meghívta, s mielőtt prédikálni küldte – sőt éppen azért, hogy elküldhesse majd – őket, Jézus „időt”
fordított formálásukra, arra törekedvén, hogy köztük és közte a közösség és a mély barátság
kapcsolata alakuljon ki. Ezért nekik részletesebb katekézist tartott, mint a köréje sereglő
sokaságnak (vö. Mt 13,11), és engedte, hogy tanúi legyenek hosszas imádságainak (vö. Jn 10,1-
26; Lk 22,39-45).
Ezért az Egyház, valahányszor papi hivatásokkal foglalkozott, törekedett arra, hogy Krisztus
példáját kövesse. Régen is, ma is, több konkrét formája volt annak, ahogy az Egyház gondozta a

5.3 Page 43

▲back to top
43
hivatásokat, arra törekedvén, hogy ne csupán elkülönítse a papi hivatásokat, hanem hogy
gondozza is őket. A lelkület azonban, melyet ébreszteni és fönntartani kell, ugyanaz marad: csak
azokat vezeti a papsághoz, akik meghívást kaptak, de őket megfelelően fölkészíti; tudniillik
azokat, akik készek arra, hogy a szabad csatlakozás válasza által teljesen átadják magukat Jézus
személyének, aki szorosabb életközösségre hívja és üdvözítő küldetésének részesévé teszi őket.
A „szeminárium” különböző formái, s hozzá hasonlóan a szerzetesek „tanulmányi házai”
elsősorban lelki környezetet biztosítanak az élet kibontakozásához; olyan légkört, mely segíti az
egész nevelési folyamatot, mégpedig úgy, hogy akit Isten a papságra hív, az az ordo szentsége
által Krisztusnak, az Egyház Fejének és Pásztorának élő képmása lehessen. Helyesen
fogalmazták meg a Szinódus Atyái Isten népéhez intézett záróüzenetükben a papnevelő intézet
eredeti értelmét, mely nélkül a papságra aligha lehet fölkészülni: „A szemináriumban, az
Evangélium iskolájában folyó élet valójában élet Krisztus közelében, mint egykor az apostoloké
volt; ez az élet azt jelenti, hogy a lélek engedi, hogy Krisztus nevelje a Szentlélek vezetésével az
Atya és az emberek szolgálatára; sőt engedi, hogy Krisztus, a Jó Pásztor magához tegye
hasonlóvá, hogy papi szolgálatot tudjon végezni az Egyházban és a világban.
A papságra készülődés személyes válasz Krisztus kérdésére: 'Szeretsz-e engem?' A leendő pap
válasza nem lehet más, mint saját életének teljes odaadása.” [125]
Most tehát ezt az Egyházból soha ki nem vesző lelkületet kell lefordítani a mai világ nagyon
sokféle és nagyon bonyolult társadalmi, pszichológiai, politikai és kulturális körülményei közé,
miként maguk a Szinódus Atyái tanúskodtak róla, amikor a részegyházakról volt szó. Az Atyák
ugyanis aggodalommal, ugyanakkor reménnyel telve türelmesen végighallgatták egymást, és
hosszan tárgyaltak arról, miként lehet megtalálni az egész Egyház számára a mai papnevelés
módját.
Ezért e Buzdításnak – mely összegezni akarja a Szinódus munkájának gyümölcsét – először
rögzítenie kell a semmiképp nem változtatható elveket; ki kell jelölnie a mindenképp elérendő
célokat; közkinccsé kell tennie a néhol már kipróbált módszereket és tapasztalatokat. Egyenként
tárgyalja az úgynevezett „ beavató”, majd a „ folyamatos” képzést, mindig szem előtt tartva a
köztük lévő kapcsolatot, melyből a keresztény és a papi élet útjának szerves egysége fakad.
Foglalkozik továbbá e nevelés úgynevezett „dimenzióival”, emberi, lelki, intellektuális és pásztori
minőségével. Végül néhány dolgot elmond a papnevelés felelős személyeiről és helyeiről.
I. A PAPNEVELÉS DIMENZIÓI
A humán nevelés, mint az egész papnevelés alapja
43. „A megfelelő humán képzés nélkül az egész papnevelés alaptalan lenne.” [126] A Szinódus
Atyáinak megállapítása nem csupán olyan „tényt” szögez le, melyet a mindennapi értelmes
gondolkodás és tapasztalat megkövetel és bizonyít, hanem olyan igényt fogalmaz meg, melynek
mélyebb és sajátos okai magának a papnövendéknek és a majdani szolgálatnak a természetében
vannak.
A papnak ugyanis, akit azért nevelnek, hogy Jézus Krisztusnak, az Egyház Fejének és
Pásztorának „élő képmása” legyen, el kell érnie azt az emberi tökéletességet, mely Isten emberré
lett Fiában ragyog, s különleges fénye van a másokkal való érintkezésben, miként ezt az

5.4 Page 44

▲back to top
44
evangélisták ránk hagyták. A papszolgálata az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, a
közösség keresztény szeretetre vezetése „Krisztus nevében és személyében”, de mindez csak
konkrét emberekkel történhet meg. „Minden főpapot az emberek közül választanak, s arra
rendelnek, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket” (Zsid 5,1). Ezért a pap humán
képzésének rendkívüli jelentősége van azokkal kapcsolatban, kikhez küldetése szól. Hogy
szolgálata az emberek számára hihető és elfogadható legyen, a papnak olyan emberségesnek
kell lennie, hogy ebben az emberek ne akadályt, hanem hidat találjanak, melyen gyorsan
elérkezhetnek Jézus Krisztushoz, az ember megváltójához; szükségesnek látszik tehát, hogy a
pap Őt követve, aki „tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25; vö. 8,3-11), képes legyen ismerni az
emberi lélek mélységét, fölfedezni nehézségeit és kérdéseit, előmozdítani a dialógust és a lelkek
közeledését, bizalmat és együttműködést ébreszteni, s higgadt és tárgyilagos ítéletet alkotni
mindenről.
Minderről azonban nemcsak a leendő pap saját érlelődése érdekében kell gondoskodni, hanem
leendő szolgálatára tekintettel is. A papnövendékek alakítsák ki tehát magukban azokat az emberi
tulajdonságokat, melyek a szabad, erős és kiegyensúlyozott „személyiség” alapfeltételei, röviden
egy olyan személyiségé, mely képes hordozni a pásztori felelősséget. A jelölteket úgy kell nevelni,
hogy szeressék az igazságot és a hűséget, mindenkit tiszteljenek, mindenben legyenek
igazságosak, adott szavukat tartsák meg, legyenek együttérzők, tudjanak állhatatosak és kitartók
lenni, s végül hogy helyesen ítéljenek a dolgokról és az emberekről, s mindig a jó mellett
döntsenek. [127] Mindezt, ami az emberi neveléshez annyira szükséges, Pál apostol röviden és
tömören sorolja föl: „Egyébként, testvérek, ami igaz, szemérmes, igazságos, tiszta,
szeretetreméltó, jó hírnevet szerez, ami erényes és dicséretes, arról gondolkozzatok” (Fil 4,8). S
nem véletlen, hogy ezen emberi erények példájaként önmagát állítja a krisztushívők elé: „Amit
tanultatok és elfogadtatok, hallottatok és bennem láttatok, azt tegyétek” (4,9).
Különleges jelentőségű a „kapcsolatteremtés és fönntartás képessége”, mely megkönnyíti a
mások rendelkezésére állást és az érintkezést: lényeges tulajdonság ez a papok számára, akik a
közösségben arra hivatottak, hogy a „közösség művészei” legyenek. Ebből következően a pap ne
legyen erőszakos, sem veszekedős, hanem szelíd és kedves, vendégszerető, szavában és
érzéseiben őszinte, [128] okos és művelt, jóakaratú és szolgálatkész, barátságos s mások között
is kapcsolatot létrehozni képes, megbocsátásra és vigasztalásra kész (vö. 1Tim 3,1-5; Tit 1,7-9). A
mai emberek, mivel főként a nagy városokban a tömegben elszemélytelenednek vagy, épp
ellenkezőleg, elmagányosodnak, egyre inkább vonzódnak a közösség felé: s éppen ez ma az
evangéliumi üzenet legbeszédesebb jele és leghatékonyabb útja.
Ebbe az összefüggésbe tartozik az érzelmi érettség, az a nem könnyen megszerezhető, de
nagyon meghatározó tulajdonság, mely sarkpontja szinte az egész igaz és felelős szeretetre való
nevelésnek.
44. Az érzelmi érettség olyan embereket tételez föl, akik meggyőződéssel tudják, hogy a szeretet
az emberi lét központja. Miként a Redemptor hominis enciklikában írtam: „az ember képtelen
szeretet nélkül élni. Érthetetlen marad önmaga számára, értelmét veszti az élete, ha nem talál
szeretetet, nem tapasztal szeretetet és nem teszi azt magáévá, s nem részesedhet benne.” [129]
Arról a szeretetről beszélünk, mely az egész személyt, azaz testi, pszichikai és lelki természetét
érinti, s mely teljes egészében az emberi test „jegyesi tartalmában” fejeződik ki, melynek alapján
személyek egymásnak adják magukat és elfogadják a másikat. Az emberi szeretet ezen
„igazságának” megértésére és gyakorlására tanít a „szexuális nevelés”. Ez, ha helyesen
értelmezik, nagyon segít abban, hogy elkerüljük azokat a társadalmi és kulturális véleményeket,

5.5 Page 45

▲back to top
45
melyek „vulgarizálják az emberi nemiséget, mert elszegényítve csak a testhez kötik, s nem látnak
benne mást, mint az önző gyönyörvágy kielégülését”. [130] Sajnos nemegyszer azokban a
családokban is, melyekből papi hivatások jönnek, e téren hiányosságok, olykor súlyos zavarok
vannak.
Más összefüggésben nehezebb, de nem kevésbé sürgető a nemiség megnevelése, melynek
valóban és egészen személyesnek kell lennie és teret kell biztosítania a tisztaság
megbecsülésének és szeretetének; ugyanis a tisztaság az az erény, „mely előmozdítja a személy
hiteles érettségét, és alkalmassá teszi arra, hogy tisztelje és támogassa a test 'jegyesi tartalmát'”.
[131]
Így tehát a felelős szeretetre való nevelés, miként maga a személy érzelmi érettsége, külön is
szükséges annak, aki papként a cölibátusra kapott meghívást, azaz arra, hogy – a Szentlélek
kegyelme által és saját akaratának szabad válaszával – minden önmaga iránti szeretetét és
önmagáról való gondoskodását fölajánlja Jézus Krisztusnak és az Egyháznak. Az így felfogott
cölibátusnak és az ilyen érzelmi érettségnek magában kell foglalnia emberi kapcsolatok
sokaságát, melyekre az őszinte barátság és a mély testvériség, továbbá a Jézus Krisztus iránti
nagy, élő és személyes szeretet jellemző. Miként a Szinódus Atyái írták: „Igen nagy jelentőségű
az érzelmi érettség kialakulásában az egyetemes odaadásban folytatódó Krisztus iránti szeretet.
Így a cölibátusra meghívott papnövendék az érzelmi érettségben szilárd támaszt kap ahhoz, hogy
örömmel és hűségesen éljen tiszta életet.” [132]
Mivel a cölibátus karizmája még hiteles és szabad akarattal elfogadott formájában sem
automatikusan érinti az érzelmi hajlandóságokat és az ösztönös indításokat, annak az érzelmi
érettségnek, melyre a papjelölteknek szert kell tenniük, tartalmaznia kell bizonyos okosságot,
tudniillik, hogy megtanuljanak lemondani olyan dolgokról, melyek veszedelmesek lehetnek; hozzá
kell szokniuk az éberséghez testi és lelki téren egyaránt, sőt még a férfiakkal és nőkkel fönntartott
személyes kapcsolatokban szükséges megbecsülés és tiszteletadás tekintetében is. Nagy
segítséget jelent számukra, ha megfelelő nevelést kapnak arra a barátságra, melynek példáját
maga Krisztus élte meg, amikor az emberek között forgolódott (vö. Jn. 11,5).
Az emberi s különösen az érzelmi érettség világos és határozott képzést igényel egy olyan
szabadságra, mely szívből fakadó és meggyőződéses engedelmességet jelent saját létének
„igazsága”, saját létének „jelentése” iránt, más szóval az „önátadásra”, mely a hiteles
önmegvalósítás alapvetően fontos útja (Vö. GS 24). Így értve a szabadság megköveteli, hogy a
személy valóban ura legyen önmagának; elszántan harcoljon a mindenki életét fenyegető
egoizmus és individualizmus különböző formái ellen, és győzze le ezeket; készségesen táruljon ki
mások felé; legyen nagylelkű az odaadásban és a szolgálatban a felebarát iránt. Mindez fontos
minden meghívásra, főként a papi hivatásra adott válasz, valamint a hivatáshoz és a vele
kapcsolatos kötelezettségekhez nehéz pillanatokban is hűséges élet szempontjából. Az éretten
felelős szabadsághoz vezető nevelési folyamatban segítséget jelenthet a szeminárium közösségi
élete.
A felelős szabadságra neveléssel szorosan összekapcsolódik az erkölcsi lelkiismeret nevelése. E
lelkiismeret, miközben a saját én bensejéből serkenti az erkölcsi kötelezettségek iránti
engedelmességet, föltárja mély értelmét, tudniillik azt, hogy ez az engedelmesség Isten és az Ő
szeretete igényeire szeretetből adott, tudatos és szabad válasz. „A pap emberi érettségének –
írják a szinódusi atyák – tartalmaznia kell a lelkiismereti képzést. A papjelöltnek ugyanis, annak
érdekében, hogy hűségesen tudja teljesíteni Isten és a Egyház iránti kötelezettségeit és bölcsen
tudja vezetni a hívők lelkiismeretét, meg kell tanulnia meghallani Isten szavát,aki a szívében

5.6 Page 46

▲back to top
46
beszél, s szeretettel és határozottan ragaszkodni az Ő akaratához.” (22. javaslat)
Lelki nevelés az Istennel való közösségben és Krisztus keresésében
45. Az emberi nevelés, ha az az „ember egész igazságát” tekintetbe vevő antropológiai
összefüggésben történik, kitárul és kiteljesedik a lelki nevelés által, hiszen minden embert Isten
teremtett és Krisztus vére váltott meg, és mindenki arra hivatott, hogy „vízből és Szentlélekből”
(vö. Jn 3,5) újjászületve „fiú legyen a Fiúban”. Ez a hatékony isteni terv alapozza meg az egész
emberi természetet, mely lényege szerint vallásos, miként ez nyilvánvalóan belátható, s még az is
elfogadja, aki a gondolkodásban csak az első lépéseket tette meg: az ember nyitott a
transzcendens és abszolút valóságra, mert a szíve nyugtalan, amíg meg nem nyugszik az Úrban.
[133]
Ebből az alapvető és el nem hanyagolható vallásos igényből indul ki az a nevelési folyamat,
melynek meg kell építenie az Istennel való kapcsolatra és közösségre vezető utat; ezért nevezik
lelki nevelésnek. E nevelés a kinyilatkoztatás és a keresztény tapasztalat szerint szükségszerűen
evangéliumian új. Mivel „a Lélek műve, átfogja az egész személyt; a papjelöltet elvezeti Jézus
Krisztussal, a Jó Pásztorral való mélyebb közösségre, s megtanítja, hogy egészen a Lélek
irányítása alatt éljen, gyermeki bizalommal legyen az Atya, s hűséges jóakarattal és szeretettel az
Egyház iránt. E nevelés legmélyebb gyökerei a kereszt megtapasztalásában vannak, ez az
egyetlen út a pap számára, hogy közösségbe kerüljön a húsvét misztériumának teljességével.”
[134]
Nyilvánvaló tehát, hogy a lelki nevelés tágabb értelemben a krisztushívőkre is vonatkozik, de ha a
papról és szolgálatáról van szó, alkalmazkodnia kell e sajátos feladatokhoz.
S miként a krisztushívők lelki nevelésének központja és egységesítő elve „keresztény létük” és
„keresztény életük” – azazhogy Krisztusban megszülessék az új teremtményt, aki a Lélek szerint
él –, ugyanígy a pap lelki nevelésének egységesítő és éltető szíve is ez (a papi lét és élet), ami
miatt a papot papnak nevezik, és valóban az. A Szinódus Atyái ugyanezt egyszerűbb szavakkal
így fejezték ki: „Lelki nevelés nélkül alaptalan maradna a pap lelkipásztori nevelése”, [135] főleg
azért, mert „a lelki nevelés az egész papnevelés legnagyobb jelentőségű tényezője”. [136]
A papságra vezető lelki nevelés fő témáit a II. Vatikáni Zsinat Optatam totius dekrétuma sorolja föl:
”... a növendékek tanuljanak meg családias és állandó közösségben élni az Atyával, az Ő Fia,
Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Mivel a szentelés által Krisztushoz, a paphoz kell hasonlóvá
válniuk, szokják meg, hogy mint barátai egész életükkel ragaszkodjanak hozzá. Úgy éljék az Ő
Húsvéti Misztériumát, hogy abba később a rájuk bízott népet is be tudják avatni. Tanulják meg
Krisztust keresni Isten szavának hívő elmélkedésében az Egyház szent misztériumaiban,
elsősorban az Eucharisztiában és a zsolozsmában való tevékeny részvétellel; a püspökben, aki
őket küldi, és az emberekben is, akikhez küldetésük vezérli őket, különösen a szegényekben, a
gyermekekben, a betegekben, a bűnösökben és a hitetlenekben. Gyermeki bizalommal szeressék
és tiszteljék a Boldogságos Szűz Máriát, akit a kereszten haldokló Jézus Krisztus a tanítványnak
anyául adott.” [137]
46. E zsinati szöveget gondosan és szeretettel kell fontolóra venni, mert könnyen kivehető belőle,
hogy melyek a legfontosabb értékek, s mik a fő igényei minden papnövendék lelkiútjának.

5.7 Page 47

▲back to top
47
Az első érték és igény, hogy Jézus Krisztussal bensőséges egységben éljenek. Ezt a
keresztségben gyökerező és az Eucharisztiából táplálkozó egységet a mindennapi életben
önmaga állandó tökéletes megújításával kell kifejezni. Ugyanis a Szentháromsággal való
bensőséges közösség, azaz a kegyelemnek az az új élete, amelytől az emberek Isten Fiaivá
válnak – és ez a hívő hatalmas újdonsága –, egész „létüket” és „tevékenységüket” érinti, mert
létrehozza a Szentlélek hatása alatt álló emberi lét misztériumát, amiből a keresztény élet új
„éthoszának” kell fakadnia. A keresztény élet e csodálatos átalakulására, mely az egész lelki élet
szívét érinti, Jézus Krisztus tanított meg minket, s azt a szőlőtő és szőlővessző hasonlatával
világította meg: „Én vagyok az igaz szőlőtő és az én Atyám a szőlőműves... Maradjatok bennem
és én bennetek. Miként a szőlővessző nem teremhet önmagában, csak ha a szőlőtőn marad, úgy
ti sem, csak ha bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és
én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,1-5).
A mai kultúrából sem hiányoznak a lelki és vallási értékek, mert minden ember, még ha az
ellenkezőjét mutatná is, szüntelenül éhezik és szomjazik Istenre. Másrészt viszont fenyeget az a
veszedelem, hogy amikor a keresztény vallást egyszerűen besorolják a sok más vallás közé, a
közvélemény nem lát benne egyebet, mint hogy az embereknek nagyon sok szolgálatot tevő
társadalmi, etikai értéket képvisel. Így azonban gyakran eltakarják csodálatos történeti újdonságát,
mely ha tüzetesebben foglalkoznának vele, még megátalkodott lelkeket is ki tudna fordítani
önmagukból, nevezetesen azt a tényt, hogy „misztériumot” nyilatkoztat ki. Ez a misztérium pedig –
tudniillik Isten emberré lett Fiának eljövetele hozzánk –, amely mindazoknak, akik befogadják
„hatalmat ad arra, hogy Isten Fiai legyenek” (Jn 1,12), az élet és a szeretet Isten és ember közötti
személyes szövetségének üzenetévé, sőt ajándékává lesz. Ennek a csodálatos és boldogító
újdonságnak örömhírét (vö. 1Jn 1,1-4) a papok csak akkor tudják közölni másokkal, ha megfelelő
lelki nevelés révén e misztériummal bensőséges ismeretségbe kerültek és folyamatos
tapasztalatot szereznek róla.
E zsinati szöveg, miután kifejezte a keresztény misztérium abszolút transzcendenciáját, nem
mulasztja el, hogy rávilágítson: a leendő papok Jézussal való bensőséges közössége barátság
formájában valósítandó meg. Ezt azonban nem szabad valami abszurd emberi törekvésnek
tartani: egyedül Krisztus ajándéka, aki apostolainak mondta: „Már nem mondalak titeket
szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura; hanem barátaimnak mondalak titeket, mert
mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, megismertettem veletek” (Jn 15,15).
A másik nagy érték a zsinati szöveg szerint Jézus keresése: „tanulják meg Krisztust keresni”. E
krisztuskeresés az istenkereséssel együtt a keresztény lelkiség klasszikus témája, s különlegesen
is szó van róla, amikor az apostolok meghívását mondja el az Evangélium. János ugyanis,
elmondván, mi történt Jézus első két tanítványával, rávilágít arra is, hogy a történtekben mekkora
szerepe volt ennek a keresésnek, amikor Jézust mutatja be kezdeményezőként: „Mit kerestek?”
Mindkettő viszontkérdez: „Rabbi, hol laksz?” – s az evangélista folytatja: „mondta nekik: 'Jöjjetek
és lássátok'. Jöttek tehát és látták, hol lakik, és aznap nála maradtak” (Jn 1,37-39). Ebből
nyilvánvaló: a papságra készülők lelki életének e keresés a meghatározója és elsődleges alapja.
A papnövendék minden erejével arra törekszik, hogy a Mestert megtalálja, kövesse Őt és
közösségben maradjon vele. Később a papi életben és szolgálatban állandóan folytatandó ez a
keresés, mert a Krisztus életében és példájában való részesedés és az Ő követésének hatalmas
misztériuma soha ki nem meríthető. Ugyanígy folytatandó a Mester „megtalálása”, mégpedig
mások javára, tudniillik, hogy másokban is föltámadjon a vágy e Mester megtalálására. Saját
életünk tapasztalatával ugyanis meg lehet indítani másokat, hogy megosszák velünk

5.8 Page 48

▲back to top
48
fölfedezésünket. Ez volt az az út, melyen Andrása testvérét, Simont odavezette Jézushoz:
„András ugyanis – mondja az evangélista – elsőnek a testvérével, Simonnal találkozott, és mondta
neki: 'Megtaláltuk a Messiást' (ami azt jelenti: a Krisztust), és odavezette őt Krisztushoz” (Jn 1,41-
42). Ezután Simon is meghívást kapott, hogy apostol legyen: „Jézus rátekintett és mondta: 'Te
vagy a Simon, János fia; Kéfás lesz a neved' (ami azt jelenti: Péter)” (1,42).
De mit jelent a lelki életben Krisztust keresni? És hol találjuk meg Őt? „Mester, hol laksz?” Az
Optatam totius zsinati dekrétum három utat jelöl meg válaszul: „Isten igéjének hívő elmélkedését;
aktív részvételt az Egyház szent misztériumaiban; a szeretet szolgálatát a gyengébbek iránt, vagy
más szóval, magunkhoz ölelni a 'kisdedeket'”. Ezzel három nagy értéket mutat meg a Zsinat,
melyek köré épül a papnövendékek lelki nevelése.
47. A lelki nevelés első lényeges eleme Isten igéjének olvasása, a beszélő Isten alázatos és
szeretettel teljes meghallgatása. Ugyanis csak akkor lehet fölfedezni a saját meghívást és
teljesíteni a saját küldetést, ha mindkettőt Isten igéjének világosságával és erejével fedezzük föl,
értjük meg és szeretjük; ha mindkettőt így tettük magunkévá. Olyannyira, hogy az egész emberi
lét csak akkor nyeri el teljes és egységes értelmét, ha úgy jelenik meg, mint Istennek az embert
meghívó, illetve az embernek az Istennek válaszoló szava. Az Isten igéjével való bensőséges
kapcsolat megkönnyíti a megtérés útját: a megtérés ugyanis nemcsak annyi, hogy elvetjük a
rosszat és egyedül a jóhoz ragaszkodunk, hanem az is, hogy az elme és a szív egyedül Isten
megismerésével táplálkozik, ezért egyedül az Igére válaszként megélt hit lesz az emberek és a
dolgok, az események és a kérdések új ítéletalkotási és értékelési kritériuma.
Mindez föltételezi, hogy az ember odamenjen Isten igéjéhez, s úgy hallgassa, mint isteni Szót; így
megtalálható Isten, aki szól az emberhez; de megtalálható Krisztus is, Isten Igéje, az Igazság, aki
ugyanakkor Út és Élet is (vö. Jn 14,6). Az „Írást” olvasva ugyanis meghalljuk az „igéket”, mégpedig
Isten „Igéjét”. Miként a Zsinat mondja: „A Szentírás könyvei Isten igéjét tartalmazzák, s mert
sugalmazottak, e könyvek valóban Isten Igéje.” [138] Továbbá azt mondja a Zsinat: „E
kinyilatkoztatásban a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint
barátait szólítja meg az embereket (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14-15), és társalog velük, (vö. Bár 3,38)
hogy meghívja őket és befogadja a vele való közösségbe.” [139]
E szeretve megszerzett ismeret és az Isten igéjével az imádság által kialakult családias kapcsolat
különleges jelentőségű a papok prófétai szolgálata számára; e kettő olyan alapföltétel, melyek
nélkül alig végezhető a szolgálat, főként az „új evangelizáció” összefüggésében, melyre a mai
Egyház hivatott. Méltán figyelmeztet a Zsinat: „A klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus
papjainak, és mindazoknak, akik mint diakónusok vagy hitoktatók törvényesen az Ige
szolgálatában állnak, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell
ragaszkodniuk a Szentíráshoz, nehogy 'Isten igéjének lélektelen hirdetője legyen kifelé az, aki
nem hallgatója bensőleg'.” (PL 38,966: Szent Ágoston: Sermo, 179,1) [140]
Az Igére adott válasz első és legfőbb formája az imádság, mely ugyanakkor minden lelki nevelés
értéke és elsődleges követelménye. A lelki nevelésnek ugyanis el kell vezetnie a
papnövendékeket oda, hogy tapasztalatból ismerjék meg a keresztény imádság igazi értelmét,
tudniillik azt, hogy élő és személyes találkozás az Atyával az egyszülött Fiú által a Szentlélek
hatása alatt; azaz dialógust hoz létre, mely része lesz annak a gyermeki beszélgetésnek, melyet
Jézus az Atyával mindörökre megkezdett. Az sem mellékes a pap küldetésében, hogy „nevelnie
kell az imádságra”; de csak akkor lehet mások imádságra nevelője, ha ő maga megtanult

5.9 Page 49

▲back to top
49
imádkozni és Jézus iskolájában állandóan tanulja az imádságot. Az emberek ezt várják a paptól:
„A pap ugyanis Isten embere; olyan ember, aki Istenhez tartozik és arra késztet, hogy Istenről
gondolkozzunk. Amikor a Zsidókhoz írt levél Krisztusról beszél, úgy írja le, mint 'irgalmas és
hűséges főpap az Istenhez tartozó dolgokban' (vö. 2,17) ... Joggal várják tehát a krisztushívők,
hogy a papban nemcsak olyan emberre találnak, aki fogadja, jóindulatúan meghallgatja és
tanácsokkal támogatja őket, hanem elsősorban olyan embert, aki Istenhez vezeti őket és
tekintetüket Őrá irányítja. A papnak tehát úgy kell nevelődnie, hogy alkalmas legyen az Istennel
való bensőségesebb társalgásra. Tudják meg tehát a papságra készülők, hogy a papi élet
teljességét csak akkor érhetik el, ha teljesen Krisztusnak és általa az Atyának ajándékozzák
önmagukat.” [141]
Egy olyan zajjal és reklámokkal fertőzött korban, mint a miénk, az imádsághoz vezető út
szükségképpen a „csönd tiszteletére” és mély emberi jelentőségére való nevelés. A csend ugyanis
olyan lelki atmoszférát hoz magával, mely a lelki élet hagyománya szerint szükséges Isten
jelenlétének megérzésére és a neki szóló önátadáshoz (vö. 1Kir 19,11).
48. A keresztény imádság csúcspontján az Eucharisztia áll, mely a szentségek és a zsolozsma
forrása és csúcsa. Ezért a liturgikus nevelés minden krisztushívő, de főként a pap nevelése
szempontjából elengedhetetlen, mégpedig azért, hogy általa a lélek teljesen és élő formában
lehessen részese a meghalt és föltámadott Krisztus húsvéti misztériumának, melyet úgy mutat be,
mint az Egyház szentségeiben jelenlévő és hatékony valóságot. Az egész lelki élet kiindulópontja,
az Istennel való közösség ugyanis a szentségek gyümölcse és ajándéka: ugyanakkor feladat és
felelősség, melyet a szentségek a hívő szabadságára bíznak, akinek ezek után törekednie kell
vágyaiban, döntéseiben, megszokásaiban és a mindennapi élet gyakorlatában e közösség
megélésére. Ebben az értelemben a „kegyelem”, mely megújítja a keresztény életet, a meghalt és
föltámadt Krisztus kegyelme, melyet az Ő szent és megszentelő Lelke állandóan kiáraszt a
szentségek által: ezért a szentségek az „új szívbe” írják az „új törvényt”, melynek vezérelnie kell
és szabályokkal kell ellátnia a keresztény életet. Az Isten és a testvérek iránti szeretet törvénye
Isten emberszeretetének szinte folytatása és válasza, miként ezt a szentségek jelzik és
megvalósítják. E teljes, tudatos és tevékeny részvétel [142] értéke könnyen fölfogható a
szentségek kiszolgáltatásában a „pásztori szeretet” ajándéka és feladata miatt, mely a papi
szolgálat lelke.
Mindez leginkább az Eucharisztiában érvényesül, mely Krisztus áldozati halálának és dicsőséges
a föltámadásának emlékezete, „a jámborság szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke”; [143]
húsvéti lakoma, „Krisztust vesszük rajta, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga
nekünk adatik”. [144] A papok mint a szent dolgok szolgái ezt teszik a szentmise áldozatában:
[145] kiknek helyét, mint tudjuk, senki más nem foglalhatja el, az eucharisztikus fölajánlást ugyanis
csak a pap viheti Isten elé.
Ebből kiviláglik az Eucharisztia egyedülálló jelentősége a papi élet és szolgálat számára,
következésképpen a hely is világos, melyet a papnövendékek lelki nevelésében el kell foglalnia.
Engedjétek meg, hogy egyszerűen és konkréten fejezzem ki magamat, s megismételhessem:
„Nagyon helyes, hogy a szeminaristák naponta részt vegyenek a szentmisén, hogy ennek
egyenes folytatása lehessen az a kötelezettség, hogy papként naponta misézzenek. Azt is szokják
meg, hogy a szentmisét a nap legfontosabb mozzanatának tartsák, melynek aktív részesei
legyenek, és semmiképpen se csak megszokásból végezzék. Ami pedig a nevelésben nagyon

5.10 Page 50

▲back to top
50
fontos, a papnövendékek törekedjenek elsajátítani az Eucharisztia által megkívánt föltételeket:
hálásak legyenek – hiszen az Eucharisztia 'hálaadás' – Istennek az égi ajándékokért; fölajánló
lelkület legyen bennük, azaz legyenek hajlandók Krisztus eucharisztikus fölajánlásával együtt saját
személyük fölajánlására is. Gyakorolják a szeretetet, melyet a szentség táplál, s egységre és
közösségre vezet. Végül ápolják magukban a kontempláció és az imádság vágyát, hiszen az
eucharisztikus színek a valóságosan jelenlévő Krisztusról beszélnek.” [146]
Ha lelki nevelésről van szó, semmiképpen nem mellőzhető, sőt nagyon határozottan
hangsúlyoznunk kell a fölhívást, hogy fedezzük fel: mennyi szépség és öröm van a bűnbánat
szentségében. A mai kultúrában – mely az önigazolás fölújított és kifinomult formáival már odáig
ért, hogy végzetesen elveszti a „bűn iránti érzéket”, s következésképpen nem tudja, mennyi öröm
és vigasztalás van a kért és kapott megbocsátásban (vö. Zsolt 50,14) s az „irgalomban gazdag”
(Ef 2,4) Istennel való találkozásban – a leendő papokat nagyon rá kell nevelni a bűnbánat
erényére, melyet az Egyház folyamatosan és bölcsen tanít a liturgikus esztendő időszakaival és
ünnepeivel, s mely a kiengesztelődés szentségében éri el a maga teljességét. A bűnbánat
erényéből fakad az aszketikus, más szóval a belső önfegyelem érzéke, az áldozatos és
önmegtagadó lelkület, a fáradtság és kereszt elfogadása. Mindezek nagyon értékes elemei a lelki
életnek, annak ellenére, hogy legyőzhetetlen akadályként jelennek meg azon papnövendékek
előtt, akik kényelmes körülmények között nőttek föl, s nagyon messze kerültek ezeknek az
értékeknek a megértésétől, amely értékektől nagyon távol állnak azok a példaképek és álmok is,
melyeket a tömegtájékoztató eszközök terjesztenek, még a világ nagyon szegény részein is.
Emiatt, de főként Krisztusnak, a Jó Pásztornak példája miatt fontos, hogy a papnövendékek a
„radikálisabb önátadást” is gyakorolják, mert ez a pap sajátos jellemzője. A Szinódus Atyái írták:
„A gyönyörhajhászásra és vagyonszerzésre késztető mai, elvilágiasodott kultúrákra a papnak
válaszolnia kell; ezért van szüksége arra, hogy közeli kapcsolatba kerüljön a húsvéti misztérium
magvát jelentő kereszt mély és üdvözítő értelmével. A megfeszített Krisztussal való azonosulás
révén, hiszen az Ő szolgájáról van szó, a világ a szegénység, a szenvedés és a vértanúság
értékét is fölfedezheti, még a mai, gyönyörhajhászásra és vagyonszerzésre késztető,
elvilágiasodott kultúrában is.” [147]
49. A lelki nevelés azt is magával hozza, hogy a pap megtanulja Krisztust keresni az emberekben.
A lelki élet rejtett, belső dolog, Istennel való bensőséges kapcsolat, az imádság és a szemlélődés
élete. Azonban ez az Istennel való találkozás és annak fölfedezése, hogy az isteni szeretet az
Atya szeretete mindenki iránt, magával hozza azt a figyelmen kívül nem hagyható követelményt,
hogy a lelki életet élő ember találkozzék a felebaráttal és adja oda magát mások javáért egy olyan
alázatos és szíves szolgálatban, melyre Jézus szinte életprogramként adott példát, amikor
megmosta tanítványai lábát: „Példát adtam nektek, hogy miként én tettem veletek, ti is úgy
cselekedjetek” (Jn 13,15).
E nagylelkű és ingyenes önajándékozásra való nevelés – melyet a papságra készülők közösségi
élete is támogat – alapföltétel azok élete számára, akik úgy döntöttek, hogy az életét a juhaiért
adó Jó Pásztor képmásai, epifániái akarnak lenni (vö. Jn 10,11-15). Ebből a szempontból a lelki
nevelést, melynek ki kell tárulnia a pásztori és karitatív tevékenységre is, nagyon segíti a Jézus
Szíve iránti helyes, azaz erős, de gyengéd tisztelet, miként a Szinódusi Atyák mondták: „Jézus
Szívének lelkiségében nevelni a leendő papokat azt jelenti: megtanulnak a pap és Jó Pásztor
Krisztus szeretetével és érzületével összhangban élni; azzal a szeretettel, mellyel Ő szereti az
Atyát a Szentlélekben, és szereti az embereket egészen addig, hogy életét adja értük.” [148]

6 Pages 51-60

▲back to top

6.1 Page 51

▲back to top
51
A pap tehát „ a szeretet embere”, és úgy kell nevelni, hogy képes legyen másokat Krisztus
követésére és a felebaráti szeretet parancsának teljesítésére nevelni (vö. Jn 15,12). Ehhez
azonban az kell, hogy elhiggye: a Szentléleknek szüntelenül nevelnie kell őt Krisztus szeretetére.
Ebből nyilvánvaló, hogy a papságra való fölkészítés nem hanyagolhatja el a szeretetre való
nevelést; arra a szeretetre, melyet ma „a szegényebbek különleges és őket pozitíven
megkülönböztető szeretetének” mondunk, ugyanis a hit e szegényebbekben fedezi föl Jézus
jelenlétét (vö. Mt 25,40) és az Ő bűnösök iránti irgalmas jóságát.
A szeretet szeretetből való önátadásra vezető útján találja meg a maga helyét a pap lelki
nevelésében a szegénységre, a cölibátusra és az engedelmességre való nevelés. [149] Ezt a
Zsinat a következőképpen látta, amikor a papnövendékekhez szólt: „A papnövendékek világosan
értsék meg, hogy nem uralkodásra és nem rangok viselésére hivatottak, hanem arra, hogy
teljesen Isten szolgálatára és a pásztori szolgálatra szenteljék magukat. Nagyon törekedve a papi
engedelmességre, a szegény életstílusra és az önmegtagadó lelkületre, úgy alakuljanak, hogy
készségesen le tudjanak mondani a megengedett, de nem hasznos dolgokról, és hasonlóvá
tudjanak válni a megfeszített Krisztushoz.” [150]
50. A cölebsz életre meghívottak lelki nevelésének tehát különös figyelmet kell fordítania arra,
hogy a jelölteket megtanítsa a cölibátus mibenlétére, értékelésére, s arra, hogy igazi mivoltában
szeressék és éljék, és csak evangéliumi, lelki és pásztori célért vállalják. A fölkészítésben első
helyre teendő a tisztaság (castitas) erénye, mely méltóságot kölcsönöz az emberi kapcsolatoknak,
és képessé tesz a „Krisztus példája szerinti őszinte, emberi, testvéri, személyes és áldozatos
szeretetre mindenki, különösen a szegények, a szenvedők iránt”. [151]
A papi cölibátus a tisztaság erényét gazdagítja néhány sajátossággal, melyek miatt a papok „a
mennyek országa kedvéért lemondanak a házastársi közösségről (vö. Mt 19,12), az
Újszövetségnek nagyon megfelelő és a jövendő föltámadásról tanúskodó, osztatlan szeretettel
ragaszkodnak az Úrhoz (vö. Lk 20,36); s nagyon alkalmas segítséget nyernek annak a tökéletes
szeretetnek szüntelen gyakorlásához, mellyel a papi szolgálatban mindenkinek mindene
lehetnek”. [152] Ezért a papi cölibátust nem lehet pusztán jogi előírásnak vagy külső feltételnek
tekinteni, mely nélkül nem bocsátanak az ordo szentségéhez, hanem olyan értéket kell benne
látni, mely mélységesen összefügg a papot Krisztushoz, a Jó Pásztorhoz és az Egyház
Vőlegényéhez hasonlóvá tevő szenteléssel; ugyanis a cölibátus a Krisztus és az Egyház iránti
nagyobb és osztatlan szeretet választása, annak érdekében, hogy a pap a szív teljes örömével
tudjon szolgálni. A cölibátust tehát különleges kegyelemnek, ajándéknak kell tartani: „Nem
mindenki fogja föl, hanem csak azok, akiknek megadatott” (Mt 19,11). A cölibátus tehát a
kegyelem egyik fajtája, mely a befogadót nem teszi passzívvá, hanem épp ellenkezőleg, különös
erejű, tudatos és szabad választ vár tőle. E lelki karizma elegendő kegyelmet hoz magával ahhoz,
hogy akik a cölibátust választják, egész életükön át hűségesen ki tudjanak benne tartani és szíves
örömmel tudják viselni a vele kapcsolatos terheket. A papképzésben ezért elsősorban „az Istentől
kapott drága ajándék” [153] tudatát kell ébreszteni. Ez tanítja meg a papot imádkozni és
virrasztani. nehogy valamilyen veszedelemben e nagy ajándékot elveszítse.
Így tehát a cölibátusban élő pap teljesen Isten népe szolgálatára szentelheti magát. Miközben
pedig tanúságot tesz a szüzesség evangéliumi értéke mellett, a keresztény házastársakat is
serkenti, hogy mélyebben éljék a „nagy szentséget”, a Vőlegény Krisztusnak a Menyasszony
Egyház iránti szeretetének jelét; ezért a pap hűsége a cölibátusban a házastársi hűség támasza.

6.2 Page 52

▲back to top
52
[154]
A papok cölibátusra nevelésének súlya és kényes volta a mai társadalmi, kulturális körülmények
között arra indította a Szinódus Atyáit, hogy fölsoroljanak néhány dolgot, melyeket az Egyháznak
mint bölcs anyának ébersége már hosszas gyakorlattal kipróbált. A magam tekintélyével ezeket
újra fölsorolom mint kritériumokat, melyeket a cölibátus tisztaságára nevelésben alkalmazni kell:
„A püspökök a szeminárium rektorával és lelki igazgatójával (spirituálisával) határozzák meg az
elveket, a kritériumokat és segédeszközöket a tárgyra vonatkozó döntés meghozatalához.
Döntő fontosságú a püspök gondoskodása és a papok közti testvéri kapcsolat a cölibátusra
nevelésben.
A szeminárium nevelői programjában világosan, kétértelműségek nélkül és pozitív módon kell
bemutatni a cölibátust. A szeminaristának pszichés és szexuális érettséggel és egészséges
imaélettel kell rendelkeznie, továbbá egy lelki atya vezetése alá kell helyeznie magát. A
spirituálisnak segítenie kell a szeminaristát az érett és szabad döntés meghozatalában, melynek
alapjai a papi barátság és az önfegyelem értékelése, a magány elfogadása és a kiegyensúlyozott
fizikai és pszichés alkat. Mindehhez a szeminaristáknak jól kell ismerniük a II. Vatikáni Zsinat
tanítását, a Sacerdotalis Caelibatus enciklikát és a Nevelési Kongregáció 1974-ben a cölibátusra
nevelésről kiadott instrukcióját.
Hogy a szeminarista a mennyek országáért szabad döntéssel választhassa a papi cölibátust,
ismernie kell, hogy mi a szexualitás keresztény és igaz emberi értelme és célja a házasságban és
a cölibátusban. A krisztushívőket is meg kell tanítani a papi cölibátushoz tartozó evangéliumi, lelki
és pásztori okokra, és arra kell nevelni őket, hogy együttműködéssel, megértéssel és barátsággal
segítsék a papokat.” [155]
Az értelmi képzés: a hit megértése
51. Az értelmi képzésnek megvannak a maga sajátosságai, mégis oly szorosan kapcsolódik az
emberi és lelki neveléshez, hogy azoknak szükségszerűen kifejeződése lesz: úgy jelenik meg,
mint az értelem követelménye, mellyel az ember „az isteni értelem fényének részesévé válik”,
[156] s próbálja elsajátítani azt a bölcsességet, mely fölfedezi az Istenhez vezető utakat és a
Hozzá kötődés módját.
A papnövendékek értelmi képzésének sajátosságát a fölszentelt szolgálat természete határozza
meg, s ma különösen fontossá teszi az „új evangelizáció” kihívása, melyre az Úr a harmadik
évezred küszöbén serkenti Egyházát. „Ha minden kereszténynek készen kell állnia arra, hogy
megvédje a hitet és a reményt, mely bennünk él (vö. 1Pt 3,15), akkor sokkal inkább fordítsanak
gondot a papnövendékek és a papok értelmi képzésére a képzésben és a lelkipásztori
tevékenységben, hogy a testvérek üdvössége érdekében egyre mélyebb ismereteket szerezzenek
az isteni misztériumokról.” [157] A mai körülmények – tudniillik a nagy vallási közömbösség, az
értelem objektív és egyetemes igazságot megismerő képességébe vetett bizalom megingása,
továbbá a tudományos és technikai fölfedezések által fölvetett új és bonyolult problémák –
fokozottan igénylik a mélyebb értelmű képzést, melynek révén a papok is alkalmasabbá válnak
arra, hogy Krisztus változatlan Evangéliumát e körülmények között is hirdetni tudják és az emberi
értelem jogos követelményeinek megfelelően hihetővé tudják tenni. Mindehhez csatlakozik még a

6.3 Page 53

▲back to top
53
pluralizmus jelensége; e pluralizmus, melyet a mai emberek nem csupán polgári, hanem az
egyházi közösségekben is napról napra jobban érzékelnek, különleges megkülönböztetési
készséget igényel: s e nehézség további oka annak, amiért jobban kell törődni az értelmi
képzéssel.
Az értelmi képzés e „pásztori” szempontja csak megerősíti az egész nevelési folyamat föntebb
említett egységét, mert a sok tényezőt ez fogja össze. Ezért a tanulást, mely a papnövendékek
életének nagyobbik részét teszi ki, semmiképpen nem szabad a hivatásbeli és lelki, keresztény és
emberi érlelődés másodlagos vagy pusztán külsőséges elemének tekinteni; valójában ugyanis a
tanulás, főként a teológia tanulása révén a leendő pap Istenigéjével kerül kapcsolatba, a
tanultakkal naponta gyarapítja lelki életét és egyre alkalmasabbá válik a pásztori feladat
vállalására. A Szinódus szerint a pásztori szempont az összes teológiai tanulmányok egységesítő
mozzanata: [158] „Hogy ez az értelmi képzés a lelkipásztorkodás igényeinek valóban megfeleljen,
összekapcsolandó azzal a lelki úttal, melyen Isten személyes megtapasztalása történik: tudniillik
hogy a növendékek ne csupán fogalmi ismeretekben gyarapodjanak, hanem jussanak el arra a
szívbéli intuícióra, mely által Isten misztériumait 'először ők maguk képesek látni, azután közölni
tudják a testvérekkel'.” [159]
52. Az értelmi képzésben különös jelentősége van a filozófiai tanulmányoknak, melynek
eredményeként mélyebb megértés és értelmezés születik az ember személyéről, szabadságáról,
a világgal és Istennel való kapcsolatáról. A filozófia tehát nagyon szükségesnek látszik, nemcsak
azért, mert kapcsolat van a filozófiai témák és az üdvösség misztériuma között, amely kapcsolatot
a teológia tudománya a hit magasabbrendű világosságánál vizsgál, [160] hanem a mai kultúra
állapota miatt is, mely parancsoló sürgetéssel a „szubjektivizmust” az igazság mércéjévé és
kritériumává teszi. Csak egy helyes filozófia képes a papnövendékekben kialakítani annak tudatát,
hogy az értelem közvetít az emberi lélek és az igazság között, mely igazságot a maga
teljességében csak Krisztus nyilatkoztatja ki nekünk. Nem kevésbé jelentős a filozófia az „igazság
bizonyosságának” megvédésében, mert csak erre támaszkodhat az a teljes és személyes
odaadás, mellyel a pap Jézusnak és az Egyháznak adja magát. Bárki könnyen megérti ugyanis,
hogy miért kapcsolódnak a legkonkrétabb kérdések – például, ki a pap és miben áll missziós
küldetése ? – olyan szorosan például ahhoz a nagyon elvont kérdéshez, hogy mi az igazság: ha
ugyanis nem lehetünk bizonyosak az igazság felől, ki teszi kockára az életét, vagy ki várhatja el
mástól, hogy életét adja érte?
A filozófia nagyban hozzájárul az értelmi képzéshez az „igazság tiszteletének”, tudniillik az
igazság szeretetteljes megbecsülésének növelésével , minek eredményeként az igazságot az
emberek nem emberi alkotásnak tekintik, mellyel kényük-kedvük szerint bánhatnak, hanem isteni
ajándéknak, aki végsősoron Ő maga, a legfőbb Igazság; az emberi értelmet olyannak ismerik
meg, mely jóllehet nehezen és gyakran korlátozottan, de föl tudja ismerni az egyetemes és
objektív igazságot, legalábbis azt, mely Istenre és saját létének értelmére vonatkozik; belátják,
hogy a hit nem nélkülözheti az értelmet és a „gondolkodás” fáradságát a maga témakörében,
miként ezt oly kiválóan tanúsítja Szent Ágoston: „Vágytam arra, hogy értelemmel lássam, amit
hittem, és sokat vitatkoztam és fáradoztam.” [161]
Az ember és az emberi társadalom folyamatainak mélyebb megértésében nagy segítséget
jelentenek az úgynevezett „ embertudományok” – ilyenek a szociológia, a pszichológia, a
közgazdaságtan és a politika, valamint a tömegtájékoztatás tudománya –, s e megértés
következtében a pásztori szolgálat jobban „meg tud testesülni”. Mindezek, legalábbis a pozitív és
leíró tudományok nagyon segíthetik a leendő papot annak a korszerűségnek megélésében,

6.4 Page 54

▲back to top
54
melyet Jézus Krisztustól tanul. „Krisztus ugyanis – miként VI. Pál mondta – korának konkrét
embereivel lépett kapcsolatba, és nem röstellt a nyelvükön szólni. Aki tehát hűséges akar maradni
Hozzá, törekedjen arra, hogy az Ő korszerűségét a mai emberekkel érintkezve folytassa.” [162]
53. A leendő pap értelmi képzésének természetes és fő alapja a szent tudomány, azaz a teológia.
Ennek értéke és hitelessége a teológia természete iránt tanúsított féltő tisztelettől függ, melyet
összefoglalva a Szinódus Atyái így fejeztek ki: „Az igazi teológia hitből fakad és hitre akar vezetni.”
[163] Ez az, amit az Egyház, s főként Tanítóhivatala mindig meg akart őrizni, s ugyanezt követték
azok a nagy teológusok, akik századokon át folyamatosan gazdagították az Egyház letéteményét.
Szent Tamás nyíltan a teológia habitusának, azaz megmaradó cselekvési elvének nevezi a hitet,
[164] és szerinte az egész teológia arra van rendelve, hogy a hitet táplálja. [165]
A teológus ezért hívő ember, azaz hitből táplálkozik; de olyan hívő, aki kérdez is a hitről (fides
quaerens intellectum), hogy mélyebben megértse. Ezért e kettő, a hit és érett magyarázata
teljesen összefonódik; az igazi teológia természete e kettő egymásra rendeltségéből és egymás
átjárásából következik, s ez határozza meg tartalmát, módszereit és szellemét, ahogyan a szent
tudományt kidolgozza és vizsgálja.
Miként a teológia kiindulási és végpontja, a hit személyes kapcsolatot tesz lehetővé a hívő és
Krisztus között az Egyházban, úgy a teológiának is belülről fakadóan krisztológiai és ekkleziológiai
vonásai vannak, melyeket a papságra készülőnek tudatosan vállalnia kell, nemcsak a saját élete,
hanem pásztori szolgálata miatt is. Amint Isten igéjének elfogadása, a hit azonnal átfordul a hívő
Jézus Krisztusnak – Isten világnak mondott tökéletes és végső Igéjének (vö. Zsid 1,1) – adott
radikális válaszává, ugyanúgy a teológiai reflexió középpontja sem lehet más, csak Jézus
Krisztus, Isten bölcsessége. Következésképpen az érettebb reflexió úgy tekintendő, mint a
Krisztus gondolataiban való részesedés (vö. 1Kor 2,16), emberi tudomány formájában ( scientia
fidei). Egyidejűleg a hita hívőt az Egyházhoz köti és életében részesíti, hiszen az Egyház „a hit
közössége.” Ebből következik, hogy a teológiának komoly egyházi jellege van, mert nem más,
mint az Egyház egy tagjának, a teológusnak az Egyház hitéről kiérlelt elmélkedése. [166]
A teológiához természete szerint hozzátartozó krisztológiai és ekkleziológiai vonások a
papnövendékeket segítik a tudományos munka elsajátításában, s abban, hogy napról napra
jobban szeressék Krisztust és az Ő Egyházát; e szeretet, miközben lelki életüket gazdagon
táplálja, örömet és erőt ad szolgálatukhoz. Ez volt a II. Vatikáni Zsinat szándéka, amikor az
egyházi tanulmányok felülvizsgálatáról szólva így nyilatkozott a filozófiai és teológiai
tudományokról: „A filozófiai és teológiai tantárgyakat jobban egyeztessék, és egységesen arra
irányítsák, hogy a növendékek lelkében egyre jobban föltáruljon Krisztus misztériuma, mely az
egész emberi nem történelmét érinti, az Egyházra szüntelenül árad, s főként a papi szolgálat
révén működik.” [167]
A teológiai képzés és a lelki élet, különösen az imádság, nagyon jól megférnek egymással s
kölcsönösen támogatják egymást, mert sem az imádság és a lelki élet nem akadályozza a
szorgalmat, sem a teológia nem veszi el az imádság ízét és illatát. Helyesen figyelmeztet Szent
Bonaventura: „Ne higgye senki, hogy elég neki az olvasás kenet nélkül, a spekuláció áhítat nélkül,
a kutatás csodálkozás nélkül, a szemlélés ujjongás nélkül, a tevékenység jámborság nélkül, a
tudomány szeretet nélkül, a megértés alázatosság nélkül, a tanulás isteni kegyelem nélkül,a tükör
az Istentől sugallt bölcsesség nélkül.” [168]

6.5 Page 55

▲back to top
55
54. A teológiai képzés összetett és nagyon fáradságos munka. A papnövendéket úgy kell vezetni,
hogy Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott igazságairól egységes látásra jusson, s
megtapasztalja az Egyház által megélt, teljes és csorbítatlan hitet. De éppen ez a nehézség:
hogyan lehet megismerni az „összes” keresztény igazságot, éspedig úgy, hogy ne önkényesen
válogassanak bennük? A papnövendéket segíteni kell abban, hogy a különböző teológiai
tantárgyak szintézisét kapja, mely tárgyaknak egyébként csak akkor van igaz értékük, ha
mélységes kapcsolat van köztük.
A teológia tudománya a hit földolgozásában két irányt követ: az első Isten Igéjének kutatása,
tudniillik a Szentírásban leírt Igéjé, melyet az Egyház élő hagyománya őriz és az egyházi
Tanítóhivatal tekintéllyel magyaráz; ebből született a szentírástudomány, „melynek az egész
teológia lelkének kell lennie”; [169] továbbá a patrisztika és a liturgika, az egyháztörténelem és az
egyházi tanítás története. A másik irány az ember útja, aki párbeszédben van Istennel, az emberé,
aki meghívást kapott arra, hogy „higgye”, „élje” és másokkal „közölje” a hitet, ami más szóval a
keresztények „éthosza”; ebből született a dogmatika, az erkölcsteológia, a lelki élet teológiája, a
kánonjog és a lelkipásztorkodás teológiájának tudománya.
A hívő emberre figyelve a teológiai tudománynak vizsgálnia kell a hit és az értelem közötti állandó
kapcsolatokat, ezzel foglalkozik a fundamentális teológia, melynek tárgya a keresztény
kinyilatkoztatás ténye és annak egyházi továbbadása; valamint a társadalmi és kulturális
körülményeket az adott korszakban, ide tartoznak azok a tudományágak, melyek az emberi
szellem égető kérdéseire válaszolva részletesebben foglalkoznak egy-egy kérdéssel: ilyen például
az Egyház szociális tanításának tudománya, mely „a teológiához, egész különlegesen az
erkölcsteológiához tartozik” [170] és az új evangelizáció lényeges eleme; [171] a missziológia, az
ökumenizmus, s a zsidósággal, az iszlámmal és a többi nem keresztény vallással foglalkozó
tudományok.
55. A mai teológiai képzésnek tartózkodnia kell azoktól a problémáktól, melyek nem ritkán
nehézségeket, feszültséget és zavart keltenek az Egyház belső életében. Gondolni lehet például a
Tanítóhivatal döntései és a teológiai kutatás közötti kapcsolatra, melyet nem mindig a kölcsönös
összhang és együttműködés jellemez.
Valójában „az Egyház élő Tanítóhivatala és a teológia – jóllehet ajándékaik és feladataik
különbözőek – egyazon végső célra irányul, tudniillik, hogy Isten népét a szabaddá tevő
igazságban megőrizze, s így a 'nemzetek világossága' legyen. Az egyházi közösség e teológiai
szolgálata és a Tanítóhivatal között kölcsönös kapcsolat van. A Tanítóhivatal dolga, hogy az
apostolok tanítását hitelesen adja tovább, a teológusok munkája segítségével oldja föl a hittel
szemben támasztott ellenvetéseket, s távolítsa el a hitet eltorzító tényezőket, sőt a Jézustól kapott
tekintéllyel új tételeket fogalmazzon meg, melyeknek azonban összhangban kell lenniük a
kinyilatkoztatott tanítással: ezt fejti ki vagy alkalmazza az új konkrét körülményekre. A teológia
dolga, hogy állandóan mélyebbre hatoljon Isten Igéjében, amint azt a Szentírás őrzi és a
Tanítóhivatal vezetésével az Egyház hagyománya továbbadja; a kinyilatkoztatott tanítást az
értelem igényei szerint kell napról napra jobban tisztáznia és rendszereznie.” [172] Ha pedig a
Tanítóhivatal és a teológia közti összhang valami miatt sérülne, óvakodni kell attól, hogy
kétértelműség vagy zavar támadjon, ugyanis mindenkinek világosan különbséget kell tennie „az
Egyház általános tanítása és a teológusok véleményei, illetve bizonyos divatos irányzatok között”.
[173] Az Egyházban ugyanis semmiféle „párhuzamos Tanítóhivatal nem létezik, mert az csak egy
van, tudniillik Péteré és az apostoloké, a pápáé és a püspököké”. [174]

6.6 Page 56

▲back to top
56
Egy másik kérdés akkor vetődik föl, amikor a szeminaristák a teológiát egyetemen tanulják. E
kérdés a szigorúan tudományos teológia és e tudományok lelkipásztori rendeltetése közti
kapcsolatról, azaz a teológia pásztori természetéről szól. A teológia és a teológiai képzés
tudományos és lelkipásztori jellege összeegyeztethető, bár más dolog a teológia és más annak
pedagógiai módszere, s ezeket nem szembeállítani kell egymással, hanem különböző irányokból
mindkettőnek a „hit megértése” felé kell hatnia. Amikor azt mondjuk, hogy a teológiának
lelkipásztori jellegűnek kell lennie, ez nem azt jelenti,hogy kevésbé tudományos legyen, vagy hogy
el kell vetni a tudományos módszereket, hanem azt, hogy a tanárok gondoskodjanak arról, hogy a
papnövendékek az adott hely kulturális körülményei között jól fölkészüljenek az Evangélium
hirdetésére, és apostoli tevékenységüket megfelelő teológiai szemlélettel végezzék. Így egyrészt a
teológiai szaktárgyak szigorú tudományos követelményeinek megfelelő tanulmányok segíteni
fogják a lelkipásztorok teljes és mélyreható képzését abban, hogy a hit tanítómesterei lehessenek;
másrészt a lelkipásztori cél érzékelése valóban hatékonnyá fogja tenni a papnövendékek számára
a teológia komoly tudományos elsajátítását.
További kérdés adódik abból, hogy ma sokan érzik a „ kultúrák evangelizációjának”, más szóval a
„ hithirdetés inkulturációjának” szükségességét. A kérdés elsősorban pásztori jellegű, és a
papnövendékek képzésében egyre inkább tekintettel kell lenni rá: „a mai körülmények között,
amikor a világ különböző részein mind az ősi, mind a modern kultúrákban idegen elemnek tekintik
a keresztény vallást, nagyon fontos, hogy az egész értelmi és humán nevelésben szükségesnek
és lényegesnek tekintsék az inkulturációt”. [175] Ehhez pedig elsősorban biztos és igaz teológia
szükséges, melyet az Egyház inkulturációról vallott egészséges elvei hatnak át. Ezek az elvek,
mivel Isten Igéje megtestesülése misztériumával és a keresztény antropológiával kapcsolatosak,
az inkulturáció igaz fogalmát is meg tudják világítani. Ez ugyanis nem egyéb, mint engedelmesség
– a különböző és helyenként szembenálló kultúrák közepette – az Úr Krisztus parancsának, hogy
az Evangéliumot minden nemzetnek a föld szélső határáig kell hirdetni. Ez az engedelmesség
azonban nem vezet szinkretizmushoz, nem is adaptálhatja egyszerűen az evangéliumi üzenetet,
hanem azt kell elérnie, hogy az Evangélium elevenen behatolva e kultúrákba szinte
„megtestesüljön” bennük, elutasítva a keresztény hittel és élettel össze nem egyeztethető
kulturális elemeket, s elfogadva és fölemelve a valós értékeket, hogy a szóban forgó kultúra
eljusson az üdvösség Krisztustól eredő misztériumához. [176] Nagyobb figyelmet kell szentelni az
inkulturáció kérdésére, ha maguk a papnövendékek valamely erős, régi kultúrából jönnek, s egy új
életformát kell fölfedezniük. Útjukon két dologra kell figyelni: egyrészt nem szabad alacsonyabb
követelményeket állítani eléjük, nehogy emberi, keresztény és papi értékeik kevésbé
bontakozhassanak ki, másrészt indokolatlanul meg ne fosszák őket saját kultúrájuk és
hagyományuk értékeitől. [177]
56. A II. Vatikáni Zsinat tanítása és a Ratio fundamentalis kezdetű gyakorlati irányelvgyűjtemény
alapján kezdődött meg a szemináriumok filozófiai és teológiai oktatásának megújítása. E
megújulás, bár vannak még alakítandó vagy továbbfejlesztendő részletkérdések, sokat javított az
értelmi képzés állapotán.”A Szinódus Atyái gyakran és világosan kifejezték, hogy föltétlenül meg
kell valósítani a szemináriumokban és tanulmányi házakban a nemzeti és egyetemes Ratio
fundamentalist.” [178]
Határozottan szembe kell szállni a tanulmányok komolyságát föllazító irányzattal, mely néhány
egyházi intézményben mutatkozik a filozófiai és teológiai tanulmányokat megkezdő növendékek
hiányos alapképzése vagy erkölcsi fogyatékosságai miatt. A jelen bonyolult helyzet azt javallja,
hogy csak azokat nevezzék ki tanárnak, akik szellemileg uralják a kor problémáit, s tudásukkal,

6.7 Page 57

▲back to top
57
valamint érvelésük mélységével és érthetőségével válaszolni tudnak a mai ember kérdéseire,
melyekre nincs teljes és végső válasz, csak Jézus Krisztus Evangéliumában.
A lelkipásztori képzés: részesedni Jézus Krisztusnak, a Jó Pásztornak szeretetében
57. A papnövendékek hosszas képzése arra irányul, hogy amennyire csak lehet, tanuljanak meg
Krisztusnak, a Jó Pásztornak szeretetében részesedni. E nevelésnek tehát minden egyéb előtt
pásztori jellegűnek kell lennie. A nagyszemináriumokról szólva az Optatam totius zsinati dekrétum
világosan kimondta: „Bennük az egész nevelésnek arra kell irányulnia, hogy a növendékek Jézus
Krisztusnak, a Tanítónak, Papnak és Pásztornak példája szerint igazi lelkipásztorokká
formálódjanak. Készüljenek föl tehát az Ige szolgálatára, hogy Isten kinyilatkoztatott szavát egyre
jobban megértsék, szívükben hordozzák, ajkukkal és tetteikkel kifejezzék; az istentisztelet és a
megszentelés szolgálatára, hogy imádkozva és a liturgia szent cselekményeit végezve az
Eucharisztia áldozata és a szentségek által megvalósítsák az üdvösség művét; a pásztori
szolgálatra, hogy meg tudják jeleníteni az emberek előtt Krisztust – aki nem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja megváltásul sokakért (Mk 10,45; vö. Jn
13,12-17) –, s hogy mindenki szolgáiként sokakat megnyerjenek (vö. 1Kor 9,19).” [179]
Ugyanez a dekrétum hangsúlyozottan ajánlja a humán, a lelki és az értelmi képzések közötti
kapcsolatot, nem feledkezve meg a lelkipásztori célról sem. Így a lelkipásztori cél sajátos jelleget
ad a humán és a lelki képzésnek, célratörővé és egységessé teszi a papnövendékek egész
nevelését.
A lelkipásztori képzés a többihez hasonlóan szellemi elfogadást és gyakorlati alkalmazást tételez
föl, és a lélekben gyökerezik, mely minden erő és fejlődés forrása.
A lelkipásztorkodás teológiájának vagy gyakorlati teológiának teológiai tantárgynak – a Szentlélek
erejéből a történelemben naponta épülő Egyház tudományos megközelítésének – kell lennie.
Tárgya tehát az Egyház mint az „üdvösség egyetemes szentsége” [180], mint a Jézus
Krisztusban, az Igében, a Szentségben és a Szeretet szolgálatában jelenlévő üdvösség jele és élő
eszköze. A pásztori tevékenység ugyanis nem mesterség vagy módszerek, kísérletek és
szervezések halmaza, hanem teológiai méltósága van, mert alapelveit és gyakorlati szempontjait
a századok során az Egyház lelkipásztori tevékenységében a hitből meríti. Annak az Egyháznak
tevékenységében, mely napról napra szüli önmagát Szent Béda Venerabilis tétele szerint: „Az
Egyház is naponta szüli az Egyházat”. [181] Ezen elvek és szempontok között különösen fontos
annak a társadalmi, kulturális és egyházi környezetnek a megítélése, melyen belül a lelkipásztori
tevékenység folyik.
A lelkipásztorkodás teológiájának meg kell világítania a gyakorlatot, ami azáltal történik, hogy a
papnövendékek fokozatosan s mindig összhangban a nevelés egészével, kezdenek
bekapcsolódni a lelkipásztori szolgálatba. Az itt szerzett „tapasztalatokból” szabályos
„lelkipásztori gyakorlat” állhat össze, mely meghatározott ideig tart és módszertani kiértékelés
kíséri.
A lelkipásztori tudomány és gyakorlat belső forrásból fakad, melyet a nevelésnek őriznie és
értékelnie kell. E forrás a napról napra mélyebb közösség Jézus pásztori szeretetével, mely

6.8 Page 58

▲back to top
58
miként az Ő egész üdvözítő művének elve és ereje, ugyanúgy az ordo szentségében kiáradó
Szentlélek erejéből a papi szolgálat elve és ereje lesz. A lelkipásztori képzés tehát nemcsak
elméleti szakértelmet és gyakorlati rátermettséget akar nyújtani, hanem és elsősorban annak a
lelkületnek növekedését célozza, melyben Krisztusnak, a Jó Pásztornak vágyai és szándékai
élnek: „Ugyanaz az érzület éljen bennetek, ami Krisztus Jézusban is volt” (Fil 2,5).
58. Ha a lelkipásztori képzést így értjük, akkor nem fokozható le valami előgyakorlattá, mintha a
papnak elegendő volna elsajátítani valami pásztori gyakorlatot. A szemináriumnak föl kell
ébresztenie növendékeiben a lelkipásztori érzéket, hogy tudatosan és éretten vállalják
kötelezettségeiket, megtanulják mérlegelni a problémákat, megállapítani sorrendjüket és
kiválasztani a megoldásukhoz megfelelő utakat és eszközöket; s mindezt úgy, hogy a hitre és a
lelkipásztorkodás teológiájára támaszkodnak.
A papnövendékek már a szolgálat első próbálgatásaival be tudnak kapcsolódni részegyházuk élő
pásztori hagyományába; lépésről lépésre haladva előre megtanulhatják egyre tágabb látókörben
szemlélni a problémákat, s az egyetemes Egyház életének missziós jellegét érzékelve
próbálgassák az együttműködést egymással és a papokkal, akik mellé e gyakorlatra küldik őket.
Ezeknek a szemináriummal kapcsolatban álló lelkipásztoroknak szintén nem csekély nevelői
felelősségük van.
A lelkipásztori gyakorlat helyének megválasztásánál külön figyeljenek a plébániára [182] , a
lelkipásztori tapasztalat szerzésének eleven sejtjére, ahol a pap később a konkrét problémákkal
találkozni fog. A Szinódus Atyái konkrét példákat soroltak föl (beteglátogatás, menekültek,
kivándoroltak és nomádok gondozása, szeretetszolgálat, szociális törődés), amikor ezt írták: „A
papnak Krisztus szeretete tanújának kell lennie, aki 'átvonult jót cselekedvén' (ApCsel 10,38), az
anya és tanítómester Egyház gondoskodása látható jelévé kell válnia. A mai embert annyi
nyomorúság sújtja, főként a harmadik világban,ahol embertelen szegénység, vak erőszak és
igazságtalan kizsákmányolás szorongatja, ezért Isten minden jóra kész emberének (vö. 2Tim
3,17) harcolnia kell jogaiért és méltóságáért, óvakodva attól, hogy hamis ideológiákhoz
csatlakozzék, nehogy dicsőségre törekedvén megfeledkezzék arról, hogy a világot egyedül
Krisztus keresztje váltotta meg.” [183]
A lelkipásztori tevékenység lassan ráneveli a leendő papnövendéket arra, hogy „tekintélyi”
küldetését a közösségben „szolgálatként” élje meg, távol tartva magától minden
felsőbbrendűséget és a hatalom olyan gyakorlását, amit nem igazol a pásztori szeretet. A
lelkipásztori képzés érdekében a papnövendékek tapasztalatainak „szolgálati” jellegűeknek kell
lenniük, azaz szorosan kell kapcsolódniuk az egész papképzés egyéb szükségleteihez, s anélkül,
hogy hátráltatnák a tanulást, az igehirdetésre, a liturgiára és a kormányzásra kell fölkészítsenek.
Mindez konkréten a lektorok, az akolitusok és a diakónusok szolgálatában valósulhat meg.
59. A lelkipásztori tevékenységnek természete szerint azt az Egyházat kell építenie, mely lényege
szerint „misztérium”, „közösség” és „küldetés”, s ezekre a szolgálatban tekintettel kell lenni, illetve
meg kell valósítani őket.
E szempontból alapvető annak tudata, hogy az Egyház misztérium, tudniillik isteni mű, Krisztus
Lelkének gyümölcse, a kegyelem hatékony jele, a keresztény közösségben jelenlévő
Szentháromság. Ennek tudata, anélkül, hogy csökkentené a pásztor kötelességérzetét, meggyőzi
arról, hogy az Egyház növekedése a Lélek ingyenes ajándéka, s a maga pásztori szolgálata –
mely Isten kegyelméből van rábízva a szabad és felelős emberre – nem egyéb, mint a

6.9 Page 59

▲back to top
59
„haszontalan szolga „evangéliumi szolgálata (vö. Lk 17,10).
Az a tudat, hogy az Egyház közösség a papnövendéket alkalmassá teszi arra, hogy a közösség
tevékenységét végezze, együtt dolgozván az Egyház többi munkásával: a püspök a papokkal, az
egyházmegyés papok a szerzetesekkel, a papok a laikusokkal. Ez az együttműködés azonban
megköveteli a sokfajta hivatal, a különböző hivatások, karizmák és ajándékok – melyeket a Lélek
ajánl föl és ad Krisztus teste tagjainak – ismeretét és megbecsülését; megkívánja az Egyházon
belül önmaga és mások identitásának pontos érzékelését, s végül a kölcsönös bizalmat, türelmet,
kedvességet, megértést és figyelmességet; forrásának pedig az Egyház szeretetében kell lennie,
mely erősebb minden egyéb – önmagára, saját csoportjára vagy társaságára irányuló –
szeretetnél.
Nagyon jelentős a papnövendékek fölkészítése a laikusokkal való együttműködésre. A Zsinat
szerint „szívesen hallgassák meg a laikusokat, testvériesen mérlegeljék kívánságaikat, s ismerjék
el az emberi tevékenység különböző területein tapasztalataikat és illetékességüket, hogy velük
együtt képesek legyenek fölismerni az idők jeleit”. [184] A legutóbbi rendes Püspöki Szinódus így
nyilatkozott a laikusok lelkipásztori tevékenységéről: „A papnövendék váljék képessé arra, hogy a
krisztushívő laikusoknak, főként a fiataloknak be tudja mutatni a különböző – a házasságra, a
szolgálatra, az apostolkodásra, a lelkipásztori szolgálatban való részvételre, a megszentelt életre,
a politikusi pályára, a tudományos kutatásra, a tanításra szóló – hivatásokat, és serkenteni tudja
őket. Legyen képes feladataikat elismerve és tisztelve megtanítani a laikusokat arra, hogy
hivatásukat az Evangélium fényénél éljék meg.” [185]
Végül annak tudata, hogy az Egyház „ missziós” közösség, a papnövendéket arra neveli, hogy
szeresse és élje meg az Egyház missziós természetét és tevékenységét; legyen nyílt és
készséges az Evangélium hirdetésének sokféle alkalmára, nem feledkezvén meg azokról a
lehetőségekről, melyeket a tömegtájékoztató eszközök nyújtanak; [186] hogy belsőleg kész legyen
a Lélek indításainak követésére, s esetleg arra, hogy a püspök az ország határain kívüli misszióba
küldi. [187]
II. A PAPNEVELÉS SZÍNHELYEI
A nagyszeminárium nevelő közössége
60. A nagyszemináriumot s a hozzá hasonló szerzetesházakat a II. Vatikáni Zsinat szükségesnek
ítélte a papnövendékek neveléséhez, [188] amit a Szinódus a következő szavakkal erősített meg:
„A nagyszeminárium intézményét mint a nevelés legjobb helyét újra meg kell szilárdítanunk. Ez a
kifejezetten a papnövendékek nevelését szolgáló ház, megfelelő elöljárókkal a közösségi és
hierarchikus élet fizikailag is rendes tere. Az intézmény századok óta nagyon sok gyümölcsöt
termett az egész földkerekségen.” [189]
A szeminárium úgy jelenik meg, mint meghatározott tér egy bizonyos időre; mindazonáltal a
szeminárium elsősorban fokozatosan nevelő közösség: egy olyan közösség, melyet a püspök
alapított, hogy mindazoknak, akiket az Úr, mint az apostolokat, szolgálatra hívott, olyan
nevelésben részesítse, mint amilyet az Úr az apostoloknak tartott fenn. Az Evangéliumokból
ugyanis látszik, hogy az apostoli szolgálat föltétele a Jézussal hosszabb időn át megélt közösség.

6.10 Page 60

▲back to top
60
Ez a Tizenkettőtől megkövetelte, hogy önként és határozottan elhagyják szülőhelyüket és
megszokott munkájukat, sőt még legközelebbi hozzátartozóikat is, amit bizonyos értelemben az
Úr minden tanítványától megkíván (vö. Mk 1,16-20; 10,28k; Lk 9,23.57-62; 14,25-27). Már
többször szóltunk arról a Márk által ránk hagyományozott kapcsolatról, mely az apostolokat
Krisztushoz és egymáshoz kötötte: mielőtt ugyanis az Úr elküldte őket prédikálni és betegeket
gyógyítani, „magához hívta őket” (Mk 3,14).
A szeminárium tehát természete szerint folytatása az Ő szavát hallgató, a húsvét felé zarándokló,
s a Szentlélek ajándékát a küldetéshez váró, Jézus körül élő apostolok közösségének. Ez az
eszmény arra indítja a szemináriumot, hogy a sokféle változás és viszontagság közepette,
melyekben mint emberi intézménynek része volt, találja meg azt a formát, melyben hű tud maradni
az evangéliumi értékekhez és megfelelő választ tud adni a kor szükségletei és körülményei
szerint.
A szeminárium önmagában az Egyház életének egyedülálló megtapasztalása. Benne ugyanis a
püspök a rektor és a többi nevelők közös és felelősségteljes szolgálata által van jelen. E
szolgálatot a püspöknek kell szüntelenül buzdítania, hogy a tanítványok a megfelelő pásztori és
apostoli nevelés által éretté váljanak. A közösség minden egyes tagját a Lélek gyűjti össze testvéri
egységben a szemináriumban, s valamennyien a saját ajándékukkal járulnak hozzá, hogy a
növendékek a hitben és a szeretetben növekedjenek, méltón készüljenek a papság fölvételére, s
így meg tudják jeleníteni az Egyházban Krisztust, a Jó Pásztort.
Már pusztán emberileg is arra kell törekednie a nagyszemináriumnak, hogy „mély barátsággal és
szeretettel összefogott közösség, szinte egy örömben élő család legyen”. [190] Keresztény
szempontból, miként a Szinódus Atyái tanítják, a szemináriumnak „az egyházi közösség” képévé
kell válnia... „az Úr tanítványainak közösségévé, melyben ugyanazt a liturgiát végzik, az
imádságos lelkületet életté váltják, s melyet naponta Isten Igéjének elmélkedése, az Eucharisztia
vétele, a testvéri szeretet és az igazságosság gyakorlása formál; olyan közösséggé, melyben a
közösségi élet folyamán Krisztus Lelke és az Ő Egyháza iránti szeretete ragyog föl.” [191] Az
egyházi életről, melyet a szemináriumban ki kell alakítani és gyakorolni kell, a Szinódus Atyái ezt
tanítják: „Mint egyházi közösség – legyen akár egyházmegyei, egyházmegyeközi vagy szerzetesi
szeminárium – ápolja a püspökükkel és a presbitériummal való összetartozás érzését a
jelöltekben, azáltal, hogy megtanítja őket osztozni azok reményében és aggodalmaiban, s e
nyitottságukat fokozatosan kiterjeszti az egyetemes Egyház szükségleteire is.” [192] A
papnövendékek lelkipásztori képzése és szolgálata érdekében – mely természete szerint egyházi
jellegű – a szemináriumot ne egyszerűen kollégiumnak vagy iskolának tekintsék, hanem
bensőséges és sajátosan egyházi közösségnek, mely föleleveníti a Tizenkettő Jézus körüli életét.
[193]
61. A szeminárium tehát nevelő egyházi közösség, sőt egész különlegesen nevelő közösség.
Természetét sajátos célja határozza meg: az a feladat, hogy a leendő papok hivatását tevékenyen
kísérje, hivatásukról igaz ítéletet alkosson, s egyben megadja a szükséges segítséget ahhoz,
hogy a meghívottak válaszolni tudjanak a meghívásra, s jól föl tudjanak készülni az ordo
szentségének fogadására; hogy azután sajátos kegyelmi ajándékaikkal tudatosan vállalni tudják
kötelességeiket, melyek által hasonlóvá válnak Jézushoz, az Egyház Fejéhez és Pásztorához, s
képesek lesznek az Ő üdvözítő küldetését az Egyházban és a világban teljesíteni.
Az egész szemináriumi élet mint nevelő közösség összes megnyilvánulásával a papnövendékek
humán, lelki, értelmi és lelkipásztori képzését célozza. E képzésnek, bár nagyon sok közös eleme

7 Pages 61-70

▲back to top

7.1 Page 61

▲back to top
61
van az Egyház többi tagjának humán és keresztény képzésével, vannak mozzanatai, formái és
sajátságai, melyek céljából, a papnevelésből fakadnak.
A nevelői feladat témái és formái megkövetelik, hogy a szemináriumnak – részben szerves
egysége, részben célja és létének indoka, a papnevelés érdekében – hiteles természetét kifejező,
saját életrendje legyen. A Szinódus Atyái ezt írták: a szemináriumnak „mint nevelő közösségnek
jól meghatározott, egységes és harmonikus programmal kell rendelkeznie, aminek biztosítéka a
vezetés, a rektor és munkatársainak egysége, s
a napirend, a különböző gyakorlatok, a közösségi élet és a tanulás közti összhang. E programnak
– sajátos célja s egyedüli indoka érdekében, mely a leendő papok, az Egyház Pásztorainak
képzése – biztosnak és határozottnak kell lennie.” [194]
A program valóban hatékonnyá tétele végett az általános alapelvekből konkrét szabályokat kell
leszűrni, melyek rendezik a közösségi életet és előírnak bizonyos napirendet és teendőket.
Egy másik szempontot is meg kell említenünk: a nevelés természete szerint történeti személyek
kísérése egy cél felé vezető úton, mely a választott életforma. Ezért világosan kell látni az
elérendő célt, a hozzá vezető utat, az úton járó embert, s neki minden nehézségét, kérdését és
növekedését. Ez bölcs és szelíd lelkületet kíván, mely erkölcsi kérdésekben és a lelkiismeret
dolgaiban nem hajlandó kompromisszumokra, de igaz szeretettel és megértéssel van a papságra
törekvő ember iránt. Ez nemcsak egyes személyekre, hanem azokra a társadalmi és kulturális
körülményekre is érvényes, melyekben a szemináriumok élnek. Ebben az értelemben a nevelés
állandó megújításra szorul, amit a Szinódus Atyái világosan láttak: „Megerősítvén a szeminárium
klasszikus formáit, a Szinódus óhajtja, hogy konzultációk kezdődjenek a püspöki konferenciákban
a mai képzés szükségleteiről, miként ezt az Optatam totius dekrétum és az 1976. évi Szinódus
elrendelte. Fölül kell vizsgálni az egyes nemzetek vagy szertartások szabályzatait, akár püspöki
konferenciák kérésére, akár a szemináriumok apostoli vizitációja alkalmából, hogy beépítsék
azokba a képzésnek azokat a kipróbált formáit, melyeknek illeszkedniük kell a népek úgynevezett
bennszülött kultúrájához, a késői hivatásokhoz, a missziós hivatásokhoz stb.” [195]
62. A nagyszeminárium nevelési célja és sajátos természete megkívánja, hogy a papságra
meghívottak bizonyos előkészület után lépjenek be. Ez az előkészület semmiféle komolyabb
problémát nem jelentett a legutóbbi évtizedekig, addig ugyanis a papjelöltek többnyire
kisszemináriumokból jöttek, s a keresztény egyházi közösségek is elegendő hitbeli ismerettel
rendelkeztek.
A helyzet azonban nagyon sokfelé megváltozott: igen nagy eltérések vannak a gyermekek,
serdülők és ifjak életmódja és alapműveltsége – jóllehet keresztények és őszintén részt vesznek
az Egyház életében – és a szeminárium sajátos életmódja és követelményei között. Ilyen
körülmények között a Szinódus Atyáival egyetértésben szükségesnek látom, hogy megfelelő időt
szánjanak a szemináriumi nevelés előkészítésére: „A nagyszeminárium jelöltjei számára
hasznosnak látszik egy humán, keresztény, intellektuális és lelki előkészítő kurzus, melynek
eredményeként rendelkezniük kell a megfelelő tulajdonságokkal: jó szándékkal, megfelelő szintű
emberi érettséggel és hittani ismeretekkel, bizonyos tájékozottsággal az imádság módjaiban és a
keresztény hagyománnyal egyező erkölcsökkel. Ismerniük kell saját földrajzi környezetük hitet és
az istenkeresést kifejező szokásait is (vö. Evangelii nuntiandi, 48.).” [196]
A „megfelelő hittani ismeretek”, melyről a Szinódus Atyái beszélnek, a teológia föltétele: a hit
megértése ugyanis lehetetlen, ha valaki nem ismeri, hogy a hit önmagában mit tartalmaz. Ezt az

7.2 Page 62

▲back to top
62
ismerethiányt a hamarosan elkészülő egyetemes Katekizmus könnyen pótolhatja.
Általános a vélemény, hogy a nagyszeminárium megkezdése előtt előkészületre szükség van, de
már eltérnek a vélemények arról, mi legyen a tartalma és elsődleges célja: a lelki nevelés, a
hivatás pontosabb fölismerése vagy az értelmi és kulturális nevelés? A nagy különbségeket,
melyek nemcsak az egyes jelöltek, hanem a különböző körzetek és országok között is
mutatkoznak, nem szabad figyelmen kívül hagyni. Éppen ezért gondolkodási és próbaidőt kell
hagyni, hogy ez az előkészület – vagy ahogy mondják, propedeutikus periódus – pontosan
meghatározható legyen: meddig, hol és milyen formában tartsák, milyen témái legyenek, s ezek
hogyan illeszkedjenek a későbbi szemináriumi neveléshez? A Szinódus Atyái által
megfogalmazott igényt magamévá téve újra a Katolikus Nevelés Kongregációja elé terjesztem: „A
Szinódus óhajtja, hogy a Katolikus Nevelés Kongregációja gyűjthesse össze a korábbi és
folyamatban lévő kezdeményezések minden információját. A Kongregáció ezeket az információkat
alkalmas időben közölje a püspöki konferenciákkal.” [197]
A kisszeminárium és más hivatásnevelő intézmények
63. Nagyon széleskörű tapasztalatokból tudjuk, hogy a papi hivatás első jelei már gyermekkorban
vagy az ifjúkor elején megmutatkoznak: még azokban is, akik érettebb korban lépnek a
szemináriumba, gyakran születik meg a fölismerés, hogy Isten hívása már jóval korábban ott volt
a szívükben. Maga az egyháztörténelem mint a hivatások állandó tanúja tudja, hogy az Úr milyen
korán képes adni a meghívást. Szent Tamás például Jézus János apostol iránti szeretetét „zsenge
korával” magyarázza, és ezt a következtetést vonja le belőle: „Ebből megérthetjük, hogy az Isten
milyen különlegesen szereti azokat, akik kora ifjúságuktól szolgálatába állnak”. [198]
A gyermekek szívében sarjadó hivatásokról az Egyház különlegesen is gondoskodik a
kisszeminárium intézményével, s a hivatás kezdeti fölismerésével és őrzésével.
E kisszemináriumok szerte a világban nagyon értékes nevelő munkát végeznek, melynek célja a
papi hivatás csíráinak őrzése és ápolása, hogy a tanítványok később könnyebben fölismerhessék
és alkalmasabbak legyenek követésére. Nevelői céljuk ugyanis az, hogy emberi, kulturális és lelki
képzéssel fölkészítsék és megalapozzák a nagyszemináriumba lépést. „ A megváltó Krisztus
nagylelkű és tisztaszívű követése”: ez a kisszeminárium célja, amit az Optatam totius
dekrétumban olvasunk, abban a részben, ahol a növendékekről írja: a tanítványok „a szülőkkel
együttműködő elöljárók atyai irányítása alatt olyan életet éljenek, mely a serdülők életkorával, lelki
világával és fejlődésével összhangban van, és mindenben alkalmazkodik a józan pszichológia
törvényeihez; kellően ismerjék tehát az életet, és tartsák fönn az érintkezést a családjukkal”. [199]
A kisszeminárium a hivatásgondozás helye is lehet az egyházmegyében azáltal, hogy tájékoztatja
a még kereső fiatalokat, vagy befogadja azokat, akik már elhatározták magukat a papságra, de
családi vagy tanulmányi körülményeik miatt csak később léphetnek nagyszemináriumba.
64. Ahol a kisszeminárium – mely „sok helyen szükségesnek és hasznosnak látszik”–
megvalósíthatatlan, gondoskodni kell más megfelelő „intézményekről”, [200] például „
hivatástámogató csoportok serdülők vagy ifjak részére”. Az ilyen csoportok, még ha nem is
maradandóak, egy adott közösségen belül segíthetnek a hivatás fölismerésében és
érlelődésében. Bár tagjai a családban élnek, s látogatják a hivatásukat támogató keresztény

7.3 Page 63

▲back to top
63
közösséget, e fiúkat és ifjakat nem szabad magukra hagyni, mert mindenképpen szükségük van
egy olyan különleges csoportra vagy közösségre, melyhez tartozhatnak, hogy hivatásuk útján a
Szentlélek bennük megkezdett ajándéka beteljesedhessék.
Ami az Egyház története során a legrégibb időktől kezdve mindig előfordul, ma fokozott mértékben
és újdonságként tapasztalható: azoknak a papi hivatásoknak nagy ajándéka, melyek már érett
korban, hosszabb-rövidebb polgári foglalkozás után jelentkeznek. De nem mindig lehetséges, s
nem is mindig jó a már felnőtteket arra buzdítani, hogy azt a nevelési utat járják végig, amit a
nagyszeminárium kínál. Gondoskodni kell tehát arról, hogy e hivatások hitelességéről való
megbizonyosodás után a nekik megfelelő formában kapják meg a szükséges lelki és értelmi
képzést. [201] A többi papnövendékkel fönntartott kapcsolat és a nagyszeminárium közösségében
eltöltött időszakok biztosíthatják e hivatások beilleszkedését az egy presbitériumba, s a
bensőséges és őszinte közösséget vele.
III. A PAPNEVELÉS FŐSZEREPLŐI
Az Egyház és a Püspök
65. Mivel a papnövendékek képzése az Egyház hivatásgondozó tevékenységéhez tartozik, joggal
állítható, hogy az Egyház olyan közösség, mely rendelkezik a kegyelemmel és a tekintéllyel
ahhoz, hogy mindazokat kísérje útjukon, akiket az Úr arra hív, hogy a papságban szolgái
legyenek.
Az Egyház misztériumának átelmélkedése segít abban, hogy a papneveléssel foglalkozó
személyek és testületek mibenlétét és teendőit jobban meg lehessen határozni.
Az Egyház ugyanis természete szerint Krisztus jelenlétének és velünk foglalkozásának
emlékezete és szentsége; üdvözítő jelenlétéhez tartozik a papi hivatás, de nemcsak az, hanem a
követés módja is, annyira, hogy aki meghívást kapott, annak föl kell ismernie az Úr kegyelmét, és
szabadon és szeretettel kell rá válaszolnia. Jézus Lelke pedig világosságot és erőt ad a hivatással
kapcsolatos döntésekre és annak követésére. A hiteles papnevelés tehát nem történhet másként,
csak Krisztus Lelkének hatása alatt. Ezt minden nevelőnek tudnia kell. Ki ne ismerné ezt a nagy
„segítséget”, mely teljesen ingyenes és rendkívül hatékony, s melynek a papnevelésben hatalmas
„súlya” van? Kit ne töltene el öröm a nevelő méltósága láttán, aki a papnövendékek számára
Krisztus helyettese? Ha tehát a papnevelés lényegében a jövő „pásztorának” fölkészítése Jézus
Krisztusnak, a Jó Pásztornak példája szerint, ki adhatná meg a pásztori szeretetet, ha nem maga
Jézus – aki maga is e szeretetből élt a teljes önátadásig (vö. Jn 15,13; 10,11), s akarja, hogy az
összes papok is hasonlóképpen éljenek –Lelkének kiárasztása által?
A püspök az első, aki a papnevelésben Krisztust képviseli. A püspökről, bármely püspökről
elmondhatók a Márktól már többször idézett szavak: „Magához hívta azokat, akiket kiválasztott. A
választottak csatlakoztak hozzá, Tizenkettőt választott ki, hogy társai legyenek, s hogy elküldje
őket....” (3,13-14). Ezért a püspök feladata, hogy hiteles hivatásnak ismerje el a lélek belső
hivatását. Ha minden hívő odamehet a püspökhöz, mert mindannyiuknak Pásztora és Atyja, akkor
az összes papok is – azon az alapon, hogy egy és ugyanazon papságban és szolgálatban
részesülnek – odamehetnek hozzá: a püspök, buzdít a Zsinat, „testvéreinek és barátainak”

7.4 Page 64

▲back to top
64
tekintse a papokat. [202] Ugyanezt joggal kell mondanunk mindazokról, akik a papságra
készülnek. Az, hogy „vele vannak”, csodálatosan kifejezi a püspök tekintélyét és különleges
felelősségét a papjelöltek képzéséért, s abban nyilvánul meg, hogy gyakran meglátogatja őket, s
bizonyos értelemben „velük marad”.
A püspök jelenlétének különös értéke van, nemcsak amiatt, mert segíti a szeminárium közösségét
a részegyházba való szerves beilleszkedésben s a Pásztorral való egységben, hanem amiatt is,
mert megerősíti azt a pásztori célt, mely az első helyet foglalja el az egész papképzésben. Végül
jelenlétével s azzal, hogy maga is részt vesz a növendékek lelkipásztori gyakorlataiban, a püspök
nagyon segíti az „egyházias érzék” érlelődését, mely mint kiemelkedő lelki és pásztori érték, szinte
központja a papi szolgálatnak.
A szeminárium nevelő közössége
66. A szeminárium nevelő közössége több nevelő – lelki igazgató vagy spirituális, elöljárók,
professzorok – körül alakul ki. E nevelőknek érezniük kell, hogy alapjában összetartoznak a
püspökkel, s ezt különféle módokon fejezzék ki; ugyanígy ápolják egymás között az őszinte és
jóakaratú közösséget, s működjenek együtt testvériesen; a nevelők közötti egység ugyanis nem
csupán megkönnyíti a nevelési célok elérését, hanem a papnövendékeknek hatásos példát és
indítást is ad a keresztény élet és a pásztori szolgálat alapjául szolgáló egyházi közösségben való
részvételre.
Nyilvánvaló, hogy mind emberi, mind evangéliumi szempontból nagyrészt a nevelők érett és
hiteles személyiségéből ered a nevelés hatékonysága. Ezért a legnagyobb gonddal kell
kiválasztani a nevelőket, és buzdítani kell őket arra, hogy egyre alkalmasabbak legyenek
megbízatásuk teljesítésére. A Szinódus Atyái,tudván, hogy mennyire függ a papnövendékek
fölkészítése a nevelők kiválasztásától és képzésétől, hosszasan elidőztek az irántuk támasztott
igények pontos megfogalmazásánál. Ezeket írták: „A papnövendékek nevelése a nevelőktől nem
csupán technikai, pedagógiai, lelki, humán és teológiai fölkészültséget kíván, hanem a közösség
és az együttműködés lelkületét is a program végrehajtásában, annak érdekében, hogy a rektor
vezetése alatt mindig megőrizzék az egységet a szeminárium pásztori tevékenységében. A
nevelőtestület a valóban evangéliumi élet és az Úr iránti teljes odaadás tanúja. E testület
összetétele bizonyos állandóságnak örvendjen és lakóhelye a szeminárium közösségén belül
legyen. Szorosan kapcsolódjék a püspökhöz, mint a papnevelés első számú felelőséhez.” [203]
Legelőször a püspöknek kell felelősséget éreznie a papnevelők képzéséért. Papnevelőnek olyan
papokat válasszon ki, akik közismerten józan életű és erényes férfiak. Legyenek „emberileg és
lelkileg érettek, tapasztalt pásztorok, szakképzettek, hivatásukban kiegyensúlyozottak,
együttműködésre képesek, a feladatukhoz mérten az embertudományokban (különösen a
pszichológiában) fölkészültek, s a kollektív cselekvés módjainak ismerői. A lelki nevelésben
normális körülmények között a nevelőnek papnak kell lennie. A nevelők és tanárok érezzenek
felelősséget a nevelés egészéért.” [204]
Tiszteletben tartva a külső és belső fórum különbségét és a gyóntató megválasztásának
szabadságát, és azzal az okossággal és diszkrécióval, mely a lelkivezetés sajátja, az egész papi
nevelőtestület egyetértően vállaljon felelősséget s vegyen részt a papnövendékek nevelésében. E

7.5 Page 65

▲back to top
65
testületre tartozik ugyanis – tiszteletben tartva a püspök és a rektor tekintélyének ítéletét – a
növendékek alkalmasságának megismerése és gyarapítása mind lelki, emberi és szellemi
adottságaikat, mind jámborságukat, hitbeli tudásukat, szeretetben való buzgóságukat, valamint a
cölibátus karizmáját tekintve. [205]
Ezenkívül szem előtt tartva azokat a Christifideles laici apostoli buzdítás és a Mulieris dignitatem
apostoli levél által fölsorolt [206] és a Szinódus Atyái által is említett figyelmeztetéseket, melyek
föltárják a laikus lelkiségből és a női karizmából eredő, minden nevelési folyamatban
megmutatkozó, pozitív hatásokat, hasznosnak látszik, hogy az adott kultúra összefüggéseiben és
okosan meghatározott formákban laikus férfiak és nők is részt vegyenek a papnevelésben. Az
egyházjog törvényeinek keretein belül karizmáik és kipróbált szakértelmük alapján gondosan kell
őket kiválasztani. A papnevelőkkel való felelős együttműködésükből remélhető, hogy jó
gyümölcsök teremnek az egyházias érzék és a papi identitás érlelődése szempontjából. [207]
A teológiai tanárok
67. Mindazok, akik a leendő papokat a szent tudományra oktatják, különlegesen felelősek a
nevelésükért is, mert a tapasztalatok szerint a papi személyiség kifejlődésében a tanárnak
gyakran nagyobb jelentősége van, mint a nevelőknek.
A teológiai tanárok, még mielőtt a tanítás kapcsolatába kerülnének a papnövendékekkel, felelősek
azért, hogy milyen fogalmuk van a teológia természetéről és a papi szolgálatról, s hogy milyen
lelkülettel és stílusban oktatják a teológiát. Helyesen nyilatkozták a Szinódus Atyái: „A teológus
nem feledkezhet meg arról, hogy amikor tanít, nem a magáéból merít, hanem az Úr és az Egyház
nevében a hit megértését tárja föl és közli. Ily módon annak ellenére, hogy fölhasznál minden
tudományos lehetőséget, az Egyház megbízásából végzi munkáját, s együttműködik a püspökkel
a tanítás feladatában. Mivel a teológusok és a püspökök ugyanabban az Egyházban a hit
gyarapodását szolgálják, s a kölcsönös bizalom szellemében kell megoldaniuk a feszültségeket és
a konfliktusokat is.” [208]
Aki teológiát tanít, annak, mint bármely más nevelőnek, közösségben kell maradnia és együtt kell
működnie a többi papnevelővel, ugyanakkor tudományos megalapozottsággal, nagylelkű és
alázatos szeretettől buzgó lélekkel kell végeznie nagyon értékes munkáját, mely nem egyszerűen
egy tanítás közlése – még ha szent tanításé is –, hanem elsősorban egy olyan egységesítő
szempont fölkínálása, mely az összes emberi tudományt és az élet minden megnyilvánulását
átfogja.
Ezenkívül az a különleges hatás, mely a teológiai tanárokból sugározhat, nagyban függ attól, hogy
ők maguk olyanok-e, amilyeneknek lenniük kell: „Hittel és az Egyház iránt szeretettel teljes férfiak,
akik meg vannak arról győződve, hogy a keresztény misztérium megismerésének egyetlen
megfelelő alanya az Egyház; meg vannak arról győződve, hogy tanítói feladatuk hiteles egyházi
szolgálat, lelkipásztori érzékkel nemcsak vitatkoznak, hanem meg is találják e szolgálat alkalmas
és helyes formáit. Egész pontosan a tanároktól elvárjuk a Tanítóhivatal iránti hűséget. Ők ugyanis
az Egyház nevében tanítanak és a hit tanúi.” [209]
A papnövendéket adó közösségek és az ifjúsági mozgalmak

7.6 Page 66

▲back to top
66
68. Azok a közösségek, melyekből a papjelölt jön, bár el kell szakadnia tőlük, továbbá is el nem
hanyagolható hatással vannak a leendő pap alakulására; ezért tudatában kell lenniük különleges
felelősségüknek.
Első helyen említendő a család: a keresztény szülőknek, testvéreknek, s a szűkebb család
tagjainak óvakodniuk kell attól, hogy fogva ne tartsák a leendő papot annak a nagyon emberi
logikának kötelékeivel, melyet – ha nem is világi – látszólag őszinte érzelmek határoznak meg (vö.
Mk 3,20-21.31-35). Ehelyett ugyanazzal a lelkülettel, mint a papnövendék – tudniillik, hogy
„teljesítsék Isten akaratát” –, imádsággal, tisztelettel, a családi erények példájával, lelki és anyagi
segítséggel (főleg nehezebb körülmények között) kísérjék a nevelés egész útját. A tapasztalat
szerint e segítségnyújtás döntő lehet a papjelölt számára. Ha pedig a szülők és a családtagok
közömbösek vagy netán ellenségesek a hivatással szemben, álláspontjuk higgadt és világos
tudomásulvétele, s az ebből fakadó indítások nagyban segíthetik a papi hivatás tudatosabb és
határozottabb érlelődését.
A családhoz szorosan kapcsolódik a plébániai közösség, s e kettő a hitre nevelésben kiegészíti
egymást. Az ifjúság nevelésében és a hivatások ébresztésében a család szerepét gyakran tölti be
a plébánia. Különösen értékes a leendő pap nevelésében, amit a plébánia tud tenni. A plébániai
közösségnek a maga élő részének kell éreznie minden papság felé tartó ifjút, imádságával kell
kísérnie, a szünidőben tárt szívvel kell fogadnia; s miközben halad előre a papság felé, mindig
tisztelje és segítse, alkalmakat és erős ösztönzéseket adván arra, hogy megbizonyosodhasson
hivatásáról.
Az ifjúsági mozgalmak és társulások – melyek a Lélek által az Egyházban szüntelenül árasztott
életerő megnyilvánulásai – hozzájárulhatnak és hozzá is kell járulniuk a papságra készülők
nevelésének támogatásához, főleg azok esetében, akik közülük kerültek ki. Azok a fiatalok tehát,
akik az első nevelői hatást az ilyen csoportoktól kapták, s ezekben találkoztak először az
Egyházzal, ne gondolják, mintegy belső indításra, hogy szakítaniuk kell a múlttal, s el kell vágni a
kapcsolatokat azzal a csoporttal, mely nem kis segítséget nyújtott hivatásuk kialakulásához és
növekedéséhez; azokat a lelkiségi sajátosságokat sem kell kitörölni magukból, amit ott tanultak és
átéltek, amennyiben azok jók, épületesek és erényesek voltak. [210] Tehát számukra is
segítségforrás és menedék lehet ez a származási hely a papságra készülés idején.
A hitre nevelés, a keresztény és egyházi gyarapodás minden alkalmát, melyeket a Lélek oly sok
fiatalnak fölkínál, a sokféle evangéliumi ihletésű csoportban, társulásban, mozgalomban, úgy kell
fogadni és átélni, mint az éltető lélek ajándékát az intézményen belül, sőt ennek szolgálatára. Egy
mozgalom vagy egy sajátos lelkiség „nem az intézménnyel szembenálló másik szervezet. Épp
ellenkezőleg, egy olyan jelenlét forrása, mely állandóan megújítja az intézmény történeti és
lényegi hitelességét. Ezért a papnak a mozgalomban világosságot és meleget kell találnia, hogy
így a püspök iránt hűséges, az intézményes feladatok iránt készséges, az egyházi fegyelem
megtartásában éber lehessen, s ezáltal hite és hűsége növekedjen.” [211]
A fiataloknak tehát, akik egyházi csoportokból és mozgalmakból érkeznek a szeminárium új, a
püspök által összegyűjtött közösségébe, meg kell tanulniuk, hogy „tiszteljék a más lelkiségi utakat,
a dialógus és az együttműködés lelkületét”, bizalommal és jó akarattal fogadják a püspök és a
szemináriumi nevelők nevelői célzatú intézkedéseit, s őszinte hittel bízzák rá magukat
vezetésükre és ítéletükre. [212] Ez a magatartás előkészíti s bizonyos értelemben elővételezi azt
a papságot, mely Isten népének a presbitérium közösségében és a püspök iránti

7.7 Page 67

▲back to top
67
engedelmességben szolgál.
A szeminárium növendékeinek s a már fölszentelt papoknak a különböző lelkiségi mozgalmakban
való részvétele önmagában kétségtelenül jótékony hatású belső fejlődésük és a papi testvériség
ápolása szempontjából. Azonban nem akadályozhatja, hanem segítenie kell azt a lelki életet és
szolgálatot, mely az egyházmegyés pap sajátja, aki „mindig az egész a csoport pásztora marad. Ő
nem csupán a mindenki számára rendelkezésre álló 'jelenlét', hanem elnök az összegyűltek között
– név szerint ő a plébános –, hogy mindenkinek megnyíljék az az út a közösségben és az
egységforrásában, az Eucharisztiában, mely őt jogosan megilleti, bármi legyen lelkipásztori
feladata vagy sajátos lelkisége.” [213]
A papnövendék
69. Végezetül nem szabad megfeledkezni magáról a papnövendékről, aki annyira „főszereplő”,
hogy a nevelési folyamatban semmivel sem helyettesíthető: minden nevelés ugyanis, s így végső
soron a papnevelés is, önnevelés. Senki nem helyettesíthet bennünket a felelős szabadságban,
amellyel mindannyian rendelkezünk.
A leendő papnak, s elsőként őneki kell tudnia, hogy nevelésének „főszereplője” a szó szoros
értelmében maga a Szentlélek, aki az új szív ajándékával teszi hasonlóvá Jézus Krisztushoz, a Jó
Pásztorhoz: a jelölt szabadságáról tesz tanúságot, ha elfogadja a Szentlélek nevelő
tevékenységét. De e tevékenység elfogadása azt is jelenti, hogy a papnövendéknek el kell
fogadnia azokat a „közvetítőket”, akiket a Szentlélek fölhasznál. Éppen ezért különböző nevelői
tevékenységek csak akkor lesznek valóban hatékonyak, ha a leendő pap őszintén és jóakarattal
együttműködik velük.
HATODIK FEJEZETFIGYELMEZTETLEK, HOGY ÉLESZD FÖLD MAGADBAN
ISTEN BENNED LÉVŐ AJÁNDÉKÁT
E képzés teológiai gyökerei
70. „Figyelmeztetlek, hogy éleszd föl magadban Isten benned lévő ajándékát” (2Tim 1,6).
Az Apostol Timóteus püspökhöz intézett szavait joggal alkalmazhatjuk arra az állandó képzésre,
melyre az összes papok hivatottak a szentelésben kapott „isteni ajándék” alapján. E szavak
megértetik velünk a papok sajátos állandó képzésének teljes igazságát. Segítségünkre jön Pál
apostol azon szava, amikor így figyelmezteti Timóteust: „Ne hanyagold el magadban a kegyelmet,
melyet prófétai szó alapján a papság kézföltételével kaptál. Ezekről elmélkedj, ezekben tarts ki,
hogy előrehaladásodat mindenki lássa. Ügyelj magadra és a tanításra; tarts ki benne; ha ezt
teszed, magadat is és hallgatóidat is üdvözíted” (1Tim 4,14-16).
Az Apostol azt kéri Timóteustól, hogy „élessze föl”, azaz lobbantsa föl, mint hamu alól a tüzet,
Isten ajándékát, annak érdekében, hogy befogadja és élje a „maradandó újdonságot”
– amely újdonságot Isten minden ajándékáról állíthatjuk, hiszen Attól valók, aki újjáalkot mindent
(vö. Jel 21,5) –, soha el ne veszítse és meg ne feledkezzék róla, hanem mindig viruló

7.8 Page 68

▲back to top
68
szépségében őrizze.
Ez a „fölélesztés” nem csupán Timóteus személyes felelősségére tartozó teendő, nem csak egy
emlékezetben élő s az akaratban ható ígéret gyümölcse, hanem elsősorban az Isten ajándékából
fakadó kegyelem erejének hatása: ajándékát tehát maga Isten éleszti föl, aki képes arra, hogy a
kegyelmeit és azokban foglalt felelősséget életre keltse.
A fölszentelő és küldő Szentlélek szentségi kiáradása a papot Jézus Krisztushoz, az Egyház
Fejéhez és Pásztorához teszi hasonlóvá és a pásztori szolgálatra küldi. Ezért a pap a maga
természetébe eltörölhetetlen és örök jegyet kap mint Jézus és az Egyház szolgája: maradandó és
meg nem változtatható életállapotba kerül, s megbízatást kap a pásztori szolgálatra, mely miután
a természetébe oltatott, egész létét maradandóan meghatározza. Az ordo szentsége a papnak
olyan szentségi kegyelmet hoz, mely nemcsak Jézus „hatalmának” és üdvözítő „szolgálatának”,
hanem pásztori „szeretetének” is részesévé teszi; egyidejűleg a papra áraszt minden aktuális
kegyelmet, melyeket mindig megkap, valahányszor szüksége van rájuk és hasznosak a vállalt
szolgálat méltó tökéletes és teljesítésére.
Így az állandó képzés alapja és igazi oka az ordo szentségének dinamizmusában van.
Vannak olyan egyszerű emberi indokok is, melyek a papot állandó továbbképzésre késztetik.
Követelménye ugyanis ez mindennek, ami a tökéletessége felé tart: minden élet út az érettség
felé, az érettség pedig a folyamatos képzésben halad előre. A papi szolgálat is követeli, már akkor
is, ha csak a többi szolgálattal együtt nézzük, mint másoknak nyújtott szolgálatot: nincs ugyanis
foglalkozás, hivatal, munka, mely a mai körülmények között ne követelne továbbképzést. A
„lépéstartás” a történelemmel olyan emberi indok, mely igazolja az állandó képzést.
Mindehhez hozzáveendők azok a teológiai indokok, melyeket már említettünk, és még lehet őket
részletezni.
Az ordo szentségét „jel” természete miatt, mely minden szentség sajátja, úgy is föl lehet fogni,
mint Isten szavát; és valóban Isten hívó és küldő szava; ez a papi hivatás és küldetés végső
jelentése. Az ordo szentségével Isten az Egyház színe előtt hívja a jelöltet a papságra. Jézus „Jöjj
és kövess engem!” felszólítása a maga teljes és végső kimondását az Egyház szentségének
kiszolgáltatásában kapja meg: ekkor hangzik el az Egyház hangján a püspök szájából, aki
imádkozik és ráteszi a kezét; a pap pedig így válaszol a hívó Jézusnak: „Jövök és követlek téged.”
Ekkor veszi kezdetét az a válasz, melyet mint alapvető döntést az évek múlásával állandóan
megismétel és megerősít más gyakori válaszokkal, s melyeknek gyökere és éltető forrása az az
„amen”, mely magából a szent rendből fakad.
Ebben az értelemben beszélhetünk hivatásról a papságban. Isten ugyanis folyamatosan hív és
küld, megmutatván a pap életére, illetve az Egyház és a társadalom életére és kapcsolatára
vonatkozó üdvözítő akaratát a történelemben. Ebben a távlatban mutatkozik meg a folyamatos
képzés igaz és sajátos értelme: szükséges Isten folyamatos hívásának és akaratának
fölismeréséhez és követéséhez. Így hívta Jézus Péter apostolt követésre azután is, hogy
föltámadottan rábízta a nyáját: „Mondta neki: 'Legeltesd bárányaimat. Bizony, bizony mondom
neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magad és jártál, ahol akartál; mikor majd megöregszel,
kitárod kezedet és más övez föl téged, és oda vezet, ahová nem akarod. ' Ezt pedig azért mondta,
hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni Istent. S miután ezt mondta, mondta neki:
'Kövess engem!' ” (Jn 21,17-19). Olyan „követés” ez, mely kíséri az apostol életét és küldetését;

7.9 Page 69

▲back to top
69
olyan „követés”, mely a hivatást és a halálig tartó hűséget tanúsítja (vö. Jn 21,22); olyan „követés”,
mely önátadásával bizonyítja Krisztus követését a vértanúságban. [214]
A Szinódus Atyái rávilágítottak arra a mozzanatra, mely a folyamatos képzést szükségessé teszi,
ugyanakkor természetét is kifejezi, amikor úgy határozták meg, hogy hűség a papi szolgálathoz,
illetve az állandó megtérés folyamata. [215]
A szentségben kiáradt Szentlélek őrzi meg a papot e hűségben, és serkenti az állandó megtérés
útján. A Szentlélek ajándéka azonban nem szünteti meg a pap szabadságát, hanem felelős
együttműködésre készteti, valamint arra, hogy rábízott feladatként vállalja a folyamatos képzést.
Így tehát a folyamatos képzés a pap szolgálata, sőt természete iránti hűségének követelménye és
megnyilvánulása, azaz szeretet Jézus Krisztus iránt, és hozzátartozás. De az Isten népe iránti
szeretet tanúságtétele is, melynek szolgálatára küldték a papot. Sőt saját igazságosságának
tanúságtétele: a pap ugyanis Isten népének adósa, mert el kell ismernie és fogadnia e nép jogát,
mégpedig alapvető jogát ahhoz, hogy hozzájusson Isten Igéjéhez, a szentségekhez és a szeretet
szolgálatához, melyek a pap lelkipásztori szolgálatának lényeges, elidegeníthetetlen elemei.
Szükség van tehát a folyamatos képzésre, hogy a pap megfelelően tudjon válaszolni Isten népe e
jogára.
A pap folyamatos képzésének lelke és meghatározója a pásztori szeretet: a Szentlélek árasztja
ugyanis a papba a pásztori szeretetet, s Ő vezeti egyre tovább Krisztus misztériumának – melynek
gazdagságát nem lehet kimeríteni (vö. Ef 3,14) – és azzal együtt a keresztény misztériumnak
megismerésében. Ugyanez a pásztori szeretet indítja a papot mindazok reményeinek,
szükségleteinek, nehézségeinek, törekvéseinek mélyebb megismerésére, akiknek szolgálata szól,
bármilyen személyi, családi vagy társadalmi körülmények között élnek.
Minderre törekszik a folyamatos képzés, mely okos és szabad törekvés arra, hogy
megnyilvánuljon a pásztori szeretet ereje, és a Szentléleké, aki e szeretetnek forrása és örök
táplálója. Ebben a fölfogásban a folyamatos képzés az ajándékba és a szentségi szolgálatba
foglalt igény, mely mindig és mindenütt szükséges marad. A mi korunkban még sürgetőbbnek
látszik nem csupán a papok által szolgált népek és egyes emberek gyors kulturális és szociális
változásai miatt, hanem az „új evangelizáció” miatt is, mely az Egyház halasztást nem tűrő, vele
született feladata itt az ezredfordulón.
A folyamatos képzés formái
71. Mind az egyházmegyés, mind a szerzetes papok folyamatos képzése természetes és
szükséges folytatása annak a művelésnek, mely a pap személyének szól, s amely a
szemináriumban vagy egy szerzetesházban kezdődött, ott növekedett a szentelésig. Nagyon
fontos figyelni és őrizni a szentelés előtti és utáni nevelés közötti szoros összefüggést. Ha ugyanis
következetlenség vagy ellentét volna e két nevelés között, annak azonnal nagyon súlyos
következményei volnának a lelkipásztori tevékenységre és a papok közti testvéri közösségre
nézve, főleg a különböző korosztályok között. A folyamatos képzés azonban nem a szemináriumi
nevelés egyszerű ismétlése, átgondolása vagy új elemekkel való bővítése, hanem új tartalmak, s
főként új módszerek megismerése életszerű egységben, mely a maga folyamatában – a
szemináriumi képzésre támaszkodva – módosításokat, korszerűsítést, alkalmazkodást igényel,
anélkül azonban, hogy emiatt töredékessé válna az élet. Már a nagyszemináriumban elő kell

7.10 Page 70

▲back to top
70
készíteni a folyamatos képzést, s a leendő papokban föl kell ébreszteni iránta a vágyat,
megmutatván nekik a továbbképzés szükséges és hasznos voltát, s biztosítva a szükséges
föltételeket.
Mivel a folyamatos képzés szerves folytatása a szemináriumi nevelésnek, célja nem lehet újabb
lelkipásztori fogások közkinccsé tétele, hanem inkább a folyamatos érlelődés ébrentartására kell
törekedni mind a korábbi – emberi, lelki, értelmi, lelkipásztori – nevelés részterületeinek, mind e
részek pásztori szeretetben való összefüggésének elmélyítésével.
72. A folyamatos továbbképzés első mozzanata tehát az emberiesség elmélyítése. A papnak
naponta az emberek között forogva és életüket tapasztalva kell felnőnie és megszereznie azt az
emberi érzéket, mellyel képes megérteni a szükségleteket és elfogadni az igényeket; megérteni a
ki nem mondott kéréseket, megosztani a reményt és várakozásokat, a közös élet örömeit és
fáradalmait; hogy képes legyen mindenkivel találkozni és dialógust folytatni. Részvéttel
közeledvén az emberi szenvedés minden formájához – a szegénységtől a betegségig, a
kitaszítottságtól a tudatlanságig, magányig, erkölcsi és anyagi szegénységig – a pap embersége
egyre hitelesebbé és áttetszőbbé válik a növekvő és buzgó felebaráti szeretetben. Az emberi
műveltségét tökéletesítő pap különleges segítséget kap Jézus Krisztus kegyelméből: a Jó Pásztor
szeretete ugyanis nem csupán az emberi üdvösség ajándékával nyilvánult meg, hanem abban az
életben való részesedés által is, melynek örömeit és nehézségeit a „testté” lett Ige (vö. Jn 1,14)
megismerte, fáradtságát megtapasztalta, érzelmeit és szomorúságát átélte. Emberként, emberek
között és az emberekkel élve Jézus Krisztus az emberiesség legtökéletesebb formáját mutatta
meg: ott látjuk a kánai menyegzőn, meglátogatja barátai házát, szánakozik az Őt követő tömegen,
a beteg és halott gyermeket visszaadja szüleinek, megsiratja a halott Lázárt...
Isten népe, amikor látja, hogy a papban több az emberiesség, ugyanazt mondja, amit a Zsidókhoz
írt levél Jézusról mond: „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel,
hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes
maradt” (4,15)
A pap képzésének lelki elmélyítése az új és evangéliumi életből táplálkozik, melyre az ordo
szentségében kiáradt Szentlélek különlegesen hívja őt. A Szentlélek ugyanis, amikor a papot
fölszenteli és Jézus Krisztushoz, a Főhöz és Pásztorhoz teszi hasonlóvá, egy olyan köteléket
teremt a pap létében, melyet személyesen, azaz tudatosan és szabadon kell megélnie és
magáévá tennie a szeretet és az élet egyre gazdagabb közösségében, s érzületének és tetteinek
egyre inkább Jézus Krisztussal való megosztásában. Ez a Krisztus és a pap közötti ontológiai és
pszichológiai, szentségi és erkölcsi kötelék alap s ugyanakkor erő ahhoz a „Lélek szerinti élethez”
és „evangéliumi radikalizmushoz”, melyre minden pap hivatott, s lelki elmélyítését a folyamatos
képzés segíti. E képzés a papi szolgálat szempontjából is szükséges, hogy igaz és lelkileg
termékeny legyen. „Törődsz-e a lelkekkel?” – kérdezte önmagától Borromei Szent Károly, s így
válaszolt a kérdésre egy papoknak mondott beszédben: „Emiatt ne hanyagold el magad, s ne is
adj magadból másoknak annyit, hogy magadnak ne maradjon semmi. Szemed előtt kell tartanod a
lelkeket, kiknek pásztora vagy, de ne feledkezz meg magadról. Értsétek meg, testvérek, semmi
másra nincs annyira szüksége az egyházi embereknek, mint a cselekedeteinket megelőző
elmélkedésre: énekelek, mondja a Próféta, és elmélkedem (vö. Zsolt 100,1). Ha szentséget
szolgáltatsz ki, testvér, elmélkedd át, mit teszel. Ha misézel, elmélkedd át, mit ajánlasz föl. Ha a
kórusban zsoltározol, elmélkedd át, mit és kinek mondasz. Ha lelkeket vezetsz, elmélkedd át,
kinek a vére fürdette meg őket, és 'mindent szeretetben tegyetek' (1Kor 16,14). Így fölébe tudunk
kerekedni a naponta tapasztalt nehézségeknek. Egyébként ezt követeli tőlünk a ránk bízott
hivatal. Ha így teszünk, magunkban is, másokban is meg tudjuk szülni Krisztust.” [216]

8 Pages 71-80

▲back to top

8.1 Page 71

▲back to top
71
Szorosabban véve a vallási élet szorul állandó „megújításra” a papban. A tapasztalat ugyanis azt
mutatja, hogy a pap imádságában nem élhet a múltból: nemcsak a következetes hűséggel
mondott napi imádság – főleg a zsolozsma és a magánimádság – szükséges, hanem keresnie kell
a személyes találkozást Jézussal, a bizalmas beszélgetést az Atyával és a Szentlélek mély
megtapasztalását is.
Amit Pál apostol minden hívőről mondott, tudniillik, hogy mindenkinek „el kell jutnia a tökéletes
férfikorra Krisztus nagykorúságának mértéke szerint” (Ef 4,13), azt a papokról különösen is
elmondhatjuk, akik a szeretet tökéletességére, vagyis az életszentségre hivatottak, már azért is,
mert pásztori szolgálatuk az összes hívő eleven példaképévé akarja tenni őket.
A pap képzésének intellektuális elmélyítése megkívánja, hogy folyamatosan az egész papi életen
át történjen, főként tanulással és meglévő ismereteinek megalapozott és pontos
korszerűsítésével. Jézus prófétai küldetésének részeseként s az Egyház – az Igazság Tanítója –
misztériumában élve a pap arra hivatott, hogy Isten arcát tárja föl Jézus Krisztusban. [217] Ez
azonban megkívánja, hogy a pap ezt az arcot keresse és tisztelettel és szeretettel szemlélje (vö.
Zsolt 26,8; 41,2), mert csak így tudja másoknak megmutatni. A teológiai tanulmányok folytatása
elsősorban azért szükséges, hogy a pap az Igét világosan és egyértelműen, minden népszerű és
ünnepelt közvéleménytől függetlenül tudja hirdetni. Így valóban szolgálatára lesz Isten népének,
és segíteni fogja abban, hogy számot tudjon adni a keresztény reményről (vö. 1Pt 3,15). Továbbá
„a teológiát állhatatosan és okosan tanulmányozó pap személyesen ismeri meg az Egyház
kincseit. Ezért teljesíteni tudja küldetését, mely elvárja tőle, hogy megfeleljen az igaz katolikus
tanítással szemben fölmerülő nehézségekre, s le tudja győzni magában is, másokban is a
Tanítóhivatallal és a Hagyománnyal szembeni vonakodást.” [218]
A pap képzésének lelkipásztori elmélyítését nagyon szépen fejezik ki Péter apostol szavai:
„Aszerint, hogy ki-ki milyen ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy Isten sokféle
kegyelmének jó letéteményesei legyetek” (1Pt 4,10). A papnak, hogy naponta a kapott kegyelem
szerint éljen, egyre serényebb lelkűnek kell lennie, s egyre jobban fogadnia kell Krisztus pásztori
szeretetét, melyet a Szentlélek a szentelés alapján ajándékoz. Miként az Úr minden cselekedete
pásztori szeretetének gyümölcse és jele volt, úgy a papi szolgálat tetteinek is ilyennek kell lenniük.
A pásztori szeretet egyszerre ajándék és feladat, kegyelem és felelősség, melyhez hűségesnek
kell lenni: azaz el kell fogadni és erejével élni kell a végső következményekig. Ez a pásztori
szeretet, mint föntebb mondtam, képessé teszi és serkenti a papot, hogy egyre jobban
megismerje azoknak az embereknek helyzetét, akikhez küldetése szól, hogy a konkrét történelmi
helyzetben fölismerje a Lélek indításait, s végül hogy alkalmasabb és eredményesebb formákat
találjon szolgálata végzéséhez. Így a pásztori szeretet serkenti és fönntartja a pap emberi
törekvéseit, hogy pásztori tevékenysége friss, hihető és hatékony legyen. Ez azonban igényli a
folyamatos lelkipásztori képzést.
Az érlelődés útja nemcsak azt kívánja a paptól, hogy állandóan elmélyítse képzettségének
különböző elemeit, hanem és leginkább azt, hogy a különböző elveket, ahogyan előre halad az
időben, egyre inkább egységbe fogja: ezt biztosítja a pásztori szeretet. Ez ugyanis nemcsak a
különálló elemeket rakja és kapcsolja össze, hanem sajátos karaktert ad a pap képzésének, aki
Jézusnak, a Jó Pásztornak szolgája, eleven képe, látható megjelenése.
A folyamatos képzés segíti a papot annak a kísértésnek legyőzésében, hogy elvesszen egy

8.2 Page 72

▲back to top
72
önmagáért hajszolt, mértéktelen tevékenységben; teljesen személytelenül közvetítsen bármilyen
lelki vagy szent értéket, vagy hogy pusztán hivatalnok legyen az egyházi adminisztrációban. Csak
a folyamatos képzés tudja megsegíteni a papot, hogy éber szeretettel őrizze a misztériumot,
melyet az Egyház és az emberiség javára hordoz magában.
A folyamatos képzés igazi értelme
73. A folyamatos képzés egyes részeinek összefüggései segítenek igazi tartalmuk
megismerésében. A képzés ugyanis segíti a papot, hogy létében és cselekedeteiben Jézusnak, a
Jó Pásztornak lelkületével és stílusával legyen pap.
Az igazságot meg kell tenni! Szent Jakab így figyelmeztet: „A tanítást váltsátok tettekre, s ne csak
hallgassátok, különben magatokat csaljátok meg” (1,22) A papok arra hívattak, hogy „megtegyék”
saját létük „igazságát”, azaz hogy „szeretetben” (vö. Ef 4,15) éljék meg önmagukat és a
szolgálatot az Egyházban és az Egyház javára. Mindig élénken tudatában kell lenniük Isten
ajándékának és soha nem szabad megfeledkezniük róla. Erre szólítja föl Timóteust Pál: „Őrizd a
jó letéteményt a Szentlélek által, aki bennünk lakik” (2Tim 1,14). A már többször említett
ekkleziológiai összefüggésben a folyamatos papi képzés értelme úgy fogható föl, mint ami itt és
most történik az Egyházban, mely misztérium, közösség és küldetés.
A „misztérium-Egyházon” belül a pap a folyamatos képzés által arra hívatik, hogy őrizze és
bontakoztassa ki a hitben létének egész gazdagságát, hiszen Krisztus szolgája és Isten
misztériumainak gondnoka (vö. 1Kor 4,1). Pál kifejezetten kéri a keresztényeket, hogy eszerint
vélekedjenek róla, de Ő az első, aki tudatában van az Úrtól kapott ajándéknak. Ugyanígy kell
cselekednie minden papnak, ha meg akar maradni igazi mivoltában. Ez azonban csak a hitben
lehetséges, ha Krisztus szemével lát.
Ebben az értelemben elmondható, hogy a folyamatos képzés arra irányul, hogy a pap higgyen és
napról napra jobban higgyen: mindig Krisztus szemével tekintsen önmaga igazságára. Ezt az
igazságot pedig örömteli szeretettel kell őriznie. Amikor papi szolgálatát végzi, meg kell újítania
hitét. Valahányszor Isten embereknek adott kegyelmének közvetítője és eleven eszköze, Krisztus
szolgájának és Isten emberek iránti szeretete szentségének kell tekintenie magát. Ezt az
igazságot paptestvéreiben is el kell ismernie, ez a papok közötti megbecsülés és szeretet
principiuma.
74. A „közösség-Egyházon” belül a folyamatos képzés segíti a papot annak a tudatnak
érlelésében, hogy szolgálata végső soron arra való, hogy Isten testvéri szeretettel élő családját
összegyűjtse, s Krisztus által a Szentlélekben az Atyához vezesse. [219]
A papban növekednie kell a tudatnak, hogy milyen szoros közösségben van Isten népével:
tudniillik hogy nemcsak az „Egyház színe előtt”, hanem főként az „Egyházban” él, testvér a
testvérek között. A keresztség által megkapta Isten fiai szabadságát és méltóságát, s Krisztus
egyetlen testének tagja lett (vö. Ef 4,16). E közösség tudata fölkelti és növeli a társfelelősséget az
üdvösség egyetlen és közös küldetésében mindazon karizmák és hivatalok készséges és
emberies gyakorlására, melyekkel a Szentlélek ellátja a hívőket az Egyház épülésére. A papnak,

8.3 Page 73

▲back to top
73
aki természete szerint Isten népe javára rendeltetett, pásztori szolgálata által kell tanúsítania, hogy
mindenkivel szoros közösségben van, miként VI. Pál írta: „Testvérként kell tennünk mindent,
amivel ki akarjuk fejezni, hogy az emberek pásztorai, atyái és tanítói akarunk lenni. A dialógust
ugyanis mind a barátság, mind a szolgálat nagyon elősegíti.” [220]
Még inkább érlelnie kell a papnak önmagában annak tudatát, hogy tagja annak a részegyháznak,
melybe inkardinálták, azaz jogi, lelki és pásztori kötelékkel lett a tagja. Ez a tudat föltételezi és
növeli a saját Egyház iránti szeretetet. Ez a részegyház ugyanis a pásztori szeretet élő és
maradandó tárgya, se szeretet vezérli a pap életét arra, hogy maga is megtapasztalja e
részegyház életét és történetét, értékeivel és törékenységével,nehézségeivel és reményeivel
együtt, s hogy gyarapodásáért dolgozzon benne. A papoknak tehát érezniük kell, hogy
gazdagodnak a részegyházból, s legyenek fáradhatatlanok építésében mindazokkal együtt, akik
részt vesznek a lelkipásztori munkában, melyet az elődök kezdtek meg. A saját részegyház iránti
pásztori szeretet elmaradhatatlan része a jövővel törődés, azaz a papnak meg kell találnia
pásztori szolgálatának folytatóit.
A papban növekednie kell a különböző részegyházak közötti közösség tudatának is, mely
közösség abban áll, hogy a részegyházak a maguk helyén Krisztus egyetemes Egyházát
képviselik. A részegyházak közötti közösség tudata segíteni fogja „az ajándékok kölcsönös
cseréjét”, főként az olyan élő és személyes ajándékokét, amilyenek maguk a papok. Ebből fakad a
törekvés, sőt a serény gondoskodás a klérus egyenletesebb elosztására. [221] A részegyházak
között külön említendők, melyek a „szabadság” hiánya miatt nem rendelkeznek saját hivatásokkal,
illetve melyek csak minap szabadultak meg az üldözéstől és segítségre szorulnak. E segítséget
tartósan, folyamatosan és testvéri módon kell nyújtani. [222]
Az egyházi közösségen belül a papnak növekednie kell a maga változhatatlan igazságában, a
püspökkel egységben lévő presbitériumon belül.
A presbitérium a maga teljes igazságában misztérium; természetfölötti valóság, mert az ordo
szentségében gyökerezik. Ez eredete és forrása; születésének és növekedésének „helye”.
Ugyanis „a papokat az ordo szentsége által személyes és feloldhatatlan kötelék kapcsolja az
egyetlen paphoz, Krisztushoz. Egyenként kapják a szentelést, de a püspökkel egységben lévő
presbitérium közösségébe iktatódnak be (LG 28; PO 7-8).” [223]
E szentségi eredet jelenik meg és folytatódik a papi szolgálat végzése közben: misztériumtól
misztériumig. „A papok püspökkel való és egymásközti egysége nem idegen elemként csatlakozik
szolgálatukhoz, hanem annak lényegét fejezi ki, amennyiben a szolgálat a Pap Krisztus
gondoskodása a Szentháromság egységéből összegyűlt népéről.” [224] E pásztori szeretetből
kibontakozó papi egység Jézus Krisztus tanújává teszi a papokat, aki azért könyörgött az Atyához,
hogy „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21).
A presbitérium tehát egy igazi család, testvériség vonásait viseli, melynek kötelékei nem a testből
és a vérből, hanem az ordo kegyelméből valók: e kegyelem föltételezi és fölemeli a papok közötti
emberi, lelki, érzelmi, baráti és szellemi kapcsolatokat; a rájuk áradó kegyelem a kölcsönös
segítségnyújtás formájában mutatkozik meg, nemcsak lelki, hanem anyagi dolgokban is. A papi
testvériség senkit nem zár ki, de bizonyos rangsort ismer: a rangsor evangéliumi, azaz azoké az
elsőbbség, akik nagyobb segítségre vagy több buzdításra szorulnak. „E testvériségnek különös

8.4 Page 74

▲back to top
74
gondot kell fordítania a fiatal papokra, szívélyes és testvéri dialógust kell folytatnia a
középkorúakkal és az öregebbekkel, s főleg azokkal, akik valamilyen nehézséggel küzdenek; még
azokat sem hagyja el, hanem még nagyobb gonddal törődik velük, akik a papságot elhagyták vagy
nem megfelelő módon élnek.” [225]
Az egyetlen presbitérium részei más jogcímen a részegyházban lakó és dolgozó szerzetes papok
is. Jelenlétük gazdagítja a többi papot, s a különböző karizmák – miközben arra buzdítják a
többieket, hogy gyarapodjanak saját papságuk ismeretében –, hozzájárulnak a folyamatos
papképzés megszervezéséhez és megvalósításához. A szerzetesi élet ajándéka – ha az
egyházmegyében őszinte megbecsülésre talál és tiszteletben tartják minden intézmény és lelkiség
sajátosságait – kitágítja a keresztény tanúságtétel határait, s nagyon gyarapítja a papi lelkiséget,
különös tekintettel a részegyház és Isten népe egyetemes Egyházának kapcsolataira. A
szerzetesek ügyeljenek az egyházi közösség lelkületére, szívesen vegyenek részt az
egyházmegye életében és a püspök rendelkezéseinek megvalósításában azáltal, hogy saját
karizmájukkal mindenki épülésére vannak a szeretetben.
Az egyházi közösség és a presbitérium összefüggésében jobban szembe lehet nézni a pap
magányának problémájával, mellyel a Szinódus Atyái is foglalkoztak. Van olyan magány, melyet
mindenki megtapasztal, s egészen természetes; de olyan is van, mely különböző nehézségekből
ered és újabb nehézségeket okoz. „Az aktív részvétel az egyházi presbitériumban, a rendszeres
kapcsolat a püspökkel és a többi pappal, a kölcsönös együttműködés, a papok életközössége,
továbbá a családias együttlét a plébánia aktív híveivel nagyon hasznos eszközök a magány
negatív hatásainak ellensúlyozására, melyeket a pap olykor megtapasztalhat.” [226] A magány
azonban nemcsak nehézségeket szül, hanem a papi élet nagyon hatékony alkalmait is
megteremti: „Az imádságos lelkülettel elfogadott és a Jézus Krisztussal való bensőséges
kapcsolatban keresett magány az imádság és a megismerés elmélyítésének, a
megszentelődésnek és az emberi fejlődésnek lehet eszköze”. [227] A magány bizonyos formája
része a folyamatos képzésnek. Jézus gyakran vonult vissza, hogy egyedül imádkozzék (Mt
14,23). A magány őrzése a belső élet ápolásának szükséges föltétele. Olyan magányról van szó,
melyben az Úr lakik, aki a Szentlélek világosságában összeköt bennünket az Atyával. Így értve a
szilencium és a „pusztai” magány keresése szükséges a folyamatos képzéshez. Ugyanebben az
értelemben, aki nem tudja jól megélni a maga magányát, nem képes az igazi testvéri közösségre.
75. A folyamatos képzés arra irányul, hogy a pap egyre inkább tudatára ébredjen: részese az
Egyház üdvözítő küldetésének. A küldetés-Egyházban a pap folyamatos képzése nem csupán
szükséges föltétel, hanem mellőzhetetlen eszköz is arra, hogy a küldetés tartalma állandóan
eleven maradjon, s hűségesen és nagylelkűen teljesítsék. E képzés segíti a papot abban, hogy
fölfogja a küldetés egész súlyát és nagyszerű kegyelmét, ami egyrészt kötelesség, mely nem
hagyja tétlenkedni, s miként Pál, ő is elmondhatja: „Ha hirdetem az Evangéliumot, azzal nem
dicsekedhetem, hiszen kényszerű kötelességem. Jaj nekem, ugyanis, ha nem hirdetem az
Evangéliumot!” (1Kor 9,16); másrészt elvárás, mely az Istentől szüntelenül üdvösségre hívott
emberek részéről kimondva vagy kimondatlanul érkezik.
Csak a folyamatos képzés tudja megtartani a papot abban, ami számára lényeges és
meghatározó, tudniillik a hűségben, miként Pál apostol írja: „A gondnokoktól (tudniillik Isten
misztériumainak gondnokaitól) egyet várnak el: hogy hűségesnek bizonyuljanak” (1Kor 4,2). A
papnak, bármilyen nehézségekbe ütközik, vagy bármilyen önmagában érthető kellemetlen vagy
fárasztó körülmények közé kerül, minden erejével és mindhalálig hűségesnek kell lennie. Pál

8.5 Page 75

▲back to top
75
példájának minden papot ösztökélnie kell: „Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne
becsmérelhessék szolgálatunkat. Ehelyett mindenben úgy viselkedünk, mint Isten szolgái: sok
türelemben, megpróbáltatásokban, szükségben, szorongatásban, verésekben, börtönökben,
lázadásokban, fáradtságban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudományban,
hosszantűrésben, a Szentlélekben, őszinte szeretetben, az igazság Igéjében, Isten erejében;
jobbról és balról az igazság fegyverzete által, dicsőség és megszégyenülés, jó hírnév és gyalázat
által; mint csalók és igazmondók, mint ismeretlenek és ismertek, mint halálra szántak, és íme,
élünk, mint megfenyítettek, de meg nem haltak, mint szomorúak, de mindig örvendezők, mint
szűkölködők, de sokakat gazdagítók, mint
akiknek semmijük nincs és mindent birtokolnak” (2Kor 6,3-10).
Minden életkorban és minden körülmények között
76. A folyamatos képzést, éppen mert „folyamatos”, a papoknak mindig fogadniuk kell; minden
életkorban és minden körülmények között, bármilyen egyházi hivatalt viseljen valaki,
természetesen azon lehetőségek között, melyeket a különféle hivatalok és életállapotok hoznak
magukkal.
A folyamatos képzésben elsősorban a fiatal papoknak kell részt venniük: a periodikusan ismétlődő
találkozások részben folytatják a szemináriumban kapott képzést, részben bevezetik a fiatalokat
Isten ajándéka, a papság egyes részleteinek megértésébe és megélésébe, részben tudatosítják
bennük a presbitériumhoz tartozást, a közösséget és a társfelelősséget a többi paptestvérekkel.
Meg lehet érteni a „telítettség” érzését, mellyel a szemináriumból épp kikerült fiatal pap
idegenkedik az újabb tanulási és találkozási alkalmaktól. Mégis el kell utasítanunk, mint téves és
veszedelmes véleményt, azt az elgondolást, hogy a papképzés a szeminárium elhagyásával
lezárult.
A folyamatos képzés találkozóin résztvevő fiatal papok a többi résztvevővel kicserélhetik
tapasztalataikat és elgondolásaikat annak a papi és szolgálati eszménynek megvalósításáról,
melyet a szemináriumi évek alatt magukba szívtak; ugyanakkor az idősebb papok számára
jelenlétük példa és ösztöke, és a jól képzett papokat igénylő részegyház egész presbitériuma
iránti szeretet megnyilvánulása lehet.
A fiatal papok támogatására életük és szolgálatuk ezen első és kényes szakaszában nagyon
alkalmas, ha nem kifejezetten szükséges is manapság, létrehozni egy olyan – megfelelő
felkészültségű papokból álló – támogató szervezetet, melytől megkaphatják a szükséges
segítséget ahhoz, hogy jól tudják megkezdeni papi szolgálatukat. A kellően gyakori és megfelelő
hosszúságú találkozókon lehetőleg egy házban tartózkodjanak, és legyen idejük a nyugalomra, az
imádságra, az elmélkedésre és a testvéri beszélgetésre. Így könnyebb lesz nekik kezdettől fogva
evangéliumi módon berendezni papi életüket. Ha pedig az egyes részegyházak ezt a szolgálatot
nem tudják nyújtani fiatal papjaiknak, a szomszédos egyházak közösen teremtsék meg az anyagi
feltételeket, s dolgozzák ki a megfelelő programokat.
77. A folyamatos képzés a középkorú papok kötelezettsége is. Ugyanis sok veszedelem között
foroghatnak, már csak életkoruk miatt is, mint például a túlzott tevékenység és bizonyos rutin a
szolgálat végzésében. Ez megkísérti a papot, hogy túlságosan bízzon önmagában, mintha
személyes tapasztalatát már nem kellene semmivel összevetnie vagy mérlegelnie. Nem ritka,

8.6 Page 76

▲back to top
76
hogy a középkorú pap bizonyos veszedelmes, belső fáradtságtól szenved, mely a sikertelenségek
és a nehézségek következtében kialakult lemondó csalódottság jele. Erre az állapotra válasz a
folyamatos képzés, a saját megoldások és önmaga állandó és tárgyilagos mérlegre tétele, a
feladat végrehajtásához szükséges eszközök folyamatos keresése: így a pap megőrzi lelkében az
éberséget és a készséget az üdvösség örök és mégis új követelményei iránt, melyet tőle mint
„Isten emberétől” mindenki elvár.
A folyamatos képzésnek az idősebb, sőt a már öreg papokat is érintenie kell, akik nem kevés
részegyházban már nagyobb részét alkotják a presbitériumnak.Hálás lelkületet kell tanúsítani
irántuk a Krisztusnak és az Egyháznak tett szolgálatukért, s érezniük kell, hogy a fiatalabbak
szolidárisak velük. Az öreg papoktól a folyamatos képzés nem annyira a legújabb tudományos
kutatások eredményeinek megtanulását követeli, mint inkább a presbitériumon belül még betöltött
szerepük megerősítését, mely nem csupán a lelkipásztori szolgálat valamilyen formája, hanem
lehetőség is, hogy tapasztalataik birtokában a többi pap jó mesterei legyenek.
A folyamatos képzés azokat a papokat is megsegítheti, akik fáradtság vagy betegség miatt
fizikailag vagy erkölcsileg legyöngült állapotban vannak. Segítheti őket, hogy továbbfolytassák
szolgálatukat az Egyházban, ne szigetelődjenek el sem a közösségtől, sem a presbitériumtól, s
külső tevékenységüket csak olyan teendőkre korlátozzák, melyek alkalmasak papságuk
értelmének és örömének megőrzésére. A folyamatos képzés különösen abban segítheti őket,
hogy megmaradjon bennük a meggyőződés – amit ők maguk a hívőkben próbáltak kialakítani –,
hogy változatlanul aktív részesei az Egyház épülésének akkor is, s főleg akkor, amikor a
szenvedő Krisztussal – és annyi más testvérrel, aki az Egyházban részese az Úr szenvedésének
– vannak közösségben, s újraélik Pál lelki tapasztalatát: „Most örülök értetek viselt
szenvedéseimben, és kiegészítem azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testemben az Ő
testéért, mely az Egyház” (Kol 1,24). [228]
A folyamatos képzés felelős személyei
78. Azok a körülmények, melyek között ma sok helyen folyik a papi szolgálat, nem könnyítik a
képzés komoly munkáját. A feladatok és szolgálatok sokasodása, általában az emberi élet s azon
belül a keresztény közösség életének bonyolultsága, a lázas tevékenység és egyre többre
törekvés, melyek oly sok helyen jellemzik társadalmainkat, sokszor megfosztják a papokat attól az
időtől és erőtől, melyet önmagukra kellene fordítaniuk (1Tim 4,16).
Mindennek növelnie kell a felelősséget a nehézségek legyőzéséért, sőt kihívásként kell hatnia a
folyamatos képzésre, hogy az megfelelő válasz legyen Isten nagy ajándékára és korunk
elvárásaira és követelményeire.
A folyamatos képzés felelőseit a „közösség”-Egyházban kell megtalálni. Így a püspökkel az élén
az egész részegyházat terheli a kötelesség, hogy megfelelő módon megszervezze a papok
folyamatos képzését. A papok ugyanis nem önmagukért, hanem Isten népéért vannak: ezért
miközben a folyamatos nevelés gyarapítja a papok emberi, lelki, értelmi és pásztori érettségét,
olyan érték keletkezik, melynek Isten népe maga válik részesévé. Ezenkívül maga a papi szolgálat
teremt kölcsönös kapcsolatokat a papok és a hívők élete között. Éppen az élet bölcs megosztása
a papok és a közösség között sajátos témája a folyamatos képzésnek, mely nem zsugorítható
egyszerű eseménnyé vagy elszigetelt kezdeményezéssé, hanem ki kell terjednie az egész papi
életre és szolgálatra.

8.7 Page 77

▲back to top
77
Ugyanis az egyszerű és alázatos emberek keresztény tapasztalata, az istenszerető lelkek
buzgósága, a hit bátor megélése a keresztények részéről a polgári és társadalmi élet minden
feladatkörében a pap számára világosság és jelentős lelki táplálék. Másrészt a különböző
személyes és társadalmi állapotok előtti elbizonytalanodás, késlekedés, a kísértés, hogy mindent
elvessen, vagy kétségbeessen a szenvedés, a betegség és a halál órájában, összefoglalóan
mindazok a nehézségek, mellyel az ember a hit útján találkozik, a pap szívében testvéri részvétet
keltenek;s miközben mások számára keresi a választ, elsősorban önmagának válaszol.
Így a papok folyamatos képzésében Isten egész népe, s annak minden tagja nagy segítség lehet,
és kell is lennie. Ebben az értelemben időt kell hagyni a papoknak a tanulásra és imádságra, csak
azt szabad tőlük elvárni, amire Krisztus küldte őket és nem mást; együttműködést kell fölkínálni
nekik a pásztori szolgálat különböző területein, főleg amelyek az emberi haladást és a szeretet
szolgálatát jelentik, szívélyes és testvéri kapcsolatokat kell velük tartani, és ébreszteni kell bennük
a tudatot, mellyel ők is elmondhatják minden krisztushívőnek: „Nem uralkodni akarunk hiteteken,
hanem örömötök segítői vagyunk” (2Kor 1,24).
A részegyház felelőssége a folyamatos képzésért abban a kapcsolatban konkretizálódik és oszlik
meg, melyet a képzés résztvevőivel és elsősorban magával a pappal fenntart.
79. Bizonyos értelemben pontosan ő, személy szerint a pap a főszereplője a folyamatos
képzésnek az Egyházban. Valójában minden egyes papnak kötelessége, hogy az ordo szentsége
alapján hűséges legyen Isten ajándékához és a mindennapos megtéréshez, mely az ajándékból
fakad. Sem az egyházi hatóság ide vonatkozó rendelkezései, sem más papok példája nem tudják
kívánatossá tenni a folyamatos képzést, ha a pap személy szerint nincs meggyőződve
szükségességéről, s nem szánta el magát a fölkínált formák, idők és alkalmak kihasználására. A
folyamatos képzés őrzi meg a lélek „ifjúságát”, melyet kívülről senki sem tud megadni neki, hanem
mindenkinek belül kell megtalálnia. Csak az van ennek az „ifjúságnak” birtokában, aki e szüntelen
tanulás és növekedés vágyát elevenen őrzi magában.
Alapvető a püspök és a presbitérium felelőssége. A püspök felelőssége azon alapszik, hogy a
papok általa kapták papságukat, s osztoznak vele az Isten népére vonatkozó pásztori gondban. Ő
felelős a folyamatos képzésért, mely arra irányul, hogy minden papja nagylelkűen hűséges legyen
a kapott ajándékhoz és szolgálathoz, miként Isten népe azt jogosan elvárja tőle. E felelősség
indítja a püspököt és az egész presbitériumot arra, hogy a folyamatos képzést úgy tervezzék meg
és bonyolítsák le, hogy ne ötletszerű, hanem jól végiggondolt legyen, s lépésről lépésre egy kerek
egész bontakozzék ki belőle. Kötelességének a püspök nemcsak azzal tesz eleget, ha a
papságnak helyet és időt biztosít a folyamatos képzésre, hanem azzal is, ha emberségesen és
szívvel-lélekkel maga is jelen van az összejöveteleken. Helyes, olykor szükséges, hogy a határos
egyházmegyék vagy egy egyházi körzet püspökei egyeztessék egymás között terveiket, s
egyesítsék erőiket, hogy a folyamatos képzés magasabb színvonalú lehessen. Ilyen
kezdeményezések például a biblikus, lelkipásztori, teológiai kurzusok, a továbbképző hetek, a
konferenciák, lelkipásztori megbeszélések, melyek alkalmat adnak a presbitérium és az egyházi
közösség útjának értékeléséhez.
A püspök segítségül hívhatja a teológiai fakultásokat, a teológiai és lelkipásztori intézeteket, a
szemináriumokat, s mindazokat az intézményeket és társulatokat, melyekben papok, szerzetesek
és hívők dolgoznak a papnevelésért.
A részegyházon belül kiváltságos szerepe van a családoknak, amennyiben azok „család-

8.8 Page 78

▲back to top
78
egyházak”, ugyanis bennük valósul meg a papok által vezetett egyházi közösség élete. Külön
kiemelendők azok a családok, melyekből papok származnak. Miután egy ilyen család teljesítette
azt az isteni tervet, hogy a hivatás bölcsője s kibontakozásának környezete legyen, teljesen
tiszteletben tartva a fiú döntését, hogy egészen Istennek és felebarátainak szenteli magát, mindig
a pap küldetését megerősítő, kísérő, s abban a maga módján résztvevő, hűséges tanúnak kell
maradnia.
A folyamatos képzés ideje, formája, eszközei
80. Jóllehet bármely pillanat „alkalmas idő” (2Kor 6,2) lehet arra, hogy a Szentlélek a papot
gyarapítsa imádságban, tudományban és pásztori küldetésének tudatában, vannak „kiváltságos”
idők, annak ellenére, hogy általánosak és előre megtervezettek.
Első helyen kell említenünk a püspök és presbitériumának találkozásait, melyek lehetnek
liturgikusak (főként a nagycsütörtöki koncelebrált krizmaszentelő mise), lelkipásztori vagy
kulturális jellegűek, amikor véleményt cserélnek lelkipásztori kérdésekről vagy aktuális teológiai
problémákról.
Ilyen alkalmak a papok lelki összejövetelei, például lelkigyakorlatok, rekollekciós napok és más
hasonlók. Ezek alkalmat adnak a lelki és pásztori gyarapodásra, a hosszabb és nyugodt
imádkozásra, a papi élet gyökereihez való visszatérésre, melyekből megújul a hűség és a pásztori
tevékenység.
Nagy jelentőségűek a tudományos találkozók és a közös elgondolkodások alkalmai: ezek
akadályozzák meg a lélek elszegényedését, s a lelki restségből fakadóan az apostolkodás
területén kényelmes közhelyek elfogadását; érettebb szintézis kialakulását teszik lehetővé a lelki,
apostoli és szellemi élet elemei között; kitárják a lelket és a szellemet a történelmi kihívások és a
Szentléleknek az Egyház számára adott új késztetései iránt.
81. Ezenkívül még sok segédeszközzel lehet élni a folyamatos képzésben annak érdekében, hogy
a papok számára az élet egyre bőségesebb megtapasztalását hozza. Köztük megemlíthető a
papok közös életének különböző formái, melyek az Egyházban különböző módokon és eltérő
gyakorisággal mindig megvoltak: „Ma nem lehet nem ajánlani, főként azoknak, akik ugyanazon a
helyen lelkipásztorkodnak. Túl azon, hogy segíti az apostoli életet és tevékenységet, a papok e
közös élete a szeretet és az egység ragyogó példáját nyújtja mindenkinek, a többi papnak és a
laikus hívőknek egyaránt.” [229]
Más jellegű segítséget nyújthatnak a papi társulatok, főleg az egyházmegyei jellegű papi világi
intézmények, melyek szorosabb köteléket jelentenek a püspökkel és a „megszentelt állapot
formái, melyekben a papok fogadalmakkal vagy más szent kötelékekkel kötelezik magukat az
evangéliumi tanácsok megélésére.” [230] A „papi testvérület” bármely Egyház által jóváhagyott
formája nemcsak a lelki, hanem az apostoli és lelkipásztori életnek is javára válik.
A lelkivezetés hasonlóképpen nagyon hasznos lehet a papok állandó képzése szempontjából.
Hagyományos eszköz, de akár a lelki fejlődést, akár a papi szolgálatban való hűség és
nagylelkűség megőrzését tekintve semmit sem veszített jelentőségéből. Erről írta a későbbi VI.
Pál még mint Montini bíboros: „A lelkivezetés a legszebb munka, s mondhatjuk, az ifjúság lelki és

8.9 Page 79

▲back to top
79
erkölcsi gyarapodásához nagyon szükséges, mert az igazságot követve segít fölismerni és követni
kinek-kinek a maga hivatását. Jótékony hatását megőrzi végig az életen, amikor egy okos tanács
szeretete és fénye megerősít a jóban, vagy vigasztal a nagylelkűen végzett szolgálat közben
érzett keserűségben. A lelkivezetőt tekintve nagy okosságot igénylő. igen hatásos pedagógiai
eszköz, s nagy pedagógiai és pszichológiai jártasságot igénylő művészet; a vezetettet tekintve az
alázatosság és a bizalom gyakorlása.” [231]
BEFEJEZÉS
82. „Szívem szerinti pásztorokat adok nektek.” (Jer 3,5). Az Úr ígérete az Egyházban ma is él, és
élteti azt. Az Egyház ugyanis úgy érzi, hogy e szavak neki szólnak, s oly sok helyen, pontosabban
oly sok emberi szívben, főleg a fiatalokéban fölismeri beteljesedésüket. A világ nagy és sürgető
szükségleteit látván óhajtja, hogy a harmadik évezred küszöbén ez az isteni ígéret új módokon –
bőségesebben, erősebben és hatékonyabban – teljesedjék mint a Szentlélek különleges pünkösdi
kiáradása.
Az Úr ígérete az Egyházban föléleszti a lélekből az imádságot és a bizalomteljes kérést az Atya
szeretetéhez, hogy miként elküldte Jézust, a Jó Pásztort, az apostolokat, majd azok utódait és a
papok megszámlálhatatlan seregét, úgy a mai embereknek is mutassa meg hűségét és jóságát
ígérete teljesítésében.
Az Egyház pedig kész arra, hogy válaszoljon erre a kegyelemre. Fölfogja ugyanis, hogy Isten
ajándéka úgy várja a nagylelkű választ, mint egy előénekes a kórusét: ezért Isten egész népének
szüntelenül imádkoznia és fáradoznia kell a papi hivatásokért; a papnövendékeknek nagyon
komoly lelkülettel kell fogadniuk és élniük az isteni ajándékot, tudván, hogy az Egyháznak és a
világnak szüksége van rájuk; a Jó Pásztor Krisztus szeretetének kell magával ragadnia őket, és
szívüket az Ő szívéhez kell hasonlóvá formálnia; készen kell állniuk arra, hogy a világ útjait az Ő
képmásaiként járják,tudniillik mindenkinek megmutatva Krisztus útját, igazságát és életét.
Külön is fölhívjuk a családok figyelmét: a szülők s főként az édesanyák szívesen adják oda
gyermeküket az Úrnak, ha az Úr papságra hívja, és örömmel támogassák hivatását, tudván, hogy
ezáltal növelik termékenységük keresztény és egyházi jellegét, s bizonyos értelemben
megtapasztalhatják Máriának, a Szűzanyának boldogságát: „Áldott vagy te az asszonyok között
és áldott a te méhednek gyümölcse” (Lk 1,42).
A mai fiataloknak azt mondom: legyetek fogékonyabbak a Lélek szava iránt; engedjétek, hogy
lelketek mélyén fölhangozzék Krisztus hívó szava; érezzétek meg, hogy Jézus szerető tekintete
megnyugszik rajtatok, és kövessétek Őt.
E kegyelemre válaszol az Egyház, amikor a papok vállalják az ordo szentsége által tőlük elvárt
folyamatos képzés terhét, és részt vesznek benne. A papok valamennyien ismerjék föl, hogy ma
szükségük van a képzésre: az új evangelizáció ugyanis új evangelizálókat kíván, tudniillik olyan
papokat, akik az evangelizálásra mint az életszentség sajátos útjára kötelezik el magukat.
Isten ígérete arra szól, hogy nem akármilyen, hanem „szíve szerinti” pásztorokat fog adni az
Egyháznak. Isten szíve teljesen föltárult előttünk a Jó Pásztor Krisztus szívében. Krisztus szíve
ma is szánakozik a sokaságon és adja az embereknek az igazság kenyerét, a szeretet és az élet
kenyerét (vö. Mk 6,30), és továbbdobog a papok szívében: „Ti adjatok nekik enni!” (6,37). Az
embereknek ki kell jönniük a sötétségből és a félelemből, de ehhez ismerni kell és a nevükön kell
szólítani őket, hogy biztonságban járhassák az élet ösvényeit; ha elvesztek, meg kell találni őket;

8.10 Page 80

▲back to top
80
szeretni kell őket, hogy megtalálják az üdvösséget, Isten szeretetének legnagyobb ajándékát:
mindezt Jézus, a Jó Pásztor teszi; Ő maga és vele a papok.
Apostoli buzdításom végén a papnövendékekre tekintek és a papokra, akik szerte a földön –
olykor nehéz, sőt félelmetes körülmények között, de mindig az Isten iránt hűséges munka
örömében és a nyáj fáradhatatlan szolgálatában – naponta fölajánlják életüket a ma élő lelkek, a
mai férfiak és nők körében a hit, a remény és a szeretet növekedéséért.
Drága papok, azért teszitek ezt, mert maga az Úr Lelkének erejével meghívott titeket, hogy
egyszerű életetek törékeny edényében megmutassátok a Jó Pásztor mérhetetlen szeretetének
kincsét.
A Szinódus Atyáival s a földkerekség minden részegyháza püspökének nevében kifejezem
irántatok azt a tiszteletet, amelyet hűségetek és szolgálatotok megérdemel. [232]
S miközben mindnyájatoknak kívánom a kegyelmet – hogy naponta újítsátok föl magatokban az
ajándékot, mely a kézföltétel által bennetek van (vö. 2Tim 1,6); hogy megtapasztalhassátok a
Krisztussal és a többi paptestvérrel összefűző bensőséges barátságot; hogy örülni tudjatok Isten
nyája gyarapodásának és növekedjetek az Isten és minden ember iránti szeretetben; hogy
kialakuljon bennetek a derűs bizonyosság, hogy „aki megkezdte bennetek a jó művet” (Fil 6,1) be
is fogja teljesíteni Krisztus Jézus napjára –, valamennyiőtökkel együtt imádkozom Máriához,
papságunk anyjához és nevelőjéhez.
A papképzés minden formája visszavezethető a Boldogságos Szűz Máriához, aki minden
engedelmességnél jobban válaszolt a meghívó Istennek: annyira szolgálója és tanítványa lett az
Igének, hogy lelkével és testével fogadni tudta a megtestesült Igét, hogy odaajándékozza az
emberi nemnek. Ő azt a meghívást kapta,hogy nevelje föl a egyetlen és örök Papot, aki
engedelmesen meghajolt anyai tekintélye előtt. A Boldogságos Szűz példájával és
közbenjárásával állandóan virraszt a hivatások ébresztése és a papok megerősítése fölött az
Egyházban.
Ezért nekünk, papoknak fokoznunk kell magunkban a Szűz Mária iránti szeretetteljes áhítatot, s
erről sok imádsággal és az ő erényeinek követésével kell tanúságot tennünk.
Mária,
Jézus Anyja és a papok Anyja,
engedd, hogy így szólítsunk téged,
hogy ünnepelhessük anyaságodat,
s Fiad és fiaid papságát szemlélhessük nálad,
Istennek szent Anyja!
Krisztus Anyja,
aki a Szentlélek fölkenése által a pap Messiásnak
embertestet adtál,
hogy üdvözítse a szegényeket és megtörtszívűeket;
őrizd meg szívedben és az Egyházban a papokat,
Megváltónak Anyja!

9 Pages 81-90

▲back to top

9.1 Page 81

▲back to top
81
Hitnek Anyja,
aki elkísérted a templomba az Emberfiát,
hogy beteljesítse az atyáknak adott ígéreteket;
ajánld az Atyának az Ő dicsőségére Fiadnak papjait,
Szövetség Szent Szekrénye!
Egyháznak Anyja,
aki az utolsó vacsora termében a tanítványok között
az új népért és pásztoraiért imádkoztál;
eszközöld ki a papoknak az ajándékok teljességét,
Apostolok Királynője!
Jézus Krisztus Anyja,
ki Fiad mellett álltál élte kezdetén és küldetésében,
kerested Őt, a Mestert a sokaságban,
mellette álltál, amikor fölmagasztalták a földről,
s odaadta magát egyetlen és örök áldozatul;
aki fiadként kaptad meg Jánost,
fogadd el az öröktől fogva meghívottakat,
oltalmazd növekedésüket,
kísérd életükben és szolgálatukban a te fiaidat,
Papok Édesanyja! Ámen.
Kelt Rómában, Szent Péternél, pápaságom 14. esztendejében, 1992. március 25-én,
Gyümölcsoltó Boldogasszony napján.
II. János Pál pápa
Jegyzetek
[1] 2. javaslat
[2] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A pápa X. 27-i beszéde a Szinódus bezárásakor)
[3] A Neovulgatában: „És fölment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket maga akart, s azok
odajöttek hozzá. És megalkotta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek és ördögűző hatalom birtokában
elküldje őket prédikálni” (Mk 3,13-15). (A ford. megj.)
[4] Vö. 1. javaslat
[5] Vö. LG 28.
[6] AAS 62:321-384. (Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis)
[7] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A pápa X. 27-i beszéde)
[8] Ua.
[9] L'Osservatore Romano 1990. X. 29-30. (A Szinódus Atyáinak üzenete Isten népéhez)
[10] L'Osservatore Romano 1990. I. 15-16. (A pápa beszéde a I. 14-i Úrangyala után)
[11] Uo.

9.2 Page 82

▲back to top
82
[12] Vö. 3. javaslat
[13] AAS 58:55. (VI. Pál homíliája XII. 7-én)
[14] Vö. 3. javaslat
[15] Vö. uo.
[16] Vö. Püspöki Szinódus : A mai papképzésről. „Líneamenta” 5-6.
[17] GS 4.
[18] L'Osservatore Romano 1990. X. 29-30. (A Szinódus Atyáinak üzenete Isten népéhez)
[19] A Neovulgatában: „Az Úr Lelke rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a
szegényeknek; elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy
elbocsássam a megtörteket elengedésben, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (4,18-19; vö.
Iz 61,1-2). (A ford. megj.)
[20] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A pápa X. 27-i beszéde) 4.; vö. L'Osservatore Romano
1991. III. 15. (A pápa nagycsütörtöki levele a papokhoz)
[21] Vö. LG, PO, OT, Ratio fundamentalis, az 197I. évi Rendes Püspöki Szinódus
[22] 7. javaslat
[23] LG 5.
[24] 8. p., vö. az 1985. évi Rendkívüli Püspöki Szinódus
[25] Vö. 7. javaslat
[26] Vö PO 7-8. p.
[27] LG 1.
[28] Vö. 7. javaslat
[29] Uo.
[30] Vö. 7. javaslat
[31] A rendes püspöki szinódus általános ülésének „A mai papképzésről” szóló fogalmazványa.
16. p. Vö. 7. javaslat.
[32] L'Osservatore Romano, 1990. II. 26-27. (A II. 25-i Úrangyala imádkozásakor mondott beszéd)
[33] Vö. PO 7-9.
[34] Ua. 8. p. Vö. 7. javaslat.
[35] Vö. PO 9. p.
[36] Vö. LG 10. p.
[37] Vö. 7. javaslat
[38] PO 10.
[39] OT 20.
[40] 12. javaslat
[41] L'Osservatore Romano 1990. X. 29-30. (A Szinódus Atyáinak üzenete Isten népéhez) I1I,1.
[42] LG 40.
[43] PO 12.
[44] PL 38,1483. (Sermo 340,1)
[45] Uo.
[46] Vö. 8. javaslat
[47] Vö. PO 2,I2.
[48] Vö. 8. javaslat

9.3 Page 83

▲back to top
83
[49] PLS 2:637. (Senno Morin Guelferbytanus, 32,1)
[50] A Húsvét 4. vasárnapi szentmise koromunió-antifónája
[51] Mulieris dignitatem, 26. p.
[52] 7. javaslat
[53] II. János Pál: Insegnamenti, 12,2: 785. (Szöulban 1989. X. 7-én a szentségimádás alkalmával
mondott homília)
[54] CCL 36,678. (Szent Ágoston: In Ioannis Evangelium Tractatus, 123,5)
[55] Insegnamenti III,2: 1055. (Beszéd a papokhoz 1980. XI. 4-én)
[56] PO 14. p.
[57] Uo.
[58] Uo.
[59] AAS 68: 64. (VI. Pál: Evangelii nuntiandi ap. buzdítás, 75. p.)
[60] 8. javaslat
[61] PO 12.
[62] Szent Ágoston: In Ioannis Evangelium Tractatus, 123,5)
[63] Vö. PO 12.
[64] PO 5.
[65] DS 1529, 1606.
[66] PO 12.
[67] Miscellanea Augustiniana I. Róma, 1930: 404. (Senno De Nata-li S. Petti et Pauli)
[68] Vö. PO 4-6; 13.
[69] Vö. Evangelii nuntiandi, 13-15. p.
[70] DV 8,10.
[71] PO 5.p.
[72] AAS 77: 265. (Reconciliatio et Paenitentia ap. buzdítás, 31. p.)
[73] PO 6.
[74] Vö. LG 42.
[75] 9. javaslat
[76] PO 15.
[77] Uo.
[78] LG 42.
[79] II. János Pál: Familiaris consortío, 16. p.
[80] 1I. javaslat
[81] PO 16. p.
[82] Uo.
[83] 8. javaslat
[84] Vö. PO 17. p.
[85] 10. javaslat
[86] Uo.
[87] AAS 70: 484. (Mutuae relationes, 18. p.)
[88] Vö. 26, 38. javaslat

9.4 Page 84

▲back to top
84
[89] Vö. LG 23. p.
[90] PO 10. Vö. I2. javaslat.
[91] AAS 83: 3I5. (Redemptoris missio enciklika, 67. p.)
[92] PO 10. p.
[93] Insegnamenti VII, 2: 839. (A pápa homíliája 5000 paphoz 1984. X. 9-én)
[94] L'Osservatore Romano 1990. X. 28. (A pápa X. 27-i beszéde a Szinódus bezárásakor)
[95] Vö. 6. javaslat
[96] Vö. I3. javaslat
[97] Vö. 4. javaslat
[98] LG 9. p.
[99] Uo.
[100] CCL 3/A:105. (Szent Ciprián: De Dominica oratione, 23.p.)
[101] Vö. AA 3. p.
[102] 5. javaslat
[103] A Neovulgatában: Jézus fölment a hegyre és magához hívta azokat, akiket ő maga akart, s
azok odajöttek Hozzá” (3,13). (A ford. megj.)
[104] Insegnamenti XII: 2, 1417. (Az 1989. XII. 3-i Úr Angyala imádkozása után mondott beszéd)
[105] VI. Pál: Insegnamenti VI: 134. (Üzenet a hivatások ötödik világnapjára, 1968. IV. 19-re)
[106] 5. javaslat
[107] Vö. LG 10; PO 12.
[108] 13. javaslat
[109] GS 16.
[110] A hivatásokért mondott votiv mise kollektája
[111] Vö. SC 10.
[112] 15. javaslat
[113] Ua.
[114] Vö. CIC 220. k.: „Senki sem sértheti meg törvénytelenül más meglévő jó hírét, sem pedig a
magánszférája védelmére minden személyt megillető jogot.” Vö. 642. k.
[115] OT 2.p.
[116] CD 15. p.
[117] Vö. OT 2. p.
[118] PO 6. p.
[119] PO 11. p.
[120] OT 2. p.
[121] 14. javaslat
[122] I5. javaslat
[123] Vö. 16. javaslat
[124] AAS 77: 982. (II. János Pál üzenete a hivatások 22. világnapjára, (I985. IV. I3.)
[125] L'Osservatore Romano 1990. X. 29-30. (A Szinódus Atyáinak üzenete Isten népéhez) IV.
[126] 21. javaslat
[127] Vö. OT 11; PO 3.; Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, 51. p.

9.5 Page 85

▲back to top
85
[128] 2 1. javaslat
[129] 10. p.
[130] Familiaris consortio, 37. p.
[131] Uo.
[132] 21. javaslat
[133] CSEL 33,I. (Szent Ágoston: Vallomások, I,1.)
[134] A rendes püspöki szinodus általános ülésének „A mai papképzésről” szóló fogalmazványa.
30. p.
[135] 22. javaslat
[136] 23. javaslat
[137] OT 8. p.
[138] DV 24. p.
[139] DV 2. p.
[140] DV 25. p.
[141] L'Osservatore Romano 1990. III. 5. (A pápa beszéde a III. 4-i Úr Angyala imádkozása után)
[142] Vö. SC 14.
[143] In Ioannis Evangelium Tractatus 26,13.
[144] Az Úrnapi zsolozsma Magnifikát-antifónája a 2. vesperásból
[145] Vö. PO 13. p.
[146] L'Osservatore Romano I990. VII. 2. (A pápa beszéde a VII. 1-i Úr Angyala imádkozása után)
[147] 23. javaslat
[148] Ua.
[149] Ua.
[150] OT 9. p.
[151] Ratio fundamentalis, 354. p.
[152] OT 10. p.
[153] Uo.
[154] Insegnamenti II,1: 841. (Nagycsütörtöki levél a papokhoz, 1979. IV. 8-án)
[155] 24. javaslat
[156] GS 15.
[157] 26. javaslat
[158] Vö. OT 16.
[159] A papképzésről a mai körülmények között, 39. p.
[160] Vö. A Keresztény Nevelés Kongregációja: Levél a püspökök­höz a szemináriumok filozófia
oktatásáról. 1972. I. 20.
[161] CCL 50/A: 534. (De Trinitate XV, 28.)
[162] AAS 62:618. (Beszéd a XXI. Itáliai Biblikus Hetek résztvevőihez 1970. IX. 25-én)
[163] 26. javaslat
[164] Boëthii De Trinitate V,4, 8. („Fides, quae est quasi hanitus theologiae”)
[165] Vö. In I. Sententiarum, Prologus I,1-5.
[166] Vö. Donum Veritatis instructio 11,40.

9.6 Page 86

▲back to top
86
[167] OT 14. p.
[168] Opera omnia V: 296. (Itinerarium mentis, Prologus, 4.) Ad Claras Aquas, 1891.
[169] OT 16. p.
[170] AAS 80:571. (II. János Pál: Sollicitudo rei socialis enciklika, 4I. p.)
[171] AAS 83:859. (II. János Pál: Centesimus annus enciklika, 54. p.)
[172] Donum veritatis, 21. p.
[173] 26. javaslat
[174] Így ír erről például Szent Tamás: „ezért inkább kell hinni az Egyház, mint Ágoston, Jeromos
vagy bármely más doktor te­kintélyének”; és: „Péter tekintélyével szemben sem Jeromos, sem
Ágoston, sem bármely más szent doktor nem bizonyíthat-ja véleményét.” (STh II-II, 10,12; 11,2,3.)
[175] 32. javaslat
[176] Vö. Redemptoris missio, 67. p.
[177] 32. javaslat
[178] 27. javaslat
[179] OT 4.
[180] LG 48. p.
[181] PL 93:166. (Explanatio Apocalypsis, II,12.)
[182] Vö. 28. javaslat
[183] Ua.
[184] PO 9. p.
[185] 28. javaslat
[186] Ua.
[187] Vö. Redemptoris missio enciklika, 67,68.
[188] OT 4. p.
[189] 20. javaslat
[190] Ua.
[191] Ua.
[192] Ua.
[193] Insegnamenti VI,1: 173. (A pápa beszéde a Capranica Colle­gium növendékeihez 1983. I.
21-én)
[194] 20. javaslat
[195] Ua.
[196] 19. javaslat
[197] Ua.
[198] In Ioannem Evangelistam Expositio, 21,V,2.
[199] OT 3. p.
[200] I7. javaslat
[201] Vö. Ratio fundamentalis, 19. p.
[202] PO 7. p.
[203] 29. javaslat
[204] Ua.

9.7 Page 87

▲back to top
87
[205] Vö. 23. javaslat
[206] Vö. Christifideles laici 61, 63.p.: Mulieris dignitatem 29-31.0.
[207] 29. javaslat
[208] 30. javaslat
[209] Ua.
[210] Vö. 25. javaslat
[211] AAS 78:256. (Beszéd a Communione e Liberazione csoportok papjaihoz. 1985. IX. 12.)
[212] Vö. 25. javaslat
[213] Insegnamenti VII, 1: 1798. (Találkozás Einsiedelnben a svájci papság képviselőivel, I984. VI.
15-én)
[214] Vö. In Ioannis Evangelium Tractatus I23,5.
[215] Vö. 31. javaslat
[216] Borromei Szent Károly: Acta Ecclesiae Mediolanensis. Milánó, 1559:1178.
[217] GS 22.p.
[218] Püspöki Szinódus: De scardotibus formandis in bodiernis adiunctis „Instrumentum laboris”,
55. p.
[219] PO 6. p.
[220] AAS 56:647. (Ecclesiam suam enciklika)
[221] AAS 72: 343. (A Klérus Kongregációja: Postquam Apostoli, megjegyzések a klérus
részegyházak közötti egyenletesebb elosztásáról,1980. III. 25-én)
[222] Vö. 39. javaslat
[223] 34. javaslat
[224] Ua.
[225] Ua.
[226] 35. javaslat
[227] Ua.
[228] 36. javaslat
[229] A Püspöki Szinódus 8. általános ülése: De scardotíbus formandis in bodiernis adiunctis
„Instrumentum laboris”, 60. p.; vö. ChD 30., PO 8., CIC 55. kán. 2. §.
[230] 37. javaslat
[231] G. B. Montini: Lettera pastorale sul senzo morale. 1961.
[232] Vö. 40. javaslat.
© Copyright 1992 - Libreria Editrice Vaticana
Copyright © Dicastero per la Comunicazione - Libreria Editrice Vaticana