hf_jp-ii_exh_25031996_vita-consecrata-hu


hf_jp-ii_exh_25031996_vita-consecrata-hu

1 Pages 1-10

▲back to top

1.1 Page 1

▲back to top
The Holy See
VITA CONSECRATA
II. János Pál pápa
szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz és papokhoz a szerzetesrendekhez és
szerzetesi kongregációkhoz, az apostoli élet társaságaihoz, a világi intézményekhez és minden
hívőhöz az Istennek szentelt életről és annak küldetéséről az Egyházban és a világban
TARTALOMJEGYZÉK
1. BEVEZETÉS
2. Hála az Istennek szentelt életért
3. Az Istennek szentelt élet - az Egyháznak szóló ajándék
4. A szinódus eredményeinek összefoglalása
5. A Szentlélek működése az Istennek szentelt élet különböző formáiban
6. A monasztikus élet Keleten és Nyugaton
7. A szüzek rendje, remeték és özvegyek
8. A teljesen szemlélődő intézmények
9. Az apostolkodó szerzetesi élet
10. A világi intézmények
11. Az apostoli élet társaságai
12. Az Istennek szentelt élet új formái
13. A jelen apostoli buzdítás célja
I. FEJEZET
A SZENTHÁROMSÁG MEGVALLÁSA
A MEGSZENTELT ÉLET KRISZTOLÓGIAI ÉS SZENTHÁROMSÁGOS FORRÁSAINÁL

1.2 Page 2

▲back to top
2
14. A színeváltozásban megdicsőült Krisztus képe
15. „ És elváltozott a szemük láttára”
16. „ Ez az én szeretett Fiam: őt hallgassátok!”
I. A SZENTHÁROMSÁG DICSŐSÉGÉRE
17. Az Atyától az Atyához: Isten kezdeményezése
18. A Fiú által: Krisztus nyomában járva
19. A Lélekben: a Lélektől megszenteltetve
20. Az evangéliumi tanácsok a Szentháromság ajándékai
21. A Szentháromság életének tükröződése az evangéliumi tanácsokban
22. Krisztushoz hasonlóan az Isten országának szentelve
II. HÚSVÉT ÉS A BETELJESEDÉS KÖZÖTT
23. A Tábor hegyétől a Kálváriáig
24. Az Istennek szentelt élet húsvéti jellege
25. Krisztus tanúi a világban
26. Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege
27. Tevékeny várakozás: elkötelezettség és virrasztás
28. Szűz Mária az Istennek szenteltség és a követés példaképe
III. AZ EGYHÁZBAN ÉS AZ EGYHÁZÉRT
29.„ Jó nekünk itt lennünk”: az Istennek szentelt élet az Egyház misztériumában
30. Új és különleges Istennek szenteltség
31. A keresztény életformák különbségei és kapcsolatai
32. Az Istennek szentelt élet különleges értéke
33. Tanúságtétel a boldogságok evangéliumáról
34. A Menyasszony-Egyház eleven képe
IV. A SZENTSÉG LELKÉTŐL VEZÉRELTEN
35. „ Színeváltozott” létezés: meghívás az életszentségre
36. Hűség a karizmához
37. Kreatív hűség
38. Imádság és aszkézis: lelki harc
39. Az életszentség elősegítése
40. „ Keljetek föl, ne féljetek!”: megújított bizalom
II. FEJEZET
A TESTVÉRISÉG JELE
AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET MINT A KÖZÖSSÉG JELE AZ EGYHÁZBAN

1.3 Page 3

▲back to top
3
I. MARADANDÓ ÉRTÉKEK
41. A Szentháromság képmására
42. Testvéri élet a szeretetben
43. A tekintély feladata
44. Az idősek szerepe
45. Az apostoli közösség képmására
46. Sentire cum Ecclesia
47. Testvériség az egyetemes Egyházban
48. Az Istennek szentelt élet és a részegyház
49. Termékeny és rendezett egyházi közösség
50. Folyamatos, szeretettel áthatott dialógus
51. Testvériség egy megosztott és igazságtalan világban
52. Közösség a különféle intézmények között
53. Az összehangolás szervei
54. Közösség és együttműködés a világi Krisztus-hívőkkel
55. Megújult lelki és apostoli energiáért
56. Önkéntes és társult világi Krisztus-hívők
57. A nő méltósága és szerepe az Istennek szentelt életben
58. A női jelenlét és tevékenység új távlatai
II. A SZENTLÉLEK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSE:
HŰSÉG A MEGÚJULÁSBAN
59. A klauzúrában élő apácák
60. A szerzetes testvérek
61. A vegyes intézmények
62. Az evangéliumi élet új formái
III. PILLANTÁS A JÖVŐBE
63. Nehézségek és távlatok
64. A hivatásgondozás föllendülése
65. Az alapképzés feladatai
66. A nevelők és nevelőnők műve
67. Közösségi és apostoli képzés
68. Egy átfogó és korszerű képzési terv (ratio) szükségessége
69. A folyamatos továbbképzés
70. A hűség dinamizmusában
71. A folyamatos továbbképzés természete
III. FEJEZET
A SZERETET SZOLGÁLATA

1.4 Page 4

▲back to top
4
AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET ISTEN VILÁG IRÁNTI SZERETETÉNEK BIZONYSÁGA
72. A küldetésre konszekrálva
73. Isten és az ember szolgálatában
74. Egyházi együttműködés és apostoli lelkiség
I. MINDVÉGIG KITARTÓ SZERETET
75. Krisztus szívével szeretni
76. Az Istennek szentelt élet különleges hozzájárulása az evangelizáláshoz
77. Az első evangelizálás: Krisztust hirdetni a nemzeteknek
78. Jelen lenni a Föld minden szögletében
79. Krisztus hirdetése és az inkulturáció
80. Az Istennek szentelt élet inkulturációja
81. Az új evangelizálás
82. A szegények előnyben részesítése és az igazságosság támogatása
83. Gondoskodás a betegekről
II. PRÓFÉTAI TANÚSÁGTÉTEL A NAGY KIHÍVÁSOKKAL SZEMBEN
84. Az Istennek szentelt élet prófétasága
85. Az Istennek szentelt élet prófétaságának jelentősége a mai világ számára
86. Hűség a vértanúságig
87. Az Istennek szentelt élet nagy kihívásai
88. Az Istennek szentelt tisztaság kihívása
89. A szegénység kihívása
90. Az evangéliumi szegénység a szegények szolgálatában
91. A szabadság kihívása az engedelmességben
92. Közösen teljesíteni az Atya akaratát
93. Határozott elkötelezettség a lelki élet mellett
94. Isten szavát hallgatva
95. Közösségben Krisztussal
III. A KÜLDETÉS NÉHÁNY TERÜLETE
96. Jelenlét a nevelés világában
97. Megújult elkötelezettség szükségessége a nevelés területén
98. A kultúra evangelizálása
99. Jelenlét a tömegtájékoztatásban
IV. DIALÓGUSRA TÖREKEDVE MINDENKIVEL
100. A keresztények egységének szolgálatában
101. Az ökumenikus dialógus formái
102. A vallások közötti dialógus
103. A lelkiség válasza a Szent keresésére és az Isten utáni vágyra

1.5 Page 5

▲back to top
5
BEFEJEZÉS
104. Az ingyenesség túláradása
105. Az Istennek szentelt élet Isten országának szolgálatában
106. A fiatalokhoz
107. A családokhoz
108. A jóakaratú férfiakhoz és nőkhöz
109. Az Istennek szentelt személyekhez
110. A jövőbe tekintve
111. Imádság a Szentháromsághoz
112. Szűz Mária segítségül hívása
Jegyzetek
BEVEZETÉS
1. Az Istennek szentelt élet, mely mélyen az Úr Krisztus példájában és tanításában gyökerezik, az
Atyaisten ajándéka Egyházának a Szentlélek által. Az evangéliumi tanácsok vállalásával Jézus
személyének lényeges vonásai – a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség – sajátos és
állandó jelleggel „láthatóvá” válnak a világban, és a hívők tekintetét ráirányítják Isten Országának
arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még
várja.
Évszázadokon át mindig voltak férfiak és nők, akik az Atya hívását és a Lélek indítását követték,
és a Krisztus-követés e sajátos útját választották, hogy „osztatlan” szívvel adják oda magukat
Krisztusnak (1Kor 7,34). Mint az apostolok, ők is elhagytak mindent, hogy Nála maradjanak, és
Hozzá hasonlóan Isten és a testvérek szolgálatára szenteljék magukat. Ezzel hozzájárultak
ahhoz, hogy az Egyház misztériuma és küldetése
a lelki és apostoli élet sokféle, Szentlélektől kapott kegyelmi ajándéka által nyilvánvalóvá váljék,
ugyanakkor közreműködtek a társadalom megújításában is.
Hála az Istennek szentelt életért
2. Az Egyházban annyira fontos az Istennek szentelt élet szerepe, hogy elhatároztam, szinódust
hívok össze jelentőségének és – tekintettel a küszöbön álló harmadik évezredre – távlatainak
elmélyítésére. Azt akartam, hogy a szinódus ülésein a szinódusi atyák mellett sokan vegyenek

1.6 Page 6

▲back to top
6
részt az Istennek szentelt személyek közül is a közös tanácskozásokon.
Valamennyien ismerjük a gazdagságot, melyet az Istennek szentelt élet ajándéka a maga sokféle
karizmájával és intézményével az egyházi közösség számára jelent. Közösen adjunk hálát
Istennek a szemlélődő és apostolkodó szerzetesrendekért és szerzetesi intézményekért, az
apostoli élet közösségeiért, a világi intézményekért és az Istennek szentelt személyek más
csoportjaiért, valamint mindazokért, akik szívük mélyén különlegesen átadták magukat Istennek.
A szinóduson kézzelfogható volt az Istennek szentelt élet világméretű elterjedése és jelenléte az
egyházakban szerte a földön. Serkenti az evangelizáció kibontakozását a világ különböző
régióiban és kíséri azt azokon a helyeken, ahol nem csupán szívesen fogadják a külföldről
betelepedő intézményeket, hanem sokféle formában új kezdeményezések is születnek.
Jóllehet az Istennek szentelt élet intézményei a Föld bizonyos tájain nehéz korszakot élnek át,
másutt ugyanakkor csodálatos életerőről tanúskodnak, s ezzel bizonyítják, hogy az Isten iránti
teljes odaadás Krisztusban minden nép kultúrájával és történelmével összeegyeztethető. Az
Istennek szentelt élet nem is csak a katolikus Egyházban virágzik; különösen eleven az ortodox
egyházakban, s ezek megjelenésének egyik lényeges mozzanata; még a reformációból eredő
egyházakban és egyházi közösségekben is születnek vagy újjászületnek bizonyos formái annak
jeléül, hogy Krisztus tanítványainak közös kegyelmi ajándékáról van szó. Ennek fölismeréséből
ösztönzést nyer az ökumené, mely táplálja a keresztények közötti egyre tökéletesebb közösség
utáni vágyat, hogy „higgyen a világ” (Jn 17,21).
Az Istennek szentelt élet – az Egyháznak szóló ajándék
3. Az Istennek szentelt élet világméretű jelenléte és tanúságtételének evangéliumi jellege teljes
világossággal mutatja – ha ezt egyáltalán bizonyítani kell --, hogy nem elszigetelt
peremjelenséggel állunk szemben, hanem olyan valósággal, mely az egész Egyházat érinti. A
püspökök ismételten megállapították a szinóduson, hogy „a mi ügyünkről” van szó.[1] Valóban, az
Egyház küldetését tekintve az Istennek szentelt élet döntő jelentőségű, mert „a keresztény hivatás
benső természetét jeleníti meg”,[2] és a Menyasszony-Egyház törekvését fejezi ki egyetlen
Vőlegényével való egyesülésre.[3] A szinóduson többször is megállapítást nyert, hogy az Istennek
szentelt élet nemcsak a múltban jelentett segítséget és támogatást az Egyháznak, hanem ma is
és a jövőben is drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert nagyon mélyen
hozzátartozik életéhez, szentségéhez és küldetéséhez.[4]
A jelenlegi nehézségek, melyekkel a Föld különböző részein sok intézménynek szembe kell
néznie, nem támaszthatnak kétséget afelől, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása az egyházi
élet integrális részét alkotja, és értékes indításokat ad az evangélium egyre következetesebb
megvalósításához.[5] Támadhatnak újabb formák a történelem folyamán, de nem változik meg
soha a döntés lényege, mely az Úr Jézus szeretetéből fakadó radikális odaadásban mutatkozik

1.7 Page 7

▲back to top
7
meg Őiránta és Őbenne minden ember iránt. A keresztény nép erre a bizonyosságra támaszkodik
továbbra is, mely századokon át az emberek megszámlálhatatlan sokaságot indította bátor
elhatározásra, tudván, hogy ezen embereknek nagylelkűségéből hathatós segítséget nyerhet a
mennyei haza felé vezető úton.
A szinódus eredményeinek összefoglalása
4. A Püspöki Szinódus rendes általános ülése – mely azért ült össze, hogy „az Istennek szentelt
élet és ennek küldetése az Egyházban és a világban” témáról tanácskozzék – óhajának
megfelelően jelen apostoli buzdításomban közzé akarom tenni a szinódus eredményeit.[6] És
minden hívőnek – püspököknek, papoknak, diakónusoknak, szerzeteseknek és világi Krisztus-
hívőknek – és mindazoknak, akik hajlandók meghallgatni, szeretném megmutatni azokat a
csodákat, melyeket az Úr ma is művelni akar az Istennek szentelt élet által.
A világi Krisztus-hívőkkel és a papsággal foglalkozó szinódusok után ez a szinódus lezárja
azoknak a sajátos életállapotoknak a témakörét, melyekkel az Úr Jézus Egyházát
megajándékozta. Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat bemutatta az egyházi közösség nagy valóságát,
melyben az összes kegyelmi adomány együttműködik Krisztus testének építésében és az Egyház
világhoz szóló küldetésének teljesítésében, az utóbbi években egyre inkább megmutatkozott
annak szüksége, hogy világosabban meghatározzák a különböző életállapotok identitását,
hivatását és különleges feladatát az Egyházban.
Az Egyházon belüli közösség nem egyformaság, hanem a Lélek ajándéka, mely a karizmák és az
életállapotok sokféleségét is áthatja. Ezek az életállapotok annál hasznosabbak az Egyház és
küldetése szempontjából, minél következetesebben ragaszkodnak identitásukhoz. A Léleknek
ugyanis minden ajándéka arra szolgál, hogy az egyre erősödő testvériség és küldetés gyümölcsöt
teremjen az Úrnak.[7]
A Szentlélek működése az Istennek szentelt élet különböző formáiban
5. Hogyan ne emlékeznénk a Szentlélek iránti hálával az Istennek szentelt életnek a
történelemben eddig megjelent sokféle formájára, melyeket Ő támasztott és az Egyházban mind a
mai napig jelen vannak? Úgy jelennek meg előttünk, mint egy sokágú fa,[8] melynek gyökerei
mélyen az evangéliumba nyúlnak, s mely az egyháztörténelem minden korszakában bőséges
gyümölcsöt terem. Milyen csodálatos gazdagság! A szinódus befejezésekor magam is
szükségesnek tartottam hangsúlyozni az Egyház történetének ezen állandó elemét: a rendalapítók
és rendalapítónők sokaságát, azoknak a szent férfiaknak és nőknek a seregét, akik az evangélium
radikalizmusával, valamint a testvérek, főleg a szegények és betegek szolgálatával döntöttek
Krisztus mellett.[9] Épp e szolgálatban válik nyilvánvalóvá, hogy az Istennek szentelt élet az Isten
és a felebarát iránti szeretet kettős parancsának szoros egységét mutatja meg.

1.8 Page 8

▲back to top
8
A szinódus szólt a Szentlélek e folytonos tevékenységéről, mely a századok folyamán a karizmák
sokasága által kibontakoztatta az evangéliumi tanácsok gazdag megvalósulását, s ily módon is
megjelenítette az Egyházban és a világban, a térben és az időben Krisztus misztériumát.
A monasztikus élet Keleten és Nyugaton
6. A katolikus keleti egyházak szinódusi atyái és a többi keleti egyház képviselői fölszólalásaikban
hangsúlyozták a monasztikus élet evangéliumi értékeit,[10] amely élet már az ősegyházban
megjelent, és országaikban, főként az ortodox egyházakban ma is elevenen él.
Az Egyházban az első századoktól fogva voltak férfiak és nők, akik arra éreztek hívatást, hogy a
megtestesült Ige szolgai állapotát utánozzák, és követni kezdték Őt oly módon, hogy
követelményeinek – melyek a keresztség alapján az Ő halálának és föltámadásának húsvéti
misztériumában való részesedésből következnek – különleges és radikális módon a szerzetesi
hivatásban tettek eleget. Miközben így kereszthordozókká (sztaurofóroi) váltak, kötelességüknek
érezték, hogy a Lélek-hordozókká (pneumatofóroi) váljanak, valóban lelki férfiakká és nőkké, akik
képesek arra, hogy a dicsőítés és a szüntelen kérő imádság, az aszketikus gyakorlatok és a
szeretet cselekedetei által titokzatos módon gazdagítsák a történelmet.
A keleti szerzetesség – azzal a szándékkal, hogy Isten végleges színelátásának várásával
átformálja a világot és az életet – előnyben részesíti a megtérést, az önmegtagadást, a szívbeli
töredelmet; a hészükhia, azaz a belső béke keresését; a szüntelen imádságot, a böjtöt és az
éjszakai virrasztást, a lelki harcot és hallgatást, az Úr jelenléte fölötti húsvéti örömöt és végső
eljövetelének várását, az önátadást és a vagyonról való lemondást, ahogy ezt egy kolostor szent
közösségében vagy a remeteség magányában megélik.[11]
Nyugaton is gyakorlat volt a monasztikus élet az első századoktól kezdve, és sokféle formát öltött
mind a kolostorokban, mind a remeteségekben. Mai, elsősorban Szent Benedek által ihletett
formájában a nyugati szerzetesség sok férfi és nő öröksége, akik elfordultak a világi élettől, Istent
keresték és neki szentelték magukat azáltal, hogy „Krisztus szeretetének semmit sem helyeztek
elébe”.[12] A mai szerzetesek is azon fáradoznak, hogy összhangot teremtsenek belső életük és a
munkájuk között azáltal, hogy az evangélium szerint törekszenek megváltoztatni szokásaikat,
engedelmesek, állhatatosak, buzgó odaadással elmélkednek az Igéről (lectio divina), s részt
vesznek a liturgiában és az imádságban. A kolostorok régen is az Egyház szívügye voltak, ma is
azok, a világban pedig sokatmondó jelei a közösségnek, kívánatos tartózkodási helyek azok
számára, akik Istent és a lélek igazságait keresik; a hit iskolái, valamint a tudomány, a dialógus és
az emberi a kultúra műhelyei az egyházi élet gyarapítására és a földi város építésére is,
mindaddig, amíg a mennyei város föl nem ragyog.
A szüzek rendje, remeték és özvegyek

1.9 Page 9

▲back to top
9
7. Örömöt és reményt fakaszt látnunk, hogy ma újjáéled a szüzek ősi rendje, melyről a keresztény
közösségek az apostoli időktől kezdve tanúskodnak.[13] A szentelés által, melyet a
megyéspüspök végez, különleges kapcsolatba lépnek az Egyházzal, melynek szolgálatára
odaadják magukat akkor is, ha továbbra is a világban maradnak. Akár egyedül, akár közösségben
élnek, páratlan eszkatologikus képmásai ők az égi menyasszonynak és az eljövendő életnek,
melyben az Egyház a maga teljességében fogja élni szeretetét Vőlegénye, Krisztus iránt.
A remeteként élő férfiak és nők – akár régi szerzethez vagy új intézményekhez tartoznak, akár
közvetlenül a megyéspüspök joghatósága alatt állnak --, a világtól való belső és külső
elkülönülésük által bizonyítják a jelen valóság mulandó voltát, s böjtölésük és bűnbánatuk által
megmutatják, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is (vö. Mt 4,4). Egy ilyen
„pusztában” folyó élet kihívás a hozzájuk hasonlók és az egész egyházi közösség felé, hogy soha
ne tévesszük szem elől a legfőbb hivatást, tudniillik, hogy mindig az Úrral legyünk.
Az özvegy asszonyok apostoli kortól ismert Istennek szentelése (vö. 1Tim 5,5.9--10; 1Kor 7,8) újra
gyakorlat, s ennek megfelelően az özvegy férfiaké is.[14] Az örökös tisztasági fogadalommal ezek
a személyek Isten országának jeleiként Istennek szentelik magukat, hogy imádságban és az
Egyház szolgálatában éljenek.
A teljesen szemlélődő intézmények
8. Azok a férfi és női intézmények, amelyek kizárólagosan szemlélődő életet folytatnak, az Egyház
számára öröm és mennyei kegyelmek forrásai. Ezen intézmények tagjai életükkel és
küldetésükkel Krisztust utánozzák, aki fölment a hegyre, hogy imádkozzon; tanúságot tesznek
Isten történelem fölötti uralmáról és elővételezik az eljövendő dicsőséget.
A magányban és a csendben egész életüket és tevékenységüket Isten szemlélésére fordítják
Isten igéjének hallgatása, a liturgia ünneplése, a személyes aszkézis és imádság, az
önmegtagadások és a testvéri szeretetközösség által. Így az egyházi közösség előtt egyedülálló
tanúságot tesznek az Egyház Ura iránti szeretetéről, és titokzatos apostoli termékenységgel
járulnak hozzá Isten népének növekedéséhez.[15]
Ezért jogos az óhaj, hogy a szemlélődő élet különböző formái – mint az evangéliumba
gyökerezés kifejeződései – jobban terjedjenek a fiatal egyházakban, főleg a világnak azon részein,
ahol más vallások vannak többségben. Ez lehetővé teszi majd a tanúságtételt a keresztény
aszkézis és misztikus tanítás hagyományának erejéről, és segíteni fogja a vallások közti dialógust
is.[16]
Az apostolkodó szerzetesi élet
9. Nyugaton századok folyamán a szerzetesi élet sok más formája is fölvirágzott, melyekben

1.10 Page 10

▲back to top
10
férfiak és nők megszámlálhatatlan sokasága, lemondva a világról, az evangéliumi tanácsok
nyilvános vállalásával Istennek szentelte magát – egy sajátos karizmának megfelelően és a közös
élet valamely állandó formájában[17] – Isten népe sokféle apostoli szolgálatára. Ilyenek például a
reguláris kanonokok különféle családjai, a koldulórendek, a reguláris klerikusok, s általában azok a
férfi és női szerzetesi kongregációk, melyek apostolkodásnak, missziós tevékenységnek és a
keresztény szeretet sokféle megnyilvánulásának szentelik magukat.
Csodálatosan sokszínű a tanúságtétel, melyben azok az ajándékok tükröződnek, melyeket Isten a
rendalapítóknak és rendalapítónőknek adott, s ők, mert engedelmeskedtek a Szentlélek
indításának, értelmezni tudták az idők jeleit, és megvilágosult lélekkel válaszolni tudtak az újra
meg újra jelentkező kihívásokra. Példájuk nyomán sokan mások is próbálták szóval és tettel
megvalósítani életükben az evangéliumot, hogy Jézus eleven jelenlétét – aki a szó legszorosabb
értelmében az Atya Megszenteltje és Apostola – ismét megmutassák a maguk korának. Az
Istennek szentelt életet élő személyeknek mindig és mindenütt Krisztust, az Urat kell
példaképüknek tekinteniük azáltal, hogy imádsággal ápolják magukban az Ő érzületét (vö. Fil 2,5--
11), hogy egész életüket apostoli lelkület hassa át, és minden apostoli tevékenységük telve legyen
szemlélődéssel.[18]
A világi intézmények
10. A Szentlélek, a különféle ajándékok csodálatos mestere, napjainkban az Istennek szentelt élet
új formáit hívta létre, mintha a Gondviselés tervének megfelelően eleget akarna tenni az új
követelményeknek, melyekkel az Egyház ma küldetése teljesítése közben a világban találkozik.
Világi intézményeken elsősorban azokat értjük, melyeknek tagjai Istennek szenteltségüket a
világban élve az evangéliumi tanácsok vállalásával evilági struktúrák közepette akarják megélni,
hogy ily módon a kulturális, gazdasági és politikai életben a bölcsesség kovásza és a kegyelem
tanúi legyenek. A világi állapot és a szerzetesi Istennek szenteltség rájuk jellemző
összekapcsolásával akarják bevinni a társadalmi életbe Krisztus országának új erőit, hogy a
boldogságok erejével belülről alakítsák át a földkerekséget. Így, miközben a teljes Istenhez
tartozás egészen szabaddá teszi őket Isten szolgálatára, törekvésük a mindennapos
környezetben a Lélek hatására hozzájárul ahhoz, hogy a világi dolgokat evangéliumi lelkület
hassa át. A világi intézmények ezáltal sajátos karizmáiknak megfelelően hozzájárulnak ahhoz,
hogy az Egyház kifejezetten jelen tudjon lenni a társadalomban.[19]
A klerikus világi intézmények – melyekben papok egyházmegyei presbitériumhoz tartoznak akkor
is, ha némelyikük saját intézményükbe tartozását jogilag elismerték – egy sajátos karizmának
megfelelő módon Krisztusnak szentelik magukat az evangéliumi tanácsok vállalásával. Az őket
befogadó intézmény lelki gazdagságában nagy segítséget találhatnak ahhoz, hogy papságukat
sajátos lelkiséggel éljék, s az apostoli közösség és a nagylelkűség serkentői legyenek a
paptestvérek között.

2 Pages 11-20

▲back to top

2.1 Page 11

▲back to top
11
Az apostoli élet társaságai
11. Külön említést érdemelnek továbbá az apostoli élet társaságainak férfi és női változatai, azaz
azok az életközösséget alkotó társaságok, melyek sajátos módon szolgálnak egy különleges
apostoli vagy missziós célt. Sok ilyen társaság tagjai az Egyház által hivatalosan elismert
fogadalmat tesznek kifejezetten az evangéliumi tanácsokra. De Istennek szenteltségük sajátos
volta ebben az esetben is megkülönbözteti őket a szerzetesrendektől és a világi intézményektől.
Meg kell őrizni és támogatni kell ezen életforma sajátosságát, mely a legutóbbi évszázadokban
főként a felebaráti szeretet területén és a misszionálásban az apostolkodás és az életszentség oly
sok gyümölcsét hozta.[20]
Az Istennek szentelt élet új formái
12. Az Egyház örök fiatalsága ma is megmutatkozik: a II. Vatikáni Zsinat utáni évtizedekben az
Istennek szentelt élet új és megújított formái jelentek meg. Sok esetben olyan intézményekről van
szó, melyek ugyan hasonlóak a már meglévőkhöz, de új lelkiségi és apostoli
kezdeményezésekből születtek. Életképességüket az egyházi tekintélynek kell megvizsgálnia,
melynek feladata, hogy bizonyítsa a célkitűzés hitelességét, és elkerülje a nagyon hasonló
intézmények szaporodását, ami a szétaprózódás veszedelmével jár. Más esetekben korábban
nem létezett, eredeti kezdeményezésekről van szó, melyek keresik identitásukat az Egyházban,
és várják a hivatalos elismerést a Szentszéktől, melyre egyedül tartozik a végső döntés.[21]
A megszentelt élet ezen új, a korábbiakhoz járuló formái bizonyítják azt az állandó vonzást, melyet
az Úr iránti teljes odaadás, az apostoli közösség eszménye és az alapítói karizmák a mai
nemzedékre is gyakorolnak, s egyidejűleg jelzik a Szentlélek ajándékainak egymást kiegészítő
voltát.
A Lélek nem mond ellent önmagának az újdonságokban! Ezt bizonyítja az a tény, hogy az
Istennek szentelt élet új formái nem szorítják ki a korábbiakat. E sokféleség közepette a meghívás
azonossága biztosítja az alapvető egységet, tudniillik a tökéletes szeretetre, a szűz, szegény és
engedelmes Jézus követésére való törekvést. E meghívás az Istennek szentelt élet minden új
formájára ugyanúgy érvényes, mint a korábbiakra.
A jelen apostoli buzdítás célja
13. Összegyűjtvén a szinódusi munka gyümölcseit, jelen apostoli buzdításommal az egész
Egyházhoz fordulok, hogy ne csak az Istennek szentelt személyeknek, hanem lelkipásztoroknak
és hívőknek is átnyújtsam egy tettekre serkentő megbeszélés gyümölcseit, mely fölött a
Szentlélek az igazság és a szeretet ajándékával folyamatosan virrasztott.
A megújulás jelen évei az Istennek szentelt életnek – mint általában a többi egyházi életformának

2.2 Page 12

▲back to top
12
is – nehéz és fáradságos időszaka volt. Ezen időszak telve volt reményekkel, valamint az
evangéliumi tanácsok vállalását a mai állapothoz igazító újítási kísérletekkel és javaslatokkal.
Ugyanakkor nem hiányoztak a feszültségek és a nehézségek sem, s olykor nemes
kezdeményezéseket nem mindig pozitív eredmények koronáztak.
A nehézségeknek azonban nem kell elkedvetlenedéshez vezetniük. Inkább mindig új buzgósággal
kell kezdeményezni, az Egyháznak ugyanis szüksége van a megújított és megerősödött Istennek-
szenteltség lelki és apostoli együttműködésére. E szinódus utáni buzdításban ugyanazzal a
lelkülettel fordulok a szerzetesi közösségekhez és az egyes szerzetesekhez, mint amely a
jeruzsálemi apostoli zsinat antiochiai keresztényeknek küldött levelét áthatotta; remélem,
megismétlődik az, ami akkor történt: „a testvérek elolvasták a levelet, és örültek a bátorításnak.”
(ApCsel 15,31) De nemcsak ebben reménykedem, hanem abban is, hogy Isten egész népének
örömét növelni tudom azáltal, hogy jobban megismervén az Istennek szentelt életet, tudatosabban
ad hálát a Mindenhatónak e nagy ajándékért.
A szinódusi atyák felé nyitott szívvel használom föl a gyűlések folyamán – melyek mindegyikén
jelen kívántam lenni – intenzív munkában napfényre került értékes ismereteket. Az elmúlt időben
gondoskodtam arról, hogy Isten egész népének rendszeres katekézist tartsak az Istennek szentelt
életről az Egyházban. Újra előadtam a II. Vatikáni Zsinat szövegeiben lévő tanítást, hiszen a
zsinat nagyszerű kiindulási pont volt az azt követő tanfejlődés és a heteken át intenzíven dolgozó
szinódus számára egyaránt.[22]
Bízom abban, hogy az Egyház fiai és leányai – különösen az Istennek szentelt személyek –
szívesen fogadják buzdításomat, s kívánom, hogy gondolják tovább a fölvetett témákat, hogy az
Istennek szentelt élet a megszenteltség, a közösség és a küldetés hármas dimenziójában
elmélyülhessen, s hogy az Istennek szentelt személyek tökéletes összhangban az Egyházzal és a
Tanítóhivatallal indítást nyerjenek a sürgető kihívások lelki és apostoli fogadására.
A MEGSZENTELT ÉLET KRISZTOLÓGIAI ÉS SZENTHÁROMSÁGOS FORRÁSAINÁL
A színeváltozásban megdicsőült Krisztus képe
14. Az Istennek szentelt élet alapját az evangéliumban abban a különleges kapcsolatban kell
keresnünk, mely Jézust földi élete folyamán tanítványaival összekötötte. Ő ugyanis nem csupán
arra hívta meg őket, hogy fogadják be életükbe Isten országát, hanem arra is, hogy életüket
állítsák ennek az országnak a szolgálatába, s ezért hagyjanak el mindent, és szorosan kövessék
az Ő életformáját.
Egy ilyen „Krisztus-formájú” élet, melyet a történelem folyamán oly sok megkeresztelt lélek élt,
csak egy különleges meghívásnak és a Lélek sajátos ajándékának erejéből lehetséges. Ebben az
életformában ugyanis a keresztségi megszentelés Krisztus-követésében radikális válasszá alakul

2.3 Page 13

▲back to top
13
az evangéliumi tanácsok vállalásával, melyek közül az első és a lényeges a mennyek országáért
vállalt tisztaság szent köteléke.[23] E különleges „Krisztus-követésnek” – mely mindig az Atya
kezdeményezéséből születik – lényeges krisztológiai és pneumatológiai karaktere van,
amennyiben egész különleges módon fejezi ki a keresztény élet szentháromságos karakterét,
elővételezve annak – az egész Egyház által óhajtott – eszkatologikus megvalósulását.[24]
Krisztusnak sok szavát és cselekedetét őrzi az evangélium, melyek e különleges meghívás
értelmét megvilágítják. A meghívás lényeges vonásainak együttlátásához igen nagy segítséget
nyújt, ha tekintetünket Krisztus ragyogó arcára fordítjuk a színeváltozás misztériumában. E
„képről” beszél az egész ókori lelkiségi hagyomány, amikor összekapcsolja a szemlélődő életet
Jézus imádságával a „hegyen”.[25] Bizonyos értelemben az Istennek szentelt élet „aktív”
dimenziója is visszavezethető e hagyományra, mert a színeváltozás nem csupán Krisztus
dicsőségének föltárása, hanem előkészület is a kereszthordozásra. A történés magában foglalja a
„fölmenetelt a hegyre” és a „lejövetelt a hegyről”: a Mester választott tanítványait egy pillanatra
körülveszi a szentháromságos élet ragyogása és a szentek közössége, szinte elragadtatnak az
örökkévalóságba, de azonnal visszazökkennek a mindennapi valóságba, melyben nem látnak
mást, csak magát „Jézust” az emberi természet alázatosságában, s parancsot kapnak, hogy
térjenek vissza a völgybe, hogy vele együtt fáradozzanak Isten tervéért, és bátran vágjanak neki a
keresztútnak.
„És elváltozott a szemük láttára”
15. „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és a testvérét, Jánost, s fölment külön
velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan
fehér lett, hogy vakított, mint a fény. Egyszerre megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek
Jézussal.
Péter erre így szólt Jézushoz:
Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet
pedig Illésnek.
Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott:
Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok!
Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak és igen megrémültek.
Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket:

2.4 Page 14

▲back to top
14
Keljetek föl, ne féljetek!
Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust.
A hegyről lefelé jövet Jézus rájuk parancsolt:
Ne szóljatok a látomásról senkinek, amíg az Emberfia föl nem támad a halálból.” (Mt 17,1-9)
A színeváltozás döntő pillanat Jézus küldetésében. Kinyilatkoztatás történik ugyanis benne, mely
a tanítványok szívében megszilárdítja a hitet, előkészíti őket a kereszt tragédiájára, és elővételezi
a föltámadás dicsőségét. E misztériumot az Egyház – az Urával való eszkatologikus találkozás
felé zarándokló nép – mindig újra átéli. Mint a három kiválasztott apostol, úgy szemléli az Egyház
Krisztus megdicsőült arcát, hogy megerősödjék a hitben, s a kereszten elváltozott arcának
gyengeségétől meg ne botránkozzék. Mindkét esetben a menyasszony áll a vőlegény előtt,
részesedik annak misztériumában és körülragyogja fényessége.
Ez a fényesség az Egyház minden fiát és leányát megvilágosítja, akik valamennyien egyformán
arra kaptak meghívást, hogy Krisztust kövessék, azaz életük végső értelmét benne lássák és
elmondhassák az Apostollal: „Nekem az élet Krisztus!”(Fil 1,21) Sajátosan tapasztalják meg
azonban a megtestesült Igéből kisugárzó fényt azok, akik az Istennek szentelt életre hivatottak. Az
evangéliumi tanácsok vállalása ugyanis arra rendeli őket, hogy jellé és próféciává váljanak a
testvérek és nővérek közössége és a világ számára egyaránt. Ezért Péter lelkes szavainak:
„Uram, jó itt nekünk!” (Mt 17,4) különös visszhangot kell kelteniük bennük. E szavak az egész
keresztény élet Krisztus-központú feszültségét fejezik ki, ugyanakkor sajátos erővel jelzik azt a
teljesség-igényt, amit az Istennek szentelt életre szóló meghívás mély dinamizmusa jelent: „Jó
veled lennünk, odaadni magunkat neked, hogy életünk kizárólagos központja légy!” Aki megkapta
a Krisztussal való eme különleges szeretetközösség kegyelmét, úgy érzi, elragadta az Úr
ragyogása: aki „ékesebb az emberek fiainál” (Zsolt 45,3), s akinek nincsen párja.
„Ez az én szeretett Fiam: őt hallgassátok!”
16. A három elragadtatott tanítványhoz szól az Atya fölszólítása, hogy Krisztust hallgassák, belé
vessék minden bizalmukat, s Őt tegyék életük középpontjává. Az égből jövő szóban új mélységet
nyer az a meghívás, mellyel nyilvános működésének kezdetén maga Jézus hívta őket a követésre
azáltal, hogy kiszakította a mindennapi életből, és maga mellé vette őket. A belső elkötelezettség
e különös kegyelméből bontakozik ki az Istennek szentelt életben az evangéliumi tanácsok
vállalásával a teljes önátadás lehetősége és igénye. Ez nem pusztán lemondás, hanem
elsősorban a Krisztus-misztérium Egyházban megélt különleges elfogadása.
A keresztény élet egységes egészében a különböző meghívások Krisztus egyetlen
fényességének mintegy a sugarai, mely fényesség „az Egyház arcán tükröződik”.[26] A világi

2.5 Page 15

▲back to top
15
Krisztus-hívők meghívásuk világi jellege alapján elsősorban úgy tükrözik a megtestesült Ige
misztériumát, mint a világ alfáját és ómegáját, minden teremtmény értékének alapját és mértékét.
A szent hivatal birtokosai élő képmásai Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak, aki a „már és még
nem” idejében dicsőséges eljövetelének várásában vezeti népét. Az Istennek szentelt életre az a
feladat bizatott, hogy Isten emberré lett Fiát úgy mutassa be, mint eszkatologikus célt, aki felé
minden törekszik, ragyogást, mely előtt elhalványul minden más fényesség, végtelen szépséget,
aki egyedül képes egészen betölteni az emberi szívet. Az Istennek szentelt életben tehát nemcsak
arról van szó, hogy Krisztust egész szívből kell követni, „jobban kell szeretni, mint apát és anyát,
mint gyermeket” (vö. Mt 10,37), amint ez minden tanítványnak kötelessége, hanem mindezt az
egész egzisztencia Krisztushoz „hasonlóvá” tevő odaadásával egy mindent átfogó feszültségben
kell tenni, mely az időben lehetséges mértékben és a különböző karizmáknak megfelelően
elővételezi az eszkatologikus tökéletességet.
Az Istennek szentelt személy ugyanis az evangéliumi tanácsok vállalásával nemcsak élete
értelmét találja meg Krisztusban, hanem lehetőségei szerint azért is fáradozik, hogy kövesse „azt
az életformát, melyet Isten Fia vállalt magára, amikor a világba lépett”.[27] A szüzesség
vállalásával magáévá teszi Krisztus szűzi szeretetét, és megvallja őt a világ előtt, mint az
egyszülött Fiút, aki egy az Atyával (vö. Jn 10,30; 14,11); szegénységének követésével megvallja
Őt, mint Fiút, aki mindent az Atyától kap és a szeretetben mindent visszaad neki (vö. Jn 17,7.10);
a Fiú gyermeki engedelmességének misztériuma iránti elkötelezettséggel föláldozva a saját
szabadságát megvallja Őt mint a végtelenül szeretettet és szeretőt, azt, aki egyedül az Atya
akaratának teljesítésében lelte kedvét (vö. Jn 4,34), kivel tökéletes egységben van, s kitől
mindenben függ.
A Krisztus misztériumához való „hasonulással” az Istennek szentelt élet különleges módon
valósítja meg a Szentháromságnak azt a megvallását, mely az egész keresztény életet
meghatározza, amennyiben csodálattal eltelve elismeri az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten
magasztos szépségét, és örömmel tesz tanúságot az emberekhez való jóságos lehajlásáról.
Az Atyától az Atyához: Isten kezdeményezése
17. Az Istennek szentelt személyek számára az Úr Jézus dicsőségének szemlélése a
színeváltozásban elsősorban az Atyát, minden jó Teremtőjét és ajándékozóját tárja föl, aki
teremtményét különleges szeretettel és egy sajátos küldetésre való tekintettel vonja magához (vö.
Jn 6,44). „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Amikor a meghívott személy ezt a
belső vonzástól kísért szólítást követi, őt a maga kizárólagos szolgálatára hívó Isten szeretetére
hagyatkozik, s teljesen neki és üdvözítő tervének szenteli magát (vö. 1Kor 7,32--34).
Ebben áll az Istennek szentelt életre szóló meghívás lényege: teljesen az Atya kezdeményezése
(vö. Jn 15,16), mely a választottaktól választ vár.[28] Isten ezen ingyenes szeretetének
megtapasztalása oly mélységes és erős, hogy az érintett személy úgy érzi, életének föltétlen

2.6 Page 16

▲back to top
16
odaadásával kell válaszolnia, úgy, hogy mindent, jelent és jövőt egyaránt az Ő kezébe ajánl. Ezen
az alapon lehet az Istennek szentelt személyek identitását – Szent Tamás fölfogása szerint –
tökéletes odaadásuk felől megérteni, mely odaadás a szó szoros értelmében vett önfeláldozáshoz
hasonlítható.[29]
A Fiú által: Krisztus nyomában járva
18. A Fiú, az Atyához vezető út (vö. Jn 14,6) mindazokat, akiket az Atya neki adott (vö. Jn 17,9),
követésre hív, mely meghatározza létüket. Egyesektől azonban – nevezetesen az Istennek
szentelt személyektől – teljes elkötelezettséget kíván, ami azzal jár, hogy mindent elhagynak (vö.
Mt 19,27), hogy bensőséges kapcsolatban éljenek Vele[30] és kövessék Őt bárhova megy (vö. Jel
14,4).
Jézus arcán (vö. Mk 10,21) – aki „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), az Atya dicsőségének
ragyogása (vö. Zsid 1,3) – örök és mérhetetlenül nagy, az Ő létében gyökerező szeretet mélysége
szemlélhető.[31] Aki engedi, hogy ez a szeretet megragadja, annak mindent el kell hagynia és
követnie kell Jézust (vö. Mk 1,16-20; 2,14; 10,21.28). Mint Pál, ő is minden mást „veszteségnek
tart, mert Jézus Krisztus ismerete fölülmúl mindent”, és vele összevetve mindent „szemétnek” tart,
„hogy Krisztust megnyerje” (Fil 3,8). Arra vágyódik, hogy érzületének és életformájának
elsajátításával elmerüljön Benne. A minden elhagyása és az Úr követése (vö. Lk 18,28) minden
idők minden meghívottjára érvényes program.
Az evangéliumi tanácsok, melyek révén Krisztus egyeseket arra hív, hogy osztozzanak szűzi,
szegény és engedelmes életében, azokban, akik ezt elfogadják, föltételezi és megmutatja a
kifejezett kívánságot a tökéletes azonosulásra Vele. „Engedelmességben, tulajdon nélkül és
tisztaságban élve”[32] az Istennek szentelt személyek megvallják, hogy Jézus a mintakép, akiben
minden erény beteljesedett. Az Ő tiszta, szegény és engedelmes élete úgy jelenik meg, mint az
evangélium legradikálisabb megvalósítása a földön, egy isteni életforma, mert az Istenember, az
egyszülött Fiú vállalta magára, mint az Atyával és Szentlélekkel való kapcsolatának kifejezését.
Ezen az alapon beszélt a keresztény hagyomány mindig is az Istennek szentelt élet objektív
tökéletességéről.
Emiatt vitathatatlan, hogy az evangéliumi tanácsok gyakorlása különösen mély és termékeny
részesedés Krisztus küldetésében is, az első tanítvány, a Názáreti Mária példája szerint, aki
elfogadta, hogy teljes önátadásával Isten üdvözítő tervének szolgálatába álljon. Minden küldetés
ugyanazzal a magatartással kezdődik, amit Mária az angyali üdvözletkor fejezett ki: „Íme, az Úr
szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38)
A Lélekben: a Lélektől megszenteltetve
19. „Fényes felhő árnyékolta be őket” (Mt 17,5). A színeváltozás egy jelentős spirituális

2.7 Page 17

▲back to top
17
értelmezése e felhőben a Szentlélek képét látja.[33]
Mint az egész keresztény lét, az Istennek szentelt életre szóló meghívás is szoros kapcsolatban
áll a Szentlélek működésével. Az évezredek folyamán a Szentlélek tesz egyre újabb embereket
fogékonnyá arra, hogy egy ilyen elkötelező döntés megragadó voltát fölfogják. Az Ő hatása alatt
bizonyos értelemben újra átélik Jeremiás próféta élményét: „Rászedtél, Uram, és én hagytam,
hogy rászedessem.” (20,7) A Szentlélek az, aki fölébreszti a tökéletes válasz vágyát; Ő irányítja e
vágy növekedését, érlelve a pozitív választ és támogatva hűséges megvalósítását; Ő alakítja a
meghívottak lelkét, amikor a tiszta, szegény és engedelmes Krisztushoz hasonlóvá formálja és
ösztökéli, hogy elsajátítsa az Ő küldetését. Miközben engedik, hogy a Szentlélek állandóan a
tisztulás útján vezesse őket, egyre inkább Krisztus-formájú személyekké, a föltámadott Úr
különleges jelenlétének folytatásává válnak a történelemben.
Az egyházatyák találó intuícióval filokáliának, azaz az isteni szépség iránti szeretetnek nevezték
ezt a lelki utat. E szépség az isteni jóság kisugárzása. Akit a Szentlélek hatalma fokozatosan
elvezet a tökéletes Krisztus-hasonlóságra, az az elérhetetlen fényesség egy sugarát tükrözi, és
földi zarándokútján eljut a fényesség kiapadhatatlan forrásához. Így az Istennek szentelt élet az
Egyháznak mint menyasszonynak különlegesen mély kifejeződése, aki a Lélektől vezetve tükrözi
magában a Vőlegény lényeges vonásait, hogy „dicsőségesen, szeplő, ránc és minden egyéb hiba
nélkül, szentül és szeplőtelenül” jelenjék meg előtte (Ef 5,27).
Azokkal szemben, akiket az Atya arra hívott, hogy vonuljanak vissza az emberi történelemtől,
ugyanez a Lélek másokat – életállapotuknak megfelelően – a testvérek és nővérek szolgálatába
állít és vezet, hogy az Egyház és a világ szükségleteinek megfelelően a különböző intézmények
sajátos karizmáival hajtsák végre feladatukat. Ez a magyarázata annak, hogy az Istennek szentelt
életnek oly sok fajtája van, s ezáltal az Egyház „gyermekeinek változatos kegyelmi ajándékaival
úgy jelenik meg, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony” (vö. Jel 21,2),[34] s minden
eszköznek birtokában van, hogy küldetését a világban teljesíthesse.
Az evangéliumi tanácsok a Szentháromság ajándékai
20. Az evangéliumi tanácsok tehát mindenekelőtt kegyelmi ajándékok a legszentebb
Szentháromság részéről. Az Istennek szentelt élet annak hirdetése, amit az Atya a Fiú által a
Szentlélekben szeretetével, jóságával és szépségével véghezvisz. A szerzetesi állapot ugyanis
„rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb
követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban
csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.”[35]
Az Istennek szentelt élet elsőrangú feladata, hogy láthatóvá tegye a csodákat, melyeket Isten a
meghívott emberek törékeny természetében művel. Nem hallható szavakkal, hanem az átváltozott
lét ékesszólásával tanúskodnak e csodákról. Az emberek álmélkodására azzal válaszolnak, hogy

2.8 Page 18

▲back to top
18
hirdetik a kegyelem csodáit, melyeket az Úr azokban művel, akik szeretik Őt. Amilyen mértékben
engedi magát egy Istennek szentelt személy a Szentlélektől a tökéletesség magasságába vezetni,
oly mértékben kiálthatja: „Látom kegyelmed szépségét és elmerülök fényességében; álmélkodva
szemlélem ezt az elmúlhatatlan ragyogást; elhagytam magam, miközben magamról gondolkodom:
mi voltam és mivé lettem. Csodák csodája! Összeszedett vagyok, szent megbecsülés, tisztelet és
félelem fog el önmagammal szemben, mintha előtted állnék, és nem tudom, mit kellene tennem,
mert reszketek a félelemtől; nem tudom, hová legyek, hová kell fordulnom, hová tegyem tagjaimat,
melyek a tieid; mire használjam, mit tegyek velük, ezekkel a meglepő isteni csodákkal.”[36]
Így az Istennek szentelt élet egy lesz azon konkrét nyomok között, melyeket a Szentháromság a
történelemben maga után hagy, hogy az emberek az isteni szépség elragadó erejét és az utána
való vágyat észlelni tudják.
A Szentháromság életének tükröződése az evangéliumi tanácsokban
21. Az evangéliumi tanácsok legmélyebb értelme akkor tárul föl, ha kapcsolatba kerülnek a szent
és megszentelő Szentháromsággal. A szeretetet fejezik ki ugyanis, amellyel a Fiú a Szentlélek
egységében szereti az Atyát. Vállalásukkal az Istennek szentelt személy különleges intenzitással
éli az egész keresztény életet meghatározó szentháromságos és krisztológiai jelleget.
A cölebsz férfiak és a szüzek tisztasága mint az Isten iránti osztatlan önátadás megvallása (vö.
1Kor 7,32--34 ) annak a határtalan szeretetnek a visszfénye, mely a három isteni személyt a
szentháromságos élet titokzatos mélységében összeköti; annak a szeretetnek, melyről a
megtestesült Ige élete föláldozásáig tanúskodott; annak a szeretetnek, melyet a Szentlélek
„kiárasztott a szívünkbe” (Róm 5,5), és az Isten és a felebarát iránti teljes szeretet válaszára
késztet.
A szegénység vallja, hogy Isten az ember egyetlen igaz gazdagsága. Amikor Krisztus példája
szerint élik, aki „jóllehet gazdag volt, szegénnyé lett” (2Kor 8,9), a szegénység annak a teljes
önátadásnak kifejeződése, melyet a három isteni személy egymás iránt tanúsít; ajándék, mely
kiárad a teremtésre, és teljesen az Ige megtestesülésében és megváltó halálában mutatkozik
meg.
Az engedelmesség, melyet Krisztus-követésével gyakorolnak, kinek eledele volt, hogy megtegye
az Atya akaratát (vö. Jn 4,34) megmutatja egy felelősségteljes és kölcsönös bizalomra épülő
gyermeki és nem rabszolgai szolgálat fölszabadító szépségét, ami a három isteni személy
szeretetteljes kölcsönösségének tükröződése a történelemben.
Az Istennek szentelt élet ezért arra hivatott, hogy az evangéliumi tanácsok ajándékát
szentháromságos dimenzióban egyre figyelmesebb és erősebb szeretettel mélyítse el:
szeretetben Krisztus iránt, aki bensőséges kapcsolatra hív; a Szentlélek iránt, aki fölkészíti a lelket

2.9 Page 19

▲back to top
19
adományai fogadására; az Atya iránt, aki a megszentelt élet forrása és végső célja.[37] Így az
Istennek szentelt élet megvallja és kinyilvánítja a Szentháromságot, kinek misztériuma az Egyház
mintája, s a keresztény élet minden formájának ősforrása.
Épp a testvéries élet, melynek révén az Istennek szentelt személyek arra törekszenek, hogy
Krisztusban „egy szív és egy lélek” legyenek (ApCsel 4,32), beszédes hitvallás a
Szentháromságról. Megvallja az Atyát, aki minden emberből egy családot akar alkotni; megvallja
az emberré lett Fiút, aki a megváltottakat egységbe gyűjti össze és példájával, imádságával,
szavaival s mindenekelőtt halálával utat mutat a megosztott és szétszóródott emberiségnek a
kiengesztelődés forrásához; megvallja a Szentlelket mint az egység elvét az Egyházban, ahol Ő
szüntelenül lelki családokat és testvéri közösségeket hív életre.
Krisztushoz hasonlóan az Isten országának szentelve
22. Az Istennek szentelt élet a Szentlélek késztetésére „kifejezettebben követi és az Egyházban
mindig láthatóvá teszi”[38] azt az életformát, melyet Jézus, akit országáért az Atya megszentelt és
a világba küldött, magára vállalt és az Őt követő tanítványok számára meghatározott (vö. Mt 4,18-
-22; Mk 1,16--20; Lk 5,10--11; Jn 15,16). Jézus Istennek-szenteltsége világosságánál minden
szentség forrásának, az Atyának kezdeményezésében fedezhetjük föl az Istennek szentelt élet
ősforrását. Ugyanis Jézus maga az, akit „Isten fölkent Szentlélekkel és erővel” (ApCsel 10,38),
„akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36). A Fiú magához ölelve az atyai
konszekrációt, viszonzásul Neki szenteli magát az emberekért (vö. Jn 17,19): tiszta, engedelmes
és szegény élete az Atya tervével való gyermeki és tökéletes azonosulásának kifejeződése (vö. Jn
10,30; 14,11). Tökéletes önátadása földi élete minden mozzanatának a megszentelő Istennek-
szenteltség jelentését adja.
Ő az engedelmesség maga, aki nem azért szállt alá az égből, hogy a saját akaratát tegye, hanem
annak akaratát, aki Őt küldte (vö. Jn 6,38; Zsid 10,5.7). Egész életmódját és cselekvési stílusát az
Atya kezébe helyezi (vö. Lk 2,49). Gyermeki engedelmességgel magára veszi a szolgai állapotot:
„Kiüresítette magát, és olyan lett, mint egy rabszolga, ... és engedelmes lett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,7--8) Az Atya iránti engedelmességben Krisztus – jóllehet
elismeri és védelmezi a házastársi élet méltóságát és szentségét – szűzi életet él, és így föltárja a
szüzesség nagy értékét és titokzatos lelki termékenységét. Az Atya tervével való azonosulása
nyilatkozik meg szegénységében is: „Ő, aki gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy titeket
szegénysége által gazdaggá tegyen.”(2Kor 8,9) Tökéletes szegénysége mutatkozik meg abban,
hogy mindenét az Atyának ajándékozza.
Az Istennek szentelt élet élő emlékezés Jézus élet- és cselekvésmódjára, arra, ahogyan a
megtestesült Ige az Atya és a testvérek színe előtt viselkedett. Az Istennek szentelt élet ugyanis
az Üdvözítő életének és tanításának eleven hagyománya.

2.10 Page 20

▲back to top
20
II. HÚSVÉT ÉS A BETELJESEDÉS KÖZÖTT
A Tábor hegyétől a Kálváriáig
23. A dicsőségesen ragyogó színeváltozás előkészítette a Kálvária nem kevésbé dicsőséges
tragédiáját. Péter, Jakab és János látják az Úr Jézust Mózes és Illés társaságában, akikkel –
Lukács evangélista szerint – „élete végéről beszél, aminek Jeruzsálemben kell beteljesülnie”
(9,31). A tanítványok szeme tehát Jézusra irányul, aki a keresztre gondol (vö. Lk 9,43--45). Ott fog
véglegesen megnyilvánulni az Atya és minden ember iránti szűzi szeretete; ott éri el a teljes
kiüresítést szegénysége; ott teljesedik be engedelmessége az élet odaadásával.
A tanítványok, férfiak és nők, arra kapnak meghívást, hogy szemléljék a fölmagasztalt Jézust a
kereszten, ahol „a csendből kilépő Ige”[39] a maga hallgatásában és magányában prófétai módon
állítja, hogy Isten abszolút módon minden teremtmény fölött áll, testében legyőzi bűneinket,
magához vonz minden férfit és minden nőt, és mindenkit megajándékoz a föltámadás új életével
(vö. Jn 12,32; 19,34.37). A megfeszített Krisztust szemléléséből merít új erőt minden hivatás;
belőle a Szentlélek ajándékozása által fakad minden ajándék, s főleg az Istennek szentelt élet
ajándéka.
Jézus anyja, Mária után János, a szeretett tanítvány – a tanú, aki Máriával együtt ott áll a kereszt
alatt – kapja meg ezt a kegyelmi ajándékot (vö. Jn 19, 26--27). A teljes önátadás döntése az isteni
szeretet gyümölcse benne, mely körülveszi, fölemeli őt és betölti szívét. Mária mellett János az
első azon férfiak és nők megszámlálhatatlan sokaságában, akiket az Egyház történetének
kezdetétől a végéig megragad Isten szeretete, és érzik a hívást, hogy a föláldozott, de élő Bárányt
kövessék, bárhova megy (vö. Jel 14, 1--4).[40]
Az Istennek szentelt élet húsvéti jellege
24. Aki – a Szentlélek által a történelem folyamán támasztott különböző életformákban – Istenek
szenteli életét, annál közvetlenebbül és intenzívebben tapasztalja meg a szeretet Istenének
valóságát, minél inkább ott van Krisztus keresztje mellett. Az, aki halálában annyira iszonyatosnak
és csúfnak látszott, hogy az emberek eltakarták előle arcukat (vö. Iz 53,2--3), épp a kereszten
nyilatkoztatja ki Isten szeretete szépségének és erejének teljességét. Szent Ágoston erről így
énekel: „Szép az Isten, az Ige Istennél... szép az égben és szép a földön; szép az anyaméhben,
szép a szülők kezében; szép a csodákban, szép az ostorcsapások alatt; szép, amikor az életre
hív, szép, amikor nem fél a haláltól; szép, amikor leteszi az életét, és szép, amikor újra fölveszi
azt; szép a keresztén, szép a sírban, szép a mennyben. Értelmesen hallgassátok az éneket és a
test gyöngesége el ne rejtse szemetek elől szépségének ragyogását.”[41]
A szeretetnek ezt a szépségét tükrözi az Istennek szentelt élet, mert a kereszt misztériumához
való hűségével arról tanúskodik, hogy hisz az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetében és belőle

3 Pages 21-30

▲back to top

3.1 Page 21

▲back to top
21
él. Így elevenen tartja az Egyházban annak tudatát, hogy a kereszt Isten világra áradó
szeretetének túláradása, Krisztus üdvözítő jelenlétének nagyszerű jele. Különösen is érvényes ez
a nehézségek és bajok közepette. Az Istennek szentelt személyek, akik gyakran nehéz
helyzetekben, üldözések közepette is kitartanak egészen a vértanúságig, csodálatos bátorsággal
nagy számban tanúsítják ezt. Az egyetlen szeretet iránti hűségük megmutatkozik és erősödik az
elrejtett élet alázatában, a szenvedések vállalásában, hogy életük csöndes áldozatával, teljes
önátadással Isten szent akarata iránt, hűségesen erőik és a külső megbecsülés fogyatkozása
közepette is „kiegészítsék azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből” (Kol 1,24). Az Isten
iránti hűségből sarjad a felebarát iránti odaadás is, amit az Istennek szentelt személyek
áldozatként élnek meg azáltal, hogy szüntelenül imádkoznak a testvérekért, szolgálják a
szegényeket és a betegeket, részt vesznek mások nehézségeinek viselésében, s az Egyház
gondjainak és szorongatásainak vállalásában.
Krisztus tanúi a világban
25. A húsvéti misztériumból ered a missziós karakter, az egész egyházi élet egyik jellegzetes
dimenziója, mely az Istennek szentelt életben egész különlegesen valósul meg. Elmondhatjuk
ugyanis – a szó szoros értelmében a pogányok között misszionáló intézmények karizmájától
függetlenül --, hogy a missziós, azaz küldetés-karakter az Istennek szentelt élet minden
formájának lényegéhez tartozik. Amilyen mértékben éli az Istennek szentelt személy azt az életet,
mely kizárólag az Atyának van szentelve (vö. Lk 2,49; Jn, 4,34), s melyet Krisztus magához
ragadott (vö. Jn 15,16; Gal 1,15--16) és a Szentlélek lelkesít (vö. Lk 24,29; ApCsel 1,8; 2,4),
annyira hatékonyan működik együtt az Úr Jézus küldetésével (vö. Jn 20,21) és vesz részt
intenzíven a világ megújításában.
Az Istennek szentelt személyek első apostoli feladata önmagukra irányul és azáltal teljesítik, hogy
kitárják szívüket a Szentlélek működése előtt. Tanúságtételük az egész Egyházat emlékezteti
arra, hogy az első helyen az ingyenes istenszolgálat áll, melyet Krisztusnak a Szentlélek által
szétosztott kegyelme tesz lehetővé. Hirdetik a világnak az Atyától eredő békét, a Fiú önátadását,
és a Szentlélek gyümölcsének örömét.
Az Istennek szentelt személyek elsősorban akkor válnak misszionáriussá, ha egyre inkább
tudatosítják, hogy Isten kiválasztotta és meghívta őket, ezért teljesen neki kell élniük, s mindent,
amijük csak van, önmagukat is föl kell áldozniuk, és meg kell szabadulniuk mindentől, ami
akadályozza szeretetből fakadó válaszuk tökéletességét. Ily módon Krisztus hiteles jelévé
válhatnak a világban. Életstílusuknak is ki kell fejeznie az eszményt, melynek követését vállalták, s
Isten élő jeleivé és az evangélium ékesszóló – bár gyakran hallgatag – hirdetésévé kell válniuk. Az
Egyháznak mindig, de különösen a mai, gyakran szekularizált, de a jelek nyelvére érzékeny
kultúrákban törekednie kell arra, hogy jelenléte a mindennapokban láthatóvá váljék. Ebben az
értelemben az Egyház joggal vár jelentős szolgálatot az Istennek szentelt személyektől, akik arra
hivatottak, hogy minden helyzetben konkrét tanúságot tegyenek Krisztushoz tartozásukról.

3.2 Page 22

▲back to top
22
Mivel a szerzetesi ruha az Istennek szenteltség, a szegénység és egy meghatározott szerzetesi
családhoz tartozás jele, a szinódusi atyákkal együtt nyomatékosan ajánlom a szerzeteseknek,
hogy a kornak és a helynek megfelelő szerzetesi habitust viseljenek.[42] Ahol az apostolkodás
megkívánja, viselhetnek a hagyománynak és saját intézményük szabályainak megfelelő, illendő
polgári ruhát is, olyan jelvénnyel, ami fölismerhetővé teszi Istennek szenteltségüket.
Azoknak az intézményeknek, melyeknek eredetileg, illetve konstitúcióik szerint nincs saját
szerzetesi ruhájuk, gondoskodniuk kell arról, hogy a tagjaik öltözködése egyszerűség és méltóság
tekintetében megfeleljen hivatásuk természetének.[43]
Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege
26. Mivel ma egyre sürgetőbbé válnak az apostolkodás gondjai, és a világi dolgok iránti
elkötelezettség egyre inkább lefoglalja az embereket, különösen is fontos figyelmet szentelni az
Istennek szentelt élet eszkatologikus jellegére.
Mivel „ahol a kincsed, ott a szíved is”( Mt 6,21), Isten országának egyetlen kincse kiváltja a
törekvést, a várakozást, az elkötelezettséget és a tanúságtételt. Az ősegyház különleges
intenzitással várta az Úr második eljövetelét, de az Egyház a későbbi századokban is ápolta a
reményt: mindig fölhívta a hívők figyelmét, hogy tekintsenek előre az üdvösségre, mely
hamarosan meg fog nyilvánulni, hiszen „ez a látható világ elmúlik” ( 1Kor 7,31; vö. 1Pét 1,3-6).
[44]
Ebben a távlatban jobban érthetővé válik az Istennek szentelt élet azon szerepe, hogy a végső
idők jele legyen. Változatlan ugyanis a tanítás, melyet az eljövendő ország elővételezéseként
bemutat. A II. Vatikáni Zsinat föleleveníti ezt a tanítást, amikor azt mondja, hogy „a szerzetesség
... a jövendő föltámadást és a mennyek országának dicsőségét hirdeti”.[45] Ez elsősorban a
szüzesség vállalásával történik, melyet a hagyomány következetesen ama végső világ
elővételezésének tekintett, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében
átformálja.
Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie kell a vágynak, hogy
találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele maradhassanak. Innen az epedő várakozás, innen
a törekvés, „hogy elmerüljenek a szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a
Szentlélek maga”;[46] ez a várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr
szívesen ad azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1).
Az Istennek szentelt személy, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy „itt nincs maradandó
városunk” (Zsid 13,14), mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20). Az egy szükségeset keresi:
„Isten országát és annak igazságát” (Mt 6,33), és szüntelenül imádkozik az Úr eljöveteléért.
Tevékeny várakozás: elkötelezettség és virrasztás

3.3 Page 23

▲back to top
23
27. „Jöjj el, Úr Jézus!” (Jel 22,20). Ez a várakozás nem tétlen: bár az eljövendő ország felé irányul,
munkává és misszióvá változik, hogy az evangéliumi boldogságok lelkületének ébresztésével –
mely az igazságosság, a béke, a szolidaritás és a megbocsátás társadalmi igényeit is támogatja –
az ország már most megjelenhessék.
Ezt igazolja az Istennek szentelt élet története, mely a világ javára is mindig bőséges
gyümölcsöket termett. Az Istennek szentelt személyek karizmáikkal a Szentlélek – hittel és
keresztény reménnyel megvilágosított jövendő felé mutató – jeleivé válnak. A végső időkre
irányultság küldetéssé változik annak érdekében, hogy az ország itt és most egyre jobban
jelenvalóvá lehessen. A „Jöjj el, Úr Jézus!” kéréshez csatlakozik egy másik, sürgető kérés: „Jöjjön
el a te országod!” (Mt 6,10)
Aki virrasztva várja Krisztus ígéreteinek beteljesülését, képes arra, hogy reményt ébresszen a
jövőt tekintve gyakran bizalmatlan és pesszimista testvéreiben is. Reménye Isten ígéretén alapul,
melyet a kinyilatkoztatott Ige hordoz: az emberi történelem „az új ég és az új föld” (Jel 21,1) felé
halad, ahol az Úr „letöröl majd a szemekről minden könnyet. Nem lesz többé sem halál, sem
gyász, sem jajgatás, sem vesződség. Mert ami korábban volt, elmúlt.” (Jel 21,4)
Az Istennek szentelt élet az isteni dicsőség e végső fölragyogásának szolgálatában áll, amikor
majd minden test meglátja Isten üdvösségét (vö. Lk 3,6; Iz 40,5). A keresztény Kelet ezt a
dimenziót emeli ki, amikor a szerzeteseket úgy tekinti, mint Isten angyalait a földön, akik hirdetik a
világ megújulását Krisztusban. Nyugaton a szerzetesség ünnepi megemlékezés és vigília:
megemlékezés Isten csodálatos tetteiről, és a remény végső beteljesülését váró virrasztás. A
szerzetesség és a kontemplatív élet üzenete szüntelenül hangoztatja, hogy Isten elsőbbsége az
emberi lét számára az élet értelmének és örömének teljessége, mert Isten magának teremtette az
embert, és nyugtalan a szíve, amíg meg nem nyugszik Őbenne.[47]
Szűz Mária az Istennek szenteltség és a követés példaképe
28. Szeplőtelen fogantatása pillanatától kezdve Mária a legtökéletesebben tükrözi az isteni
szépséget. Az Egyház így szólítja őt: „Egészen szép vagy!” A Boldogságos Szűz Máriához fűződő
kapcsolat – mely Krisztussal való kapcsolatából következően minden hívő sajátja – különösen is
kifejeződik a szerzetesek életében ... Az Istennek szentelt élet minden intézménye
meggyőződéssel vallja, hogy Mária jelenlétének alapvető jelentősége van mind az egyes
szerzetesek lelki élete, mind az egész közösség erőssége, egysége és fejlődése
szempontjából”.[48]
Mária ugyanis – teljes Istenhez-tartozása és önátadása következtében – a tökéletes Istennek
szenteltség páratlan példaképe. Mint az Úr választottja, aki a megtestesülés misztériumát akarta
megvalósítani benne, Mária az Istennek szentelt személyeket szüntelenül az isteni
kezdeményezés elsőbbségére emlékezteti. Ugyanakkor, mivel igent mondott a benne testet öltő

3.4 Page 24

▲back to top
24
isteni Igére, a kegyelmet fogadó teremtménynek is modellje.
A Szűz, aki Józseffel együtt Krisztus közelében élte végig a rejtett élet éveit Názáretben, majd Fia
nyilvános életének döntő pillanatiban mellette volt, az állandó szolgálat és a föltételek nélküli
követés mesternője is. Így benne, a „Szentlélek templomában”[49] az új teremtés teljes
fényessége ragyog. Az Istennek szentelt élet úgy tekint Máriára, mint az Atyának szenteltség, a
Fiúval megélt egység és a Szentlélek iránti készséges engedelmesség legszebb példájára,
tudván, hogy Krisztus „szűzi és szegény életmódjának”[50] követése Mária életmódjának
elsajátítását is jelenti.
Ezenkívül az Istennek szentelt személy a Szűzben sajátos jogcímen édesanyára talál. Mert igaz,
hogy a Kálvárián Máriára bízott új anyaság minden kereszténynek szóló ajándék, mégis sajátos
jelentése van azok számára, akik életüket teljesen Krisztusnak szentelték. Jézusnak a szeretett
tanítványhoz intézett „Íme, a te Anyád!” szavai az Istennek szentelt személy életében különös
jelentést nyernek (Jn 19,26--27). Jánossal együtt ugyanis ő is fölszólítást kap, hogy vegye
magához Máriát (vö. Jn 19,27), akit meghivottsága radikalitásával szeret és követ, s viszonzásul
tapasztalja Mária anyai gyöngédségét. A Szűz közvetíti számára azt a szeretetet, mely lehetővé
teszi, hogy életének minden napján Krisztusnak adja magát, miközben együttműködik vele az
emberek üdvösségéért. Ezért a Máriához való gyermeki ragaszkodás a legbiztosabb út a kapott
meghívás hűséges megőrzésére és nagyon hatékony segítség maradéktalan teljesítésére.[51]
III. AZ EGYHÁZBAN ÉS AZ EGYHÁZÉRT
„Jó nekünk itt lennünk”: az Istennek szentelt élet az Egyház misztériumában
29. A színeváltozás szemlélésekor Péter a többi apostol nevében is szól: „Jó nekünk itt lennünk!”
(Mt 17,4) Pétert Krisztus dicsőségének – szívét és értelmét egyaránt elbűvölő --megtapasztalása
nem szigeteli el a többiektől, hanem épp ellenkezőleg, még szorosabban köti őt a tanítványi
közösséghez. Ez a Péter által használt többesszám segít minket abban, hogy szemléljük az
Istennek szentelt élet helyét az Egyház misztériumában. Az Istennek szentelt élet lényegére
irányuló teológiai reflexió az utóbbi években a II. Vatikáni Zsinatból kiindulva új utakat járt végig. A
zsinat fényénél fölismertük, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása vitathatatlanul hozzátartozik
az Egyház életéhez és szentségéhez.[52] Ez azt jelenti, hogy az Istennek szentelt élet, mely a
kezdetektől mindig jelen volt, soha nem hiányozhat az Egyházból: oly fontos eleme és
jellegzetessége ugyanis, melyről nem szabad lemondania, mert a természetét fejezi ki.
Ez világosan következik abból, hogy az evangéliumi tanácsok vállalása a legszorosabban
kapcsolódik Krisztus misztériumához, mert feladata, hogy amennyire csak lehetséges, mutassa be
s abszolút és eszkatologikus értékként ragyogtassa föl azt az életformát, amit Krisztus választott
magának. Maga Jézus vezette be ezt az életformát, amikor egyeseket meghívott, hogy hagyjanak
el mindent és kövessék őt, majd a századok folyamán a Szentlélek hatására fokozatosan

3.5 Page 25

▲back to top
25
kibontakoztak az Istennek szentelt élet különböző formái.
Egy olyan Egyház képe, amely kizárólag fölszentelt hivatalviselőkből és laikusokból áll, nem felel
meg az isteni Alapító evangéliumokból és újszövetségi iratokból megismerhető szándékának.
Új és különleges Istennek szenteltség
30. Az Egyház hagyományában a szerzetesi fogadalmat a keresztségi Istennek szenteltség
sajátos és egyedülálló elmélyítésének tekintették, mert a keresztség által már megkezdett
bensőséges Krisztus-kapcsolat az evangéliumi tanácsok vállalásával tökéletesebben kifejezett és
megvalósított Krisztus-hasonlóság ajándékában bontakozik ki.[53]
E második Istennek szenteltségnek mégis vannak sajátos vonásai az elsőhöz mérten, mert nem
szükségszerűen következik belőle.[54] Valójában ugyanis mindaz, aki Krisztusban új életre
támadt, arra hivatott, hogy a Lélek ajándékából származó erővel valósítsa meg az életállapotának
megfelelő tisztaságot, az Isten és az Egyház iránti engedelmességet, valamint az értelmes
függetlenséget az anyagi javaktól, hiszen valamennyien életszentségre – a szeretet
tökéletességére – kaptak meghívást.[55] A keresztséghez azonban önmagában és természete
szerint nem kapcsolódik a cölibátusra vagy a szüzességre szóló meghívás, sem a javak
birtoklásáról való lemondás, sem az elöljáró iránti engedelmesség az evangéliumi tanácsok
sajátos módján. Ezért e tanácsok vállalása különleges, nem mindenkinek szóló, isteni ajándékot
tételez föl, amint ezt Jézus az önként vállalt cölibátus esetében ki is emelte (vö. Mt 19,10--12).
E meghívásnak megfelel a Szentlélek sajátos ajándéka, mely arra szolgál, hogy aki Istennek
szenteli magát, meghívását és küldetését teljesíteni tudja. Ezt a keleti és a nyugati liturgia
egyaránt tanúsítja azzal, hogy a szerzetesi fogadalmak letételekor és a szüzek megáldásakor a
Szentlélek ajándékait kéri a jelöltek számára, és önátadásukat összeköti Krisztus áldozatával.[56]
Az evangéliumi tanácsok vállalása a bérmálás szentségi kegyelmének is kibontakozása, de ez
fölülmúlja a krizmával való megszenteltség rendes igényeit a Lélek különleges ajándéka révén,
mely – miként az Istennek szentelt élet története mutatja – az életszentség és az apostolkodás új
módjait és gyümölcseit teszi lehetővé.
Ami az evangéliumi tanácsokra fogadalmat tevő papokat illeti, a tapasztalat azt mutatja, hogy a
papság szentsége az Istennek szenteltségben különleges termékenységet nyer, mert szorosabb
kapcsolatba kerülnek az Úrral. Az evangéliumi tanácsokra fogadalmat tevő pap az őt befogadó
intézmény sajátos lelkiségének és az ahhoz tartozó karizma apostoli dimenziójának köszönhetően
különleges fölkészítést nyer arra, hogy Krisztus misztériumának teljességét újra megélje. A
papságra és az Istennek szentelt életre szóló meghívások ugyanis mélyebb, dinamikusabb
egységbe forrnak össze benne.

3.6 Page 26

▲back to top
26
Kimondhatatlan értékű az a szolgálat is, amit azok a szerzetes papok tesznek az Egyház élete
javára, akik kizárólag szemlélődéssel foglalkoznak. Az Eucharisztia ünneplésekor az Egyház
cselekményét végzik az Egyházért, s közösségben Krisztussal – aki az egész világ üdvösségéért
adja magát az Atyának – hozzákapcsolják önátadásukat e cselekményhez.[57]
A keresztény életformák különbségei és kapcsolatai
31. Azok a különböző életformák, melyekre az Úr Jézus szándéka szerint tagolódik az egyházi
élet, olyan kölcsönös kapcsolatokban állnak egymással, melyeket érdemes tüzetesebben is
megvizsgálni.
A Krisztusban való újjászületés révén az összes hívőnek közös méltósága van, mindannyian
életszentségre hivatottak; saját hivatásuknak és a Szentlélektől kapott ajándékoknak megfelelően
mind részt vesznek Krisztus testének építésében (vö. Róm 12,3--8).[58] Az Egyház tagjainak
azonos méltósága a Szentlélek műve, a keresztségen és a bérmáláson alapszik, s az
Eucharisztiából táplálkozik. De a sokféleség is a Szentlélek műve. Ő az, aki a hivatások, a
karizmák és a szolgálatok sokféleségében az Egyházat szerves közösséggé forrasztja össze.[59]
A Krisztus-hívők világi életére, a fölszentelt szolgálatra vagy az Istennek szentelt életre szóló
meghívásokat típusoknak tekinthetjük, hiszen minden konkrét meghívás velük kapcsolódik, illetve
visszavezethető e három egyikére, attól függően, hogy Isten ajándékának gazdagsága szerint
csak az egyiket kapta meg valaki, vagy többet is megkapott. Ezenkívül kölcsönösen szolgálják
egymást Krisztus testének épülésére és küldetésének teljesítésére. Az Egyházban mindenki
részesül a keresztség vagy a bérmálás megszenteltségében, de a fölszentelt szolgálati hivatal és
az Istennek szentelt élet különböző meghívásokat és a küldetésnek megfelelő sajátos
megszentelést tételez föl.
A világi Krisztus-hívők küldetéséhez – tudniillik „hogy Isten országát azáltal keressék, hogy
hivatásukból fakadóan földi dolgaikat Isten szerint rendezik.”[60] – elegendő a keresztségi és
bérmálási konszekráció, mely Isten népe minden tagjában közös. A fölszentelt szolgák ezen felül
megkapják az ordináció konszekrációját, hogy az időben folytatódhassék az apostoli szolgálat. Az
Istennek szentelt személyek, akik az evangéliumi tanácsokat követik, új és különleges
konszekrációt nyernek, mely – még ha nincs is szentségi karaktere – arra kötelezi őket, hogy
cölibátusban, szegénységben és engedelmességben vállalják azt az életformát, amit Jézus
személyesen élt és tanítványainak ajánlott. Jóllehet mindhárom életállapot Krisztus egyedülálló
misztériumának tanúja, a világi Krisztus-hívők sajátos, ha nem is kizárólagos tulajdonsága a világi
jelleg, a fölszentelt pásztoroké a szolgálati hivatal, a szerzeteseké a különleges hasonlóság a
tiszta, szegény és engedelmes Krisztushoz.
Az Istennek szentelt élet különleges értéke

3.7 Page 27

▲back to top
27
32. Az ajándékok e harmonikus együttesében az alapvető életformák közös feladata, hogy
Krisztus egyedülálló misztériumának egyik vagy másik dimenzióját az életállapotnak megfelelően
fejezzék ki. Ha a világi Krisztus-hívők sajátos feladata, hogy az evangélium üzenetét a mulandó
világban tegyék hallhatóvá, akkor az egyházi közösségben nélkülözhetetlen szolgálatot végeznek
a fölszentelt papság tagjai, egész különlegesen a püspökök. Az ő feladatuk, hogy vezessék Isten
népét az Ige tanításával, a szentségek kiszolgáltatásával és a szent hatalom gyakorlásával az
egyházi közösség szolgálatában, mely szerves és hierarchikusan rendezett közösség.[61]
Ami az Egyház szentségének megnyilvánulását illeti, el kell ismernünk az Istennek szentelt élet
objektív elsőbbségét, mert az Krisztus életmódját tükrözi. Épp emiatt hordoz nagyon sok
evangéliumi értéket és tökéletesen megvalósítja az Egyház célját, ami nem más, mint az
emberiség megszentelése. Az Istennek szentelt élet hirdeti és bizonyos értelemben elővételezi a
jövendőt, melyben a csíraszerűen és misztériumként már most jelenlévő mennyország egészen
be fog teljesedni[62] és a föltámadás fiai többé nem házasodnak, hanem úgy fognak élni, mint
Isten angyalai (vö. Mt 22,30).
Az Isten országa kedvéért vállalt teljes tisztaság,[63] mely joggal tekinthető az egész Istennek
szentelt élet „kapujának”[64] , az Egyház állandó tanításának része. Ugyanakkor nagyra becsüli a
házasságra szóló meghívást, mely a házastársakat „az Anyaszentegyház termékenységének
tanúivá és munkatársaivá teszi, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus
szerette menyasszonyát és adta önmagát érte.”[65]
Az Istennek szentelt élet ezen általános sajátosságain belül egymástól különböző, de egymást
kiegészítő utak vannak. A szemlélődő szerzetesek egész különlegesen a hegyen imádkozó
Krisztus képmásai.[66] Az aktív életet élők megjelenítik Őt, „aki Isten országát hirdeti a
sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket,
gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel.”[67] Egész különös szolgálatot tesznek Isten
országa eljövetele szempontjából a világi intézmények tagjai, ők ugyanis sajátos szintézisben
egyesítik a megszenteltség értékét a világi jelleggel. Megszenteltségüket a világban és a világból
kiindulva élvén[68] „kovász módjára törekszenek átitatni mindent az evangélium szellemével
Krisztus testének erősödésére és növekedésére.”[69] Részt vesznek az Egyház evangelizáló
munkájában mind a keresztény élet személyes tanúságtételével, mind törekvésükkel, hogy a
mulandó dolgokat Isten akarata szerint rendezzék, mind az egyházi közösségnek tett, világi
jellegükből fakadó szolgálataikkal.[70]
Tanúságtétel a boldogságok evangéliumáról
33. Az Istennek szentelt élet sajátos feladata, hogy a megkereszteltekben ébren tartsa az
evangélium lényeges értékeinek tudatát, mert világosan és nagyszerűen tanúsítja, hogy „a
boldogságok lelkülete nélkül a világ nem alakulhat át és nem ajánlható föl Istennek.”[71] Így az
Istennek szentelt élet fölébreszti Isten népében az igényt, hogy Istennek a Szentlélek által a

3.8 Page 28

▲back to top
28
szívekbe kiárasztott szeretetére életszentséggel válaszoljon (vö. Róm 5,5), amennyiben
magatartásában az a szentségi konszekráció tükröződik, melyet Isten a keresztségben, a
bérmálásban és a papszentelésben hoz létre. A szentségek által közvetített megszentelésből
ugyanis a mindennapi élet szentségére kell eljutni. Az Istennek szentelt élet az Egyházban minden
hívő, mind a világi Krisztus-hívő, mind a klerikus élete konszekrációjának szolgálatában áll.
Másrészt azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Istennek szentelt személyek a
többi hivatás tanúságtételeiből segítséget kapnak, hogy Krisztus és az Egyház misztériumához
tartozásukat a maga sokféleségében tökéletesen tudják élni. E kölcsönös gazdagítás alapján az
Istennek szentelt élet küldetése még jelentősebbé és hatékonyabbá válik: a többieknek –
állandóan szem előtt tartva az eljövendő békét – célként kell megmutatnia az örök boldogságot
Istennél.
A Menyasszony-Egyház eleven képe
34. Az Istennek szentelt életben egész sajátos értéke van a menyasszonyságnak, mely az Egyház
azon igényére utal, hogy kizárólagos és teljes odaadásban éljen Vőlegénye iránt, akitől minden jót
kap. E menyasszonyságban, mely az egész Istennek szentelt élet sajátja, elsősorban a nő találja
meg egyedülálló módon újra önmagát, amennyiben az Úrral való kapcsolatának különleges
karakterét fölfedezi.
Erre nézve jelentős az az újszövetségi hely, mely Máriát az apostolokkal az Utolsó vacsora
termében a Szentlélek imádságos várakozása közben mutatja be (vö. ApCsel 1,13-14 ).
A Menyasszony-Egyház eleven képét láthatjuk ebben, aki figyel a Vőlegény jeleire és
készségesen várja ajándékát. A termékenység elsősorban Péter és a többi apostol egyházi
szolgálatában mutatkozik, mely a Szentlélek eszköze lesz egyre újabb gyermekek nemzésére az
igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a lelkipásztori gondoskodás által. A menyasszonyi
befogadás elsősorban Máriában mutatkozik, mellyel az Egyház szűzi szeretete által termékennyé
teszi magában az isteni életet.
A megszentelt élet Máriában elsősorban a szűz menyasszonyt látta. E szűzi szeretetből
különleges termékenység fakad, mely hozzájárul a szívekben az isteni élet fakadásához és
növekedéséhez.[72] Máriának, az új Évának nyomában járva az Istennek szentelt személy lelki
termékenysége úgy fejeződik ki, hogy készségesen hallgatja az igét, azért, hogy föltétlen
odaadásával és életének tanúságtételével működjön együtt az új emberiség kialakításában. Így
nyilvánul meg teljesen az Egyház anyasága mind a Péterre bízott isteni műben való részesedés,
mind az isteni ajándék – Máriára éppúgy jellemző – felelős elfogadása által.
A keresztény nép a fölszentelt szolgálatban találja meg az üdvösség eszközeit, az Istennek
szentelt életben pedig ösztönzést nyer, hogy a szolgálat legkülönbözőbb formáiban tökéletesen

3.9 Page 29

▲back to top
29
tudja adni a szeretet válaszát.[73]
IV. A SZENTSÉG LELKÉTŐL VEZÉRELTEN
„Színeváltozott” létezés: meghívás az életszentségre
35. „Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak és igen megrémültek.” (Mt 17,6) A szinoptikus
evangélisták a színeváltozás jelenetében – eltérő apróságoktól eltekintve --hangsúlyozzák a
félelmet, ami elfogta a tanítványokat. Krisztus elváltozott arcának vonzó ragyogása nem zárja ki,
hogy rettenetes félelem fogja el őket az isteni Fölség előtt. Az ember ugyanis Isten dicsőségének
színe előtt mindig megtapasztalja a maga semmiségét, s emiatt rémület fogja el. De ez a félelem
üdvösséges, az embert ugyanis az isteni tökéletességre emlékezteti, s ugyanakkor sürgető
fölhívás a „szentségre”.
Az Egyház minden fia és leánya, akit az Atya fölszólított arra, hogy Krisztusra „hallgassanak”, érzi
a megtérés és az életszentség mélységes igényét. Miként a szinóduson hangsúlyozták, ez az
igény elsősorban az Istennek szentelt életben érvényesül. Az Istennek szentelt személyek
meghívása ugyanis – hogy mindenek előtt Isten országát keressék – elsősorban a teljes
megtérésre szólító hívás, hogy önmagukat megtagadva teljesen az Úrból éljenek, s így Isten
legyen minden mindenben. Arra hivatottak, hogy Krisztus színében elváltozott arcát szemléljék és
tanúsítsák; de arra is, hogy a létük „színeváltozott” legyen.
Ebben az összefüggésben fontos, amit a szinódus második rendkívüli gyűlése záróüzenetében
megfogalmazott: „Az egész egyháztörténelemben mindig szent férfiak és nők voltak a megújulás
forrásai és kiindulópontjai a legnehezebb helyzetekben. Ma igen nagy szükségünk van szentekre,
akiket sürgető könyörgéssel kell kérnünk Istentől. Az evangéliumi tanácsok vállalása által Istennek
szentelt élet intézményeinek tudniuk kell, hogy különleges küldetésük van az Egyházban, s
nekünk e küldetésüket bátorítanunk kell.”[74] A IX. szinódus atyái ezzel összhangban így
nyilatkoztak: „Az Istennek szentelt élet az egész egyháztörténelem folyamán a Lélek
működésének eleven jelenléte volt. Kiváltságos tere volt az Isten és a felebarát iránti föltétlen
szeretetnek, tanúságtétel az isteni terv mellett, mely az egész emberiségből a szeretet
civilizációjában Isten gyermekeinek nagy családját akarja létrehozni.”[75]
Az Egyház az evangéliumi tanácsok vállalásában mindig az életszentségre vezető kiváltságos utat
látta. A kifejezések melyekkel körülírják – az Úr szolgálatának iskolája, a szeretet és a szentség
iskolája, a tökéletesség útja, a tökéletesség állapota --, egyszerre utalnak ezen evangéliumi
életforma eszközeinek bőségére és hatékonyságára, valamint azok különleges elkötelezettségére,
akik vállalják.[76] Nem véletlen, hogy az Istennek szentelt személyek közül az évszázadok
folyamán oly sokan lettek az életszentség nagyon hatásos tanúivá, s valósították meg nagylelkűen
az evangelizáció és a szolgálat nehéz művét.

3.10 Page 30

▲back to top
30
Hűség a karizmához
36. Az Istennek szentelt életben az életszentség gyarapodása tekintetében van Krisztus-
követésének és a Krisztus iránti szeretetnek néhány pontja, melyeket érdemes ma külön is
kiemelni.
Elsőként mutatkozik az alapítási karizmához és minden intézmény karizmájából következő lelki
örökséghez való hűség. Épp az alapítók és alapítónők sugallatához – a Szentlélek ajándékához –
való hűségben fedezhetők föl könnyebben és élhetők meg újra intenzívebben az Istennek szentelt
élet lényeges elemei.
Minden karizmának ugyanis jelentkezésekor hármas irányultsága van: elsősorban az Atyára
irányul, kinek akaratát teljesíteni igyekszik szerető lélekkel a szüntelen megtérés által, melyben az
engedelmesség az igaz szabadság forrása, a tisztaság a semmiféle véges szeretettel meg nem
elégedő szív szándékát mutatja, a szegénység pedig azt az igazságra való éhezést és szomjazást
táplálja, melynek csillapítását Isten megígérte (vö. Mt 5,6). Ebből a szempontból az egyes
intézmények karizmája serkenti az Istennek szentelt személyt arra, hogy egészen Istenhez
tartozzon, csak Istennel vagy Istenről beszéljen – ahogy ezt Szent Domonkosról mondják[77] --,
hogy megízlelhesse, milyen jóságos az Úr minden körülmények között (vö. Zsolt 34,9).
Az Istennek szentelt élet karizmái a Fiúra is irányulnak és elvezetnek a Vele megélt bensőséges
és derűs életközösségre, mégpedig Isten és a felebarátok serény szolgálatának iskolájában. „A
fokozatosan Krisztuséhoz hasonlóvá vált tekintet így megtanulja, hogy elszakadjon a
külsőségektől, az érzékek viharaitól, azaz mindentől, ami akadályozza az embert abban, hogy
könnyen és készségesen engedje megragadni magát a Lélektől,”[78] és készséges arra, hogy
Krisztussal vállalja a küldetést, Vele fáradozzon és szenvedjen országának terjesztéséért.
Végül minden karizma sajátosan a Szentlélekre irányul, mert az érintettektől – mind a személyes
lelki élet útján, mind a közösségi életben, mind az apostoli tevékenységben – megkívánja, hogy
engedjék magukat elvezetni és megerősíteni arra a szolgálatkészségre, melynek egy hiteles
keresztény minden döntését indítania kell.
E hármas irányultság a különböző életformák sajátos vonásai mellett minden alapítási karizmában
megmutatkozik annak következtében, hogy e karizmában „a lélek mélységes vágya uralkodik a
Krisztussal való azonosulásra, hogy misztériumáról bizonyos szempontból tanúságot tegyen”;[79]
s ennek testet kell öltenie és ki kell bontakoznia az intézmény hiteles hagyományában a regulák,
konstitúciók és statútumok szerint.[80]
Kreatív hűség
37. Az intézményeknek ezért – az idők jeleire a mai világban adott válaszként – bátran újjá kell

4 Pages 31-40

▲back to top

4.1 Page 31

▲back to top
31
éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kezdeményező szellemét, találékonyságát és
életszentségét.[81] E fölszólítás elsősorban állhatatosságra hív az életszentség útján a
mindennapi életben mutatkozó anyagi és lelki nehézségek közepette. De fölszólít arra is, hogy
mindenki szerezze meg a munkájához szükséges szaktudást, legyen hűséges küldetéséhez, s
közben valahányszor szükséges, a formákat az új helyzetekhez és a különféle igényekhez
igazítsák, mindig engedelmesen az isteni sugallat és az egyházi ítélet iránt. Őrizni kell azonban a
meggyőződést, hogy minden újítást, mely hű akar maradni az eredeti sugallathoz, az Úrhoz való
egyre tökéletesebb hasonulás keresése hitelesít.[82]
Ebben a szellemben minden egyes intézménynek újra vissza kell térnie a regulához, mert benne
és a konstitúciókban van a Krisztus-követésnek az az útja, melyet az Egyház által hitelesített
sajátos karizma jelölt ki. A regula szigorúbb megtartása az Istennek szentelt személyek számára
szükségszerűen biztonságos kritériumot ad egy olyan tanúságtétel megfelelőbb formáinak
keresésekor, mely képes választ adni a kor követelményeire anélkül, hogy eltávolodnék a kezdeti
sugallattól.
Imádság és aszkézis: lelki harc
38. Az életszentségre szólító hívás csak az imádás csöndjében fogható föl, és csak Isten végtelen
transzcendenciája tudja kibontakoztatni: „Meg kell vallanunk, hogy mindannyiunknak szüksége
van erre az imádott jelenléttel telített csöndre: a teológiának, hogy értékelni tudja a maga
bölcsességi és lelkiségi jellegét; az imádságnak, hogy soha el ne felejtse: Istent látni azt jelenti,
hogy az ember olyan ragyogó arccal jön le a hegyről, hogy el kell takarnia fátyollal (vö. Kiv
34,33)...; az elkötelezettségnek, hogy elkerülje a szeretetet és megbocsátást nem ismerő harcba
bonyolódás veszedelmét... Mindegyikünknek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt meg kell
tanulnunk a hallgatást, mely lehetővé teszi a másik megszólalását, amikor és ahol akarja, és
lehetővé teszi, hogy a kimondott szót megértsük.”[83] Ez konkréten nagy hűséget jelent a
liturgikus és személyes imádsághoz, a belső imára és az elmélkedésre fordított időhöz, a
szentségimádáshoz, a havi rekollekcióhoz és a lelkigyakorlatokhoz.
Föl kell fedezni újra az Egyház spirituális hagyományában és az egyes intézményekben általános
aszketikus eszközöket is, melyek az életszentségre vezető igaz út hatékony eszközei voltak s
maradnak ma is. Mivel az aszkézis segít a bűntől megsebesített emberi természet hajlamai fölötti
uralkodásban és azok nemesítésében, az Istennek szentelt személyek számára az aszkézis
valóban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy hűségesek maradhassanak hivatásukhoz és követni tudják
Jézust a keresztúton.
Ugyanígy föl kell ismerni és le kell győzni néhány kísértést, melyek olykor ördögi csábítás
hatására a jó színében lépnek föl. Így például a mai társadalom megismerésének jogos igénye –
annak érdekében, hogy kihívásaira válaszolni lehessen --, arra vezethet, hogy lanyhul a lélek
buzgósága, vagy elbátortalanodva követni kezdi a pillanatnyi divatot. A magasabb lelki képzés

4.2 Page 32

▲back to top
32
lehetősége kialakíthat az Istennek szentelt személyekben bizonyos felsőbbrendűségi érzést a
többi hívővel szemben, míg a megalapozott és korszerű szaktudás követelménye a hatékonyság
túlzott hajszolásává válhat, mintha az apostoli szolgálat elsősorban nem Istentől, hanem az
emberi eszközöktől függne. A dicséretre méltó törekvés, hogy közelebb kerüljünk korunk férfiaihoz
és nőihez, hívőkhöz és nem hívőkhöz, szegényekhez és gazdagokhoz, egy szekularizált életstílus
átvételéhez vagy az emberi értékek tisztán földi szempontok szerinti ápolásához vezethet. A jogos
nemzeti vagy kulturális követelések támogatása arra csábíthat, hogy a nacionalizmus formáihoz
csatlakozzanak vagy elfogadjanak olyan szokáselemeket, melyeknek az evangélium
világosságában tisztulniuk és javulniuk kellene.
Az életszentség útja tehát magában foglalja a lelki harc vállalását. E ténynek ma nem mindig
szentelnek elegendő figyelmet. A hagyományban gyakran ábrázolják a lelki harcot azzal a
küzdelemmel, melyet Jákob vívott a titokzatos Istennel, akit megragadott, hogy elnyerje áldását és
láthassa arcát (vö. Ter 32,23--31). A bibliai őstörténet ezen eseményében az Istennek szentelt
személyek megláthatják az aszketikus buzgóság szimbólumát, melyre szükségük van, hogy
kitágítsák és kitárják a szívüket az Úr és a felebarátok befogadására.
Az életszentség elősegítése
39. Az Istennek szentelt személyek megújult elkötelezettsége az életszentségre ma fontosabb,
mint valaha, amiatt is, hogy minden keresztény tökéletességre törekvését bátorítani és támogatni
tudják. „Minden hívőben föl kell ébreszteni az életszentség erős vágyát, mely megtérésre és
személyes megújulásra sarkall az egyre elmélyültebb imádság és a felebarátok, különösen a
legrászorulóbbak iránti szeretet légkörében.”[84]
Amilyen mértékben elmélyítik Istennel való barátságukat, olyan mértékben lesznek képesek az
Istennek szentelt személyek segíteni a testvéreknek és nővéreknek hatékony lelki
kezdeményezésekkel, mint például imaiskolával, lelkigyakorlatokkal, lelki napokkal, lelki
beszélgetéssel és lelkivezetéssel. Elősegítik az emberek fejlődését az imádságban, akik ezáltal
jobban meg fogják ismerni Isten rájuk vonatkozó akaratát; bátorítják őket a hit követelményeinek
vállalására egész a hősiességig. Az Istennek szentelt személyek ugyanis „szerzetesi életük
természetéből következően... beleolvadnak az Abszolútumra, az Istenre szomjazó és
életszentségre hivatott Egyház tevékenységébe. Az Egyház szentségének tanúi ők.”[85] Az
életszentségre szóló általános meghívásnak még erősebben kell ösztökélnie azokat, akiknek
életformájuk megválasztása alapján az a küldetésük, hogy a többieket e meghívásra
emlékeztessék.
„Keljetek föl, ne féljetek!”: megújított bizalom
40. „Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket:

4.3 Page 33

▲back to top
33
Keljetek föl, ne féljetek!” (Mt 17,7) Mint a színeváltozáskor a három apostol, úgy az Istennek
szentelt személyek is tapasztalatból tudják, hogy életüket nem mindig izzítja föl az az érezhető
buzgóság, melyből a kiáltás fakad: „Jó nekünk itt lenni!”(Mt 17,4) Életük azonban mindig egy
Krisztus kezétől „megérintett” élet, melyet az Ő hangja kelteget és kegyelme támogat.
„Keljetek föl, ne féljetek!” A Mester e bátorítása magától értetődően minden kereszténynek szól.
De még inkább szól azoknak, akik arra hivatottak, hogy „mindent elhagyjanak”, s ennek
következtében Krisztusért „mindent szemétnek tartsanak”. Ez egész különlegesen érvényes olyan
alkalmakkor, amikor valaki a Mesterrel lejön a „hegyről”, hogy elinduljon a Táborról a Kálváriára
vezető úton.
Amikor Lukács elbeszéli, hogy Mózes és Illés Krisztussal az Ő húsvéti misztériumáról
beszélgettek, szándékosan és jelentőségteljesen használja a „vég” (exodosz) kifejezést: „a
végéről beszéltek, melyet Jeruzsálemben kellett beteljesítenie” (9,31). A „vég” a kinyilatkoztatás
alapfogalma, melyre az egész üdvtörténet hivatkozik és kifejezi a húsvéti misztérium mélységes
értelmét. A „vég” az Istennek szentelt élet spiritualitása számára különösen fontos téma, mely jól
kiemeli ennek az életnek a jelentését. Kikerülhetetlenül magában foglalja mindazt, ami a kereszt
misztériumához tartozik. Ám ha ezt a „véghez vezető utat” a Tábor hegyének távlatából nézzük,
úgy jelenik meg, mint két fényforrást összekötő út: egyik végpontján a színeváltozás elmúló
fényessége, a másikon a föltámadás végleges fényessége áll.
Az Istennek szentelt életre szóló meghívás – az egész keresztény élet szemszögéből nézve –
minden lemondása és próbatétele ellenére, sőt épp ezek miatt a „fény” útja, mely fölött a Megváltó
szeme virraszt: „Keljetek föl, ne féljetek!”
AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET MINT A KÖZÖSSÉG JELE AZ EGYHÁZBAN
I. MARADANDÓ ÉRTÉKEK
A Szentháromság képmására
41. Az Úr Jézus földi életében maga köré hívta azokat, akiket kiválasztott, hogy Vele legyenek, s
megtanítsa őket arra, hogy példája szerint az Atyáért és a Tőle kapott feladatért éljenek (Vö. Mk
3,13--15). Ezzel megalapította azt az új családot, melynek a századok során mindazokat magába
kell foglalnia, akik készek rá, hogy „teljesítsék Isten akaratát” (vö. Mk 3,32--35). A
mennybemenetel után a Szentlélek ajándékának hatására az apostolok körül testvéri közösség
alakult arra, hogy Istent dicsérje és közösségben éljen (vö. ApCsel 2,42--47; 4,32--35). E
közösség élete s még inkább a teljes Krisztushoz-tartozás tapasztalata – ahogy azt a tizenkettő
megélte – lett a modell, melyből az Egyház új erőt merített valahányszor a kezdeti idők
buzgóságát akarta újra élni és megújult evangéliumi erővel akart a történelemben a maga útján
járni.[86]

4.4 Page 34

▲back to top
34
Valóban, az Egyház lényege szerint a közösség misztériuma, „az Atya és a Fiú és a Szentlélek
egysége által egyesített nép”.[87] A testvéries élet azáltal akarja tükrözni e misztérium teljességét
és mélységét, hogy a Szentháromság lakóhelyéül szolgáló emberi teret alkot, mely ily módon a
három isteni Személy közösségnek szóló, sajátos ajándékait behozza a történelembe. Az Egyház
életének sok területe és megnyilvánulása van, melyek kifejezik a testvéri közösséget. Az Istennek
szentelt élet kétségtelen érdeme, hogy hatékonyan hozzájárul ahhoz, hogy a testvériség igénye –
mint a Szentháromság megvallása – eleven maradjon az Egyházban; a testvéri szeretet állandó
ápolása révén a közösségi élet formájában is megmutatta, hogy a szentháromságos közösségben
való részvétel oly lényegesen meg tudja változtatni az emberi kapcsolatokat, hogy e
részesedésből a szolidaritás egy új fajtája fakad. Így az Istennek szentelt élet megmutatja az
embereknek a testvéri közösség szépségét és az utakat, melyek elvezetnek hozzá. Az Istennek
szentelt személyek ugyanis Istenért és Istenből élnek, ezért megismerhetik a kegyelem megbékítő
erejének hatalmát, mely legyőzi az emberi szívekben és a társas kapcsolatokban az ellentétes és
megosztó erőket.
Testvéri élet a szeretetben
42. A testvéri élet mint szeretetben megosztott élet az egyházi közösség kiváló jele. A
szerzetesrendek és az apostoli élet társaságai – melyekben a közösségi életnek különleges
jelentősége van – nagy gonddal ápolják.[88] Ám a testvéri közösség dimenziója a világi
intézményekben és az Istennek szentelt élet magányos formáiban sem idegen. Még a remeték
sem vonják ki magukat elmélyült magányukban az egyházi közösségből, hanem annak szolgálnak
különleges kontemplatív karizmájukkal; a világban élő szüzek Istennek szenteltségüket a
részegyházzal és az egyetemes Egyházzal való különleges kapcsolatban élik meg. Ugyanez áll az
Istennek szentelt özvegyasszonyokra és özvegyemberekre is.
Mindezek a személyek azért fáradoznak, hogy evangéliumi értelemben tanítványként teljesítsék
az Úr „új parancsát”, tudniillik hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Ő szeretett minket (vö. Jn
13,34). A szeretet vezette Krisztust az önátadásban egészen a keresztáldozatig. Tanítványai
között sincs igazi egység e feltétlen, kölcsönös szeretet nélkül, mely megköveteli a készséget a
szolgálatra minden erő bevetésével; a nyitottságot a másik – úgy, ahogyan van – előítéletek
nélküli elfogadására; a képességet a „hetvenhétszeri” megbocsátásra (Mt 18,22); és az akaratot,
hogy senkit ne ítéljen el (vö. Mt 7,1-2). Az Istennek szentelt személyek számára, akik a Szentlélek
e szívükbe árasztott szeretete által (vö. Róm 5,5) „egy szív és egy lélek” lettek (ApCsel 4,32),
belső szükséglet, hogy mindenük közös legyen: anyagi javak és lelki tapasztalatok, képességek
és ajándékok, apostoli eszmények és felebaráti szeretet szolgálata: „A közösségi életben a Lélek
egyesekben jelenlévő erejének másokra is hatnia kell, ezért nemcsak a saját ajándékaiknak
örülnek, hanem az ajándékokat megsokszorozzák azzal, hogy másokat is részesítenek belőlük, és
mások ajándékainak gyümölcsét úgy élvezik, mint a sajátjukat.”[89]
Ezek után a közösségi életben valamiképpen fölismerhetőnek kell lennie, hogy a testvéri

4.5 Page 35

▲back to top
35
közösség – még mielőtt egy meghatározott küldetés útjává válna – isteni hely, ahol a föltámadott
Úr titokzatos jelenléte tapasztalható (vö. Mt 18,20).[90] Ez a tapasztalat mindazok kölcsönös
szeretetének köszönhető, akik a közösséget alkotják; szeretetüknek, mely az Igéből és az
Eucharisztiából táplálkozik, a bűnbánat szentségében tisztul, és az egységért mondott imádságból
erősödik. Ez az egység a Szentlélek ajándéka azok számára, akik engedelmesen hallgatnak az
evangéliumra. Maga a Szentlélek vezeti a lelket közösségre az Atyával és a Fiúval, Jézus
Krisztussal (vö. 1Jn 1,3) egy olyan közösségre, melyből a testvéri élet forrása fakad. A Lélek
vezeti az Istennek szentelt élet közösségeit – sajátos természetüknek megfelelően – küldetésük
teljesítésekor az Egyház és az egész emberiség szolgálatára.
Ebben a távlatban nézve a „káptalanoknak” vagy a hasonló, akár részleges, akár általános
összejöveteleknek különös jelentőségük van, ahol minden intézmény feladata, hogy a
szabályzatának megfelelően válassza meg elöljáróit, és a Lélek világosságánál meghatározza a
módot, mely által sajátos karizmáját és hagyományos lelkiségét a különböző történelmi és
kulturális helyzetekben is képes megőrizni és megvalósítani.[91]
A tekintély feladata
43. Az Istennek szentelt életben az elöljárók és elöljárónők hivatalának – beleértve a helyi
elöljárókat is – mindig nagy jelentősége volt a lelki élet és a küldetés szempontjából. A keresések
és változtatások elmúlt esztendeiben olykor hallani lehetett arról is, hogy fölül kell vizsgálni e
hivatalt. El kell ismernünk azonban, hogy az, aki a tekintélyt gyakorolja nem mondhat le
feladatáról, mint aki elsőként felelős a közösségért, tudniillik a testvérek és nővérek vezetéséért a
lelki élet és az apostolkodás útján.
Nem könnyű egy erősen individualista légkörben elismerni és elvállalni a feladatot, melyet a
tekintély mindenki javára teljesít. Mégis újra ki kell emelnünk e feladat fontosságát, mely
szükséges ahhoz, hogy megerősödjön a testvéri közösség és hatályát ne veszítse a fogadott
engedelmesség.
Jóllehet a tekintélynek mindenekelőtt testvériesnek és spirituálisnak kell lennie –
következésképpen akire ráruházzák, annak a testvéreket és a nővéreket tudnia kell dialógus
révén bevonni a döntési folyamatba – nem szabad megfeledkezni arról, hogy az utolsó szó a
tekintélyé, és rá tartozik, hogy a hozott döntések végrehajtásáról gondoskodjék.[92]
Az idősek szerepe
44. Az öregekről és betegekről való gondoskodás lényeges része a testvéri életnek, különösen
egy olyan korban, mint a miénk, amikor a világ egyes részein növekszik az idős szerzetesek
száma. A fokozott figyelem, amit érdemelnek, nem a szeretet és elismerés egyoldalú
kötelezettsége csupán, hanem annak fölismerése is, hogy az ő tanúságuk az Egyház és az

4.6 Page 36

▲back to top
36
intézmény számára nagyon hasznos, és küldetésük akkor is értékes és érdemszerző, ha öregség
vagy betegség miatt a tevékenységgel föl kellett hagyniuk. Kétségtelenül sokat adhatnak
bölcsességből és tapasztalatból a közösségnek, ha az képes arra, hogy figyelmesen és
odahallgatással vegye körül őket.
Valójában ugyanis az apostoli küldetés még a tevékenységet megelőzően az Úr üdvözítő akarata
iránti tökéletes önátadás tanúságtételében áll, és ez az önátadás az imádság és a bűnbánat
forrásaiból táplálkozik. Ezért sok lehetőség van az öreg szerzetesek hivatásának megélésére:
buzgó imádság, saját helyzetük türelmes elfogadása, készség a lelkivezetésre, a gyóntatásra és
az imádságra másokkal.[93]
Az apostoli közösség képmására
45. A testvéri életnek alapvető szerepe van az Istennek szentelt személyek lelki útján, mind
állandó megújulásuk, mind a világba szóló küldetésük tökéletes teljesítése szempontjából: ez
levezethető a testvéri életet megalapozó teológiai igazságokból is, de a személyes tapasztalat is
messzemenően igazolja. Ezért buzdítom az Istennek szentelt személyeket, hogy ápolják a
közösségi életet az első jeruzsálemi keresztények példája szerint, akik buzgón hallgatták az
apostolok tanítását, résztvettek a közös imádságban és az Eucharisztia ünneplésében és
megosztották egymás között anyagi javaikat és kegyelmi ajándékaikat (vö. ApCsel 2,42--47).
Mindenekelőtt a szerzeteseket és szerzetesnőket, valamint az apostoli élet társaságainak tagjait
buzdítom, hogy fönntartások nélkül gyakorolják a kölcsönös szeretetet, s ezt a saját intézményük
természetének megfelelő módon mutassák is meg, hogy minden közösség annak az új
Jeruzsálemnek világos jele legyen, mely „Isten lakóhelye az emberek között” (Jel 21,2).
Az egész Egyház nagyon számít ugyanis az „örömmel és Szentlélekkel eltelt” közösségek
tanúságtételére (ApCsel 13,52). A világ előtt szeretne rámutatni olyan közösségek példájára,
melyekben a kölcsönös figyelmesség segít legyőzni a magányt, a kommunikáció mindenkit arra
serkent, hogy érezzen felelősséget a többiekért, s melyekben a megbocsátás gyógyítja a sebeket
és erősíti az egyénekben a közösséghez tartozást. Az ilyen közösségekben a karizma természete
elrendezi az erőket, szilárdítja a hűséget, s mindenki apostoli munkáját egyazon küldetésre
irányítja. Ahhoz, hogy a mai emberiségnek meg tudja mutatni saját arcát, az Egyháznak sürgetően
szüksége van ilyen testvéri közösségekre, melyek már puszta létükkel is javára vannak az új
evangelizációnak, hiszen az „új parancs” fogható gyümölcseit termik.
Együttérezni az Egyházzal (Sentire cum Ecclesia)
46. Nagy feladatot ró az Istennek szentelt életre az Egyházról mint közösségről szóló tanítás (a
kommunió-egyháztan), melyet a II. Vatikáni Zsinat is határozottan kifejtett. Az Istennek szentelt
személyektől ugyanis elvárja, hogy „annak 'a közösségre vonatkozó isteni tervnek' tanúi és
építőmesterei legyenek, melynek meg kell koronáznia az emberiség történelmét,”[94] a közösség

4.7 Page 37

▲back to top
37
tapasztalt szakértőinek kell lenniük és a közösségi lelkületet át kell ültetniük a gyakorlatba.[95] Az
egyházi közösség iránti érzék miközben közösségi lelkiséggé fejlődik, előmozdítja az Egyházat
mélységében és tágasságában növelő gondolkodás-, kifejezés- és cselekvésmódot. Mert a
közösségi élet „a világ számára az élet jele és vonzerő lesz, mely az embereket elvezeti a
Krisztusban való hithez ... Ily módon a közösség miközben megnyílik a küldetésre, maga válik
küldetéssé”, sőt „mivel a közösség közösséget teremt, saját természeténél fogva misszionárius
közösséget hoz létre.”[96]
A rendalapítókban az Egyház iránti érzék mindig eleven, és abban mutatkozik meg, hogy
tökéletesen részt vesznek az egyházi életben, annak minden dimenziójában és készségesen
engedelmesek a püspököknek, s különösen a római pápának. A Szent Egyház, „az igazság
oszlopa és alapja” (1Tim 3,15) iránti szeretetből érthető egy Assisi Ferenc alázatos
szolgálatkészsége a „Pápa úrral” szemben,[97] egy Sziénai Katalin gyermeki magatartása azzal
szemben, akit „a Földön járó édes Krisztusnak nevez”,[98] egy Loyolai Ignác apostoli
engedelmessége és „együttérzése az Egyházzal,”[99] egy Jézusról nevezett Teréz örvendező
hitvallása: „Az Egyház leánya vagyok”.[100] Innen érthető Lisieux-i Teréz vágya is: „Anyám, az
Egyház szívében én leszek a szeretet.”[101] Hasonló tanúságot tesznek a teljes egyházi
közösségről a szent szerzetesek, alapítók és alapítónők más-más korokban, s eltérő, olykor
nagyon nehéz körülmények között. A Istennek szentelt személyeknek újra meg újra e
példaképekre kell tekinteniük, hogy a ma különösen erős romboló és szétszóró hatásokkal
szembe tudjanak szállni.
Ezen egyházi közösség lényeges ismertető jegye a püspökök Tanítóhivatalához szívvel és
értelemmel való ragaszkodás, amit az Istennek szentelt személyeknek hűségesen megélni és
Isten népe előtt egyértelműen és világosan tanúsítaniuk kell, s különösen azoknak, akik a teológiai
kutatás, a tanítás, a tömegtájékoztatás, a katekézis és a sajtó területén tevékenykednek.[102]
Mivel az Istennek szentelt személyek különleges helyet foglalnak el az Egyházban, a
Tanítóhivatallal való kapcsolatuk Isten egész népe számára nagy jelentőségű. Apostoli
tevékenységük, melyet az összes megkereszteltek prófétai küldetésén belül a hierarchiával való
együttműködés minősít, gyermeki szeretetük tanúságtételéből nyer erőt és hatékonyságot.[103]
Így karizmájuk gazdagságával különösen hozzájárulnak ahhoz, hogy az Egyház egyre
tökéletesebben megvalósíthassa a maga lényegét, tudniillik hogy az Istennel való bensőséges
egyesülésnek és az egész emberi nem egységének jele és eszköze legyen.[104]
Testvériség az egyetemes Egyházban
47. Annak alapján, hogy a sokféle karizmát minden intézmény az egész misztikus Test javára
kapta a Szentlélektől ajándékba, s ennek építésére kell fölhasználnia (vö. 1Kor 12,4-11), az
Istennek szentelt személyek arra hivatottak, hogy egy misszionárius közösség kovásza legyenek
az egyetemes Egyházban. Egész sajátosan a szeretet – mely az apostol szerint a „mindent
felülmúló út” (12,31), „az összes között a legnagyobb” (13,13) – teremt harmonikus összhangot a

4.8 Page 38

▲back to top
38
különböző dolgok között, s ad erőt mindenkinek, hogy az apostoli tevékenységben támogassák
egymást. Épp erre irányul a közösségnek az a sajátos kapcsolata, mely az Istennek szentelt élet
különböző formái és az apostoli élet társaságai, valamint Péter utódának egységet és missziós
egyetemességet építő szolgálata között van. A lelkiség története jól szemlélteti e kapcsolatot,
megmutatván gondviselésszerű működését mind az Istennek szentelt élet sajátos identitásának
megőrzésében, mind az evangélium missziós terjedésében. Az evangéliumi üzenet erőteljes
terjedése, éppúgy, mint az Egyház meggyökerezése a világ sok táján, és a keresztény tavasz,
melyet ma a fiatal egyházakban lehet észlelni, a szinódusi atyák megállapítása szerint az Istennek
szentelt élet és az apostoli élet társaságainak sokféle intézménye nélkül elképzelhetetlen.
Évszázadokon át megtartották a kapcsolatot Szent Péter utódaival, akik nagylelkű, olykor hősies
készséget tapasztaltak náluk a misszionálásra.
Így mutatkozik az egyetemesség és a közösség lényeges jegye, mely az Istennek szentelt élet
intézményeinek és az apostoli élet társaságainak sajátja. A pápasággal való sajátos
kapcsolatukból következő, egyházmegyék fölötti jellegükkel a különböző részegyházak közötti
együttműködés szolgálatában is állnak.[105] Hatékonyan elősegítik a részegyházak között az
„ajándékok cseréjét”, s ezáltal hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az evangélium be tudjon épülni a
kultúrákba (inkulturáció), melynek célja, hogy minden nép kulturális értékeit megtisztítsa,
megbecsülje és befogadja.[106] Az Istennek szentelt életre szólító meghívás virágzása a fiatal
egyházakban ma is megmutatja a lehetőséget, hogy a katolikus egységen belül a különböző
népek és kultúrák megbecsülésre találjanak.
Az Istennek szentelt élet és a részegyház
48. Az Istennek szentelt személyeknek jelentős szerepük van a részegyházakban is. A zsinatnak
abból a tanításából kiindulva, hogy az Egyház közösség és misztérium, s hogy a részegyházak
Isten népének részei, melyekben „valóban jelen van és tevékeny Krisztus egy, szent katolikus és
apostoli Egyháza,”[107] a szerzetesek és a részegyházak összefüggését különböző zsinat utáni
dokumentumok elmélyítették és kodifikálták. E szövegek fényében egészen világos, hogy az
Istennek szentelt személyek együttműködése a püspökökkel alapvető jelentőségű az
egyházmegyei lelkipásztorkodás harmonikus fejlődése szempontjából. Az Istennek szentelt élet
karizmái nagyban hozzájárulhatnak a szeretet épüléséhez a részegyházakban.
Az evangéliumi tanácsok megvalósításának különböző formái ugyanis az alapítók és alapítónők
által kapott lelki ajándékok megnyilvánulásai és gyümölcsei, s mint ilyenek „a Szentlélek
megtapasztalásai, melyeket átadtak tanítványaiknak, hogy szerintük éljenek, azokat őrizzék,
elmélyítsék, és Krisztus testének növekedtével állandóan gyarapítsák.”[108] Minden intézmény
sajátos karaktere a megszentelés és az apostolkodás egy bizonyos stílusát tartalmazza, mely
objektív tényezőktől meghatározott hagyományt törekszik megszilárdítani.[109] Ezért gondoskodik
az Egyház arról, hogy az intézmények az alapítók és alapítónők szellemének és egészséges
hagyományuknak megfelelően növekedjenek és fejlődjenek.[110]

4.9 Page 39

▲back to top
39
Ebből következően az egyes intézményeknek kellő autonómiája van, melynek alapján fölépíthetik
a maguk rendszerét és megőrizhetik lelki és apostoli örökségüket. Ezen autonómia biztosítása és
megőrzése a helyi ordináriusok feladata.[111] Ezért a püspököket kérjük, fogadják el és becsüljék
az Istennek szentelt élet karizmáit azáltal, hogy teret adnak nekik az egyházmegyei
lelkipásztorkodásban. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelniük az egyházmegyei jogú
intézményekre, melyek különösen is a megyéspüspök gondjaira vannak bízva. Egy, az Istennek
szentelt élet intézménye nélküli egyházmegye nemcsak sok lelki ajándékot, az istenkeresés
alkalmas helyét, sajátos apostoli tevékenységeket és lelkipásztori módszereket nélkülözne,
hanem az a veszély is fenyegetné, hogy nagyon ellanyhul benne a missziós szellem, mely ezen
intézmények többségének sajátja.[112] Ezért az Istennek szentelt élet ajándékát, melyet a
Szentlélek a részegyházakban ad, nagylelkűen és hálával kell fogadniuk.
Termékeny és rendezett egyházi közösség
49. A részegyház atyja és pásztora a püspök. Az ő hatáskörébe tartozik az egyes karizmák
elismerése, felügyelete, támogatása és összehangolása. Lelkipásztori szeretetében az Istennek
szentelt élet karizmáját tehát kegyelemként fogadja, mely nemcsak egy intézménynek szól,
hanem az egész Egyház javára árad ki. Törekedjen az Istennek szentelt személyeket támogatni
abban, hogy az Egyházzal való közösségben, hűségesen az alapítói inspirációhoz meg tudjanak
nyílni a kor követelményeinek megfelelő spirituális és lelkipásztori távlatok előtt. Az Istennek
szentelt személyek a maguk részéről nem fognak késlekedni, hogy saját erőik és karizmájuk
szerint nagylelkűen segítsenek a részegyháznak, teljes közösségben dolgozva a püspökkel az
evangelizációban, a katekézisben és a plébániai életben.
Emlékeztetnünk kell arra, hogy az egyetemes Egyház és a részegyház szolgálatának
összehangolásakor az intézmények nem hivatkozhatnak sem jogos autonómiájukra, sem a sokuk
által élvezett exemptióra[113] olyan döntések igazolásául, amelyek valójában ellentmondásban
vannak az egészséges egyházi élet szerves közösségének követelményeivel. Ezzel szemben a
szerzetesek lelkipásztori kezdeményezéseit a püspökök és a szerzetes elöljárók közötti nyílt,
baráti dialógus alapján kell mérlegelni és megvalósítani. A püspökök különleges figyelme az
intézmények hivatása és küldetése, és az intézmények tisztelete a püspökök hivatala iránt az
egyházmegyei élet lelkipásztori teendőinek készséges vállalásával együtt, annak a sajátos
egyházi szeretetnek két szorosan összetartozó formája, mely mindenkit Isten egész népe –
karizmatikusan s ugyanakkor hierarchikusan tagolt – szerves közösségének szolgálatára kötelez.
Folyamatos, szeretettel áthatott dialógus
50. A kölcsönös megismerés előmozdítására, mely elsősorban a lelkipásztori területen hatásos
együttműködés elengedhetetlen föltétele, nagyon hasznos az állandó dialógus egyrészt az
Istennek szentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak elöljárói, másrészt a
püspökök között. E rendszeres kapcsolat következtében a szerzetes elöljárók tájékoztathatják a

4.10 Page 40

▲back to top
40
püspököket azokról az apostoli kezdeményezésekről, melyeket az egyházmegyében terveznek,
hogy a megvalósításhoz szükséges beleegyezést megkapják tőlük. Hasonlóképpen szükség van
arra, hogy a rendi főelöljárók képviselői résztvegyenek a Püspöki Konferenciák gyűlésein és
viszont, a Püspöki Konferenciák képviselőit hívják meg a rendi főelöljárók gyűléseire a később
kidolgozandó gyakorlati szabályok szerint. Igen nagy haszonnal fog járni, ha – ott is, ahol még
nem történt meg – nemzeti szinten püspökökből és szerzetesi főelöljárókból álló vegyes bizottság
alakul és tevékenykedik[114] a közös problémák megoldására. A kölcsönös, jobb megismerés
érdekében hasznos az egyházmegyei papság teológiai tantervébe fölvenni az Istennek szentelt
élet teológiáját és lelkiségét; és ugyanez érvényes a részegyház teológiájának és az
egyházmegyés papság lelkiségének taglalása, az Istennek szentelt személyek képzése
során.[115]
Végezetül vigasztalóan emlékeztethetünk arra, hogy a szinódus folyamán nemcsak a közösségre
vonatkozó tanítás gazdagodott a számos észrevétel által, hanem a jelenlévő püspökök és
szerzetesek közötti dialógus is a kölcsönös bizalom és nyíltság légkörében zajlott. Ebből fakadt a
kívánság, hogy „a közösség és együttműködés e lelki tapasztalata a szinódus befejeztével az
egész Egyházra is kiterjedjen.”[116] Kívánom, hogy a közösségi érzület és lelkiség mindenkiben
növekedjék.
Testvériség egy megosztott és igazságtalan világban
51. Az Egyház az Istennek szentelt élet közösségeire bízza azt a különleges feladatot, hogy a
közösségi lelkiséget – elsősorban a saját közösségükben, majd az egyházi közösségben, s ennek
határain túl is – erősítsék azáltal, hogy mindenekelőtt azokon a helyeken, ahol a mai világot faji
gyűlölet vagy gyilkos elvakultság osztja meg, megkezdik, illetve újra meg újra folytatják a szeretet
dialógusát. Földünk különféle társadalmaiban – olyan társadalmakban, melyeket szenvedélyek és
ellentétes érdekek károsítanak, s vágyódnak ugyan az egység után, mégis bizonytalanok az
útkeresésben – az Istennek szentelt személyek, a különböző életkorú, nyelvű és kultúrájú
testvérek és nővérek közösségei úgy vannak jelen, mint a mindig lehetséges dialógus, és a
különbségeket harmonikus összhangba forrasztani képes közösség jelei.
Az Istennek szentelt élet közösségei arra hivatottak, hogy életük tanúságával hirdessék a
keresztény testvériség értékét és az evangélium átalakító erejét,[117] mely mindenkit Isten
gyermekének tekint, és mindenki, különösen az elesettek iránt, önfeláldozó szeretetre késztet. E
közösségek a remény és az evangéliumi boldogságok fölfedezésének helyei; olyan helyek, ahol a
közösség forrásából, az imádságból táplálkozó szeretet arra hivatott, hogy az élet logikája és az
öröm forrása legyen.
Ezekben az években, amikor a problémák világméretűvé tágulnak, ugyanakkor újra megjelennek
a nacionalizmus bálványai, a nemzetközi szerzetesi intézmények feladata a közösségi érzék
ébrentartása és tanúsítása népek, fajok és kultúrák között. A testvériség légkörében a probléma

5 Pages 41-50

▲back to top

5.1 Page 41

▲back to top
41
világméretű dimenzióinak érzékelése nem fogja elfojtani az egyes értékeket, és az egyéni
sajátosság megbecsülése nem vált ki sem ellenkezést más értékekkel szemben, sem egységet
megbontó szakadásokat. A nemzetközi intézmények ezt hatékonyan tudják tenni, mert nekik
maguknak kreatív módon kell szembenézniük az inkulturáció kihívásaival, s ugyanakkor őrizniük
kell identitásukat.
Közösség a különféle intézmények között
52. Az egyházi közösségi érzék igényli és támogatja a testvéries lelki kapcsolatot, s a kölcsönös
együttműködést az Istennek szentelt életnek és az apostoli élet társaságainak különböző
intézményei között. Akiket összeköt Krisztus követésének közös kötelezettsége, és ugyanaz a
Szentlélek éltet, azoknak, mint az egyetlen szőlőtő szőlővesszőinek, láthatóvá kell tenniük a
szeretet evangéliumának teljességét. A különböző alapítók és alapítónők – őket a Földön gyakran
összekötő lelki barátságban, s hűségesen a maguk intézménye lényegéhez – arra hivatottak, hogy
példás testvériséget tanúsítsanak, mely az Egyház többi tagját a mindennapi életben az
evangélium melletti tanúságtételre serkenti.
Szent Bernát szavai a különböző szerzetekről ma is aktuálisak: „Mindet dicsérem és szeretem,
ahol csak igazként és jámboran élnek az Egyházban. Egyhez a regula megtartásával, a többihez
a szeretet révén tartozom. Szükségünk van egymásra: a szeretet műve, hogy nem nélkülözöm
azok gyümölcsét sem, akiknek intézményéhez nem tartozom... Így nem csoda, ha ebben a
számkivetésben, melyben az Egyház még zarándok, egységes pluralitásról és plurális egységről
beszélhetünk... Miként tehát odaát egy házban sok lakóhely van, úgy itt sok szerzetesrend van az
egy Egyházban... Itt különféle kegyelmi ajándékok vannak...; ott különféle boldogságok lesznek...
Az egység itt is, ott is ugyanabban a szeretetben áll.”[118]
Az összehangolás szervei
53. A szerzetesrendek és világi intézmények nagyobb elöljáróinak konferenciái jelentősen
hozzájárulhatnak a közösséghez. E szervek – melyeket a II. Vatikáni Zsinat[119] és több azt
követő dokumentum[120] bátorított és szabályozott – fő célja az Istennek szentelt élet elősegítése
az egyházi küldetés egészében. E konferenciák révén az intézmények kifejezik az egymás közötti
közösséget, és keresik az eszközöket, melyekkel erősíteni lehet a különböző, az Egyház
misztériumát és Isten sokféle bölcsességét tükröző karizmákat.[121] Buzdítom az Istennek
szentelt élet intézményeit a kölcsönös együttműködésre, főként azokban az országokban,
melyekben különböző nehézségek miatt erős a kísértés, hogy visszahúzódjanak önmagukba, ami
kárt okoz mind az Istennek szentelt életnek, mind az Egyháznak. Kívánatos, hogy kölcsönösen
támogassák egymást abban, hogy a történelem jelen nehézségeiben fölismerhessék Isten tervét,
s keressék a módját, hogy megfelelő apostoli kezdeményezésekkel jobban tudjanak rájuk
válaszolni.[122] Egy korunk kihívásaira nyitott közösség szellemében az elöljárók és elöljárónők
igyekezzenek „a püspökökkel egyetértésben minden egyes intézmény legjobb munkatársainak

5.2 Page 42

▲back to top
42
segítségét fölhasználni, és olyan szolgálatokat nyújtani, melyek nemcsak az esetleges határok
legyőzésében segítenek, hanem a szerzetesi képzés hiteles stílusát is képesek alakítani.”[123]
A szerzetes és világi intézmények legfőbb elöljáróinak konferenciáit fölszólítom arra, hogy a
Szentszékkel való közösségük kifejezéseként ápolják a gyakori és rendszeres kapcsolatot az
Istennek Szentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjával. Aktív és
bizalomteljes kapcsolatot kell ápolni az egyes országok Püspöki Konferenciáival is. E
kapcsolatnak a Mutuae relationes dokumentum szellemében célszerűen szilárd formát kell öltenie,
hogy az újra meg újra jelentkező kezdeményezések stabil és idejében történő összehangolása
lehetővé váljon. Ha mindezt kitartóan és a Tanítóhivatal irányítását hűségesen követve
végrehajtják, az összehangoló szervek nagyon hasznosak lesznek, az elméleti és gyakorlati téren
jelentkező feszültségek és meg nem értések megoldásában;[124] ily módon nemcsak az Istennek
szentelt élet intézményei és a püspökök közötti közösség gyarapodását, hanem a részegyházak
sajátos küldetésének teljesítését is elősegítik.
Közösség és együttműködés a világi Krisztus-hívőkkel
54. Az Egyházról mint közösségről szóló tanítás gyümölcseihez tartozott ezekben az években
annak tudatosodása, hogy az Egyház különböző tagjai az ajándékok cseréje és az együttműködés
révén erőiket egyesíthetik és egyesíteniük is kell, annak érdekében, hogy minél hatékonyabban
vegyenek részt az egyházi küldetésben. Ez hozzájárul egy világosabban körvonalazott és
tökéletesebb egyházkép kialakulásához, s a különböző ajándékok harmonikus együttműködésével
hatékonyabbá teszi a korunk nagy kihívásaira adott választ.
A monasztikus és szemlélődő intézmények és a világi Krisztus-hívők kapcsolata elsősorban lelki
jellegű, az apostolkodó intézményeké viszont a lelkipásztori együttműködés formáját ölti. A világi
intézmények klerikus és laikus tagjai a mindennapi életben is kapcsolatba kerülnek más hívőkkel.
Több intézmény is – gyakran új szituációk következtében – arra a meggyőződésre jutott, hogy
karizmáját megoszthatja a világi Krisztus-hívőkkel. E világi Krisztus-hívők arra kapnak meghívást,
hogy intenzívebben vegyenek részt az illető intézmény lelkiségében és küldetésében.
Elmondhatjuk, hogy a történelmi tapasztalatok eredményeként – mint egykor a különböző világi-
vagy harmadrendek – egy új reményteljes fejezet kezdődött az Istennek szentelt személyek és a
világi Krisztus-hívők közötti kapcsolat történetében.
A lelki és apostoli energiák megújításáért
55. Ezek az új közösségi utak és együttműködések több szempontból is bátorításra méltók.
Mindenekelőtt ezek révén a tevékeny lelkiség sugárzása kiléphet egy intézmény keretei közül, s
maga az intézmény így új energiákat nyerhet arra is, hogy a szolgálat rá jellemző formáinak
folytonosságát biztosítani tudja az Egyház számára. További pozitív következmény lehet az
Istennek szentelt személyek és a világi Krisztus-hívők intenzívebb együttműködésének

5.3 Page 43

▲back to top
43
megkönnyítése a misszió számára. Az Istennek szentelt személyek életszentségének példájától
indítva a világi Krisztus-hívők bevezetést nyerhetnek az evangéliumi tanácsok szellemének
közvetlen megtapasztalásába, és ösztönzést nyerhetnek arra, hogy a boldogságok lelkületét a
világ Isten akarata szerinti átformálásában megéljék és tanúsítsák.[125]
A világi Krisztus-hívők részesedése nem ritkán a karizma néhány szempontjának váratlan és
termékeny elmélyítéséhez vezet, amikor e karizma mélyebb lelki értelmezését adják, és új apostoli
energiákat szabadítanak föl. Ezért az Istennek szentelt személyek a rájuk bízott tevékenység és
szolgálat közepette meg ne feledkezzenek arról, hogy nekik elsősorban a lelki élet tapasztalt
vezetőinek és kísérőinek kell lenniük, s ennek távlatában kell bánniuk a „legértékesebb
talentummal: a lélekkel.”[126] A világi Krisztus-hívők a maguk világi voltát és sajátos szolgálataikat
adják viszonzásul a szerzetes családoknak.
Önkéntes és társult világi Krisztus-hívők
56. A világi Krisztus-hívőknek az Istennek szentelt élet gazdagságában való részesedésének
egyik jelentős kifejezési formája az, amikor a laikus státuszban lévő hívők ún. társult tagokként, új
formában lépnek különböző intézményekbe, vagy világi személyek a sajátos kulturális
körülményeknek megfelelően meghatározott időre vállalják a közösségi élet s a szemlélődő és
apostoli feladat teljesítését, természetesen mindig föltételezve, hogy a szóbanforgó intézmény
belső élete ezáltal nem szenved kárt.[127]
Általában jó nagyrabecsülni az Istennek szentelt élet gazdagságából merítő önkéntességet;
gondoskodni kell azonban arról, hogy az önkéntes világi Krisztus-hívőkben a tárgyi illetékesség
mellett mindig mély természetfölötti motiváció és eleven érzék éljen az Egyház és a közösség
iránt elgondolásaik megvalósításakor.[128] Azt is szem előtt kell tartani, hogy azok a
kezdeményezések, melyeknek döntési szintjén a világi Krisztus-hívők is együttműködnek, valóban
egy adott intézmény művének tekinthetők legyenek, annak célját szolgálják és annak
felelősségére legyenek végrehajtva. Ha tehát a világi Krisztus-hívők átveszik a vezetést, a
végrehajtásért az illetékes elöljárónak vagy elöljárónőnek tartoznak felelősséggel. Ezeket a
dolgokat az egyes intézményeknek kell megvizsgálniuk és olyan megfelelő előírásokkal
szabályozniuk, melyeket az elöljárói tekintély jóváhagy, s melyek magának az intézménynek, a
közösségeknek és a társult vagy önkéntes tagoknak illetékességét körülírják.
A szerzetes elöljárók és elöljárónők által kiküldött és tőlük függő Istennek szentelt személyek a
világi Krisztus-hívők kezdeményezéseiben az együttműködés sajátos formáit valósíthatják meg,
főként olyan szervezetekben és egyesületekben, melyek a társadalom peremére sodródott
egyénekkel foglalkoznak és az emberi szenvedés enyhítését tűzték ki célul. Amennyiben ezt az
együttműködést egyértelmű és erős keresztény és karizmatikus lelkület élteti, s tiszteletben tartja
az Istennek szentelt élet sajátos lényegét, az emberlét legsötétebb helyzeteibe tudja bevinni az
evangélium világító sugarát.

5.4 Page 44

▲back to top
44
Az utóbbi években számos Istennek szentelt személy lett tagja korunkban keletkezett egyházi
mozgalmaknak. Az ilyen tapasztalatok az érintettek számára általában hasznosak lehetnek, főleg
a lelki megújulás területén. Nem tagadható azonban, hogy néhány esetben mind a személyt, mind
a közösséget tekintve kellemetlenségeket és zavarokat vált ki, főként akkor, ha ezek a
tapasztalatok a közösségi élet követelményeivel és az intézmény lelkiségével ütköznek. Ezért
gondot kell fordítani arra, hogy az egyházi mozgalmakba való belépés a saját intézmény
karizmájának és fegyelmének tiszteletben tartásával,[129] az elöljárók és elöljárónők
beleegyezésével, és döntéseik elfogadása iránti teljes készséggel történjék.
Az Istennek szentelt nő méltósága és szerepe
57. Az Egyház a maga lelki gazdagságának sokféleségét akkor tárja föl teljesen, amikor túllépve a
különböző hátrányos megkülönböztetéseken, Istennek mind a férfiakra, mind a nőkre kiárasztott
ajándékait áldásként fogadja és elismeri mindkettőjük egyenértékű méltóságát. Az Istennek
szentelt nők egészen különlegesen arra hivatottak, hogy teljes és örömmel megélt önátadásukkal
Isten emberek iránti jóságának jelei legyenek, s különleges tanúságot tegyenek a szűz,
menyasszony és édesanya Egyház misztériumáról.[130] Az Istennek szentelt nők küldetése
természetesen a szinóduson is napirendre került, melyen nagy számban vettek részt, szót kaptak
és szavukat nagy figyelemmel hallgatták. Hozzászólásaikból is hasznos jelzések érkeztek az
Egyház élete és evangelizáló feladata számára.
Kétségtelen, hogy a nő társadalmi és egyházi státuszát illető sok követelményt jogosnak kell
tekinteni, s ugyancsak kiemelendő, hogy a nő új öntudata segíti a férfiakat is, hogy önkritikusan
vizsgálják fölül megszokott gondolkodási sémáikat, önértelmezésüket és stílusukat, továbbá azt,
hogy milyen történelmi szerepet tulajdonítanak önmaguknak, és hogyan szervezik meg a
társadalmi, politikai, gazdasági, vallási és egyházi életet.
Az Egyház a szabadítás üzenetével együtt kapta Krisztustól a megbízatást, hogy ezt prófétai
módon terjessze azáltal, hogy ápolja az Úr akaratának megfelelő gondolkodás- és
magatartásmódot. Ebben az összefüggésben az Istennek szentelt nő az Egyházról és az
Egyházban élő nőről szerzett tapasztalatai alapján hozzásegíthet néhány egyoldalú vélemény
eloszlatásához, melyek akadályozzák méltóságának teljes elismerését, és azt, hogy az Egyház
lelkipásztori és missziós tevékenységéhez a maga sajátos módján hozzájárulhasson. Éppen ezért
jogos az Istennek szentelt nők törekvése, hogy identitásukat, képességeiket, küldetésüket és
felelősségüket az Egyházban és a mindennapi életben világosabban elismerjék.
Az újra evangelizálás jövője, s általában a missziós tevékenység minden formája a nők, különösen
az Istennek szentelt nők megújított együttműködése nélkül elképzelhetetlen.
A női jelenlét és tevékenység új távlatai

5.5 Page 45

▲back to top
45
58. Ezért sürgősen meg kell tenni néhány konkrét lépést, onnan kezdve, hogy a nőknek a
különböző területek minden szintjén teret kell nyitni az együttműködésre a döntést hozó
folyamatokban is, főként akkor, ha róluk van szó.
Arra is szükség van, hogy az Istennek szentelt nők képzése – épp úgy, mint a férfiaké –
alkalmazkodjék az új követelményekhez, s biztosítani kell a rendszeres neveléshez elegendő időt
és a megfelelő intézményeket. A képzésnek a teológiai-lelkipásztori témáktól kezdve a szakmai
gyakorlatig bezárólag mindenre ki kell terjednie. A mindig fontos lelkipásztori és kateketikai képzés
különleges jelentőséget nyer az újra evangelizálás miatt, mely a nőktől is új együttműködési
formákat igényel.
Bizonyosak lehetünk abban, hogy az Istennek szentelt nők komolyabb képzése hozzásegíti őket
sajátos ajándékaik jobb megértéséhez, és az Egyházon belül szükséges kölcsönösség
erősödéséhez. A teológiai, kulturális és lelki reflexió területén is sokat lehet várni a női géniusztól,
nem csupán az Istennek szentelt élet sajátosságai, hanem a bármely formában megnyilvánuló hit
megértése szempontjából is. Ebben az összefüggésben mily sokat köszönhet a lelkiség története
egy Jézusról nevezett Szent Teréznek és egy Sziénai Szent Katalinnak, az egyháztanítói címmel
elsőként kitüntetett két nőnek, és sok más misztikus nőnek Isten misztériuma és a hívőkben
működésének megismerése tekintetében! Az Egyház nagyon sokat vár az Istennek szentelt
nőktől, amiatt az egészen sajátos adottságaik miatt, melyek a tanítás, a szokások, a családi és
társadalmi élet támogatása, a női méltóság és az emberi élet tisztelete terén nyilvánulnak
meg.[131] Ugyanis „egyedülálló, s talán meghatározó szerepe van a nők gondolkodásának és
tetteinek: egy „új feminizmus” éltetőivé kell válniuk, mely a „férfiasodás” kísértését elkerülve el
tudja ismerni és ki tudja fejezni a polgári együttélés minden megnyilvánulásában az igazi női
természetet, s így küzd a kizsákmányolás, az erőszak és a diszkrimináció minden formájának
legyőzéséért.”[132]
Van alapja a reménynek, hogy a nő Istennek szentelt élete küldetésének megalapozottabb
elismerése révén egyre tudatosabbá fogja tenni a nőben sajátos szerepét, s fokozza Isten országa
iránti önátadását. Ez sokféle tevékenységben nyilatkozhat meg, mint például részvétel az
evangelizálásban, a nevelésben, együttműködés a leendő papok és szerzetesek nevelésében, a
keresztény közösség szolgálata, lelki segítségnyújtás, az élet alapvető javainak biztosítása és a
béke előmozdítása. Az Istennek szentelt nők rendkívüli önátadási képességéért ismét kifejezem
az egész Egyház csodálatát és háláját; érezzék, hogy az Egyház támogatja őket, hogy
hivatásukat örömmel tudják teljesíteni, s hogy arra hivatottak, hogy támogassák és alakítsák a mai
nőket.
II. A SZENTLÉLEK FOLYAMATOS MŰKÖDÉSE:
HŰSÉG A MEGÚJULÁSBAN

5.6 Page 46

▲back to top
46
A klauzúrában élő apácák
59. Különleges figyelmet érdemel a nők kolostori élete és a klauzúrában élő nővér a
nagyrabecsülés miatt, mellyel a keresztény közösség a menyasszony Egyház mindenek fölött
szeretett Urával való kizárólagos egyesülését jelző életforma iránt viseltetik. A klauzúrában élő
nővérek élete – akik elsősorban imádságnak, aszkézisnek és a lelki életben való szüntelen
tökéletesedésnek szentelik magukat – valójában „nem más mint a mennyei Jeruzsálem felé
törekvés, az eszkatologikus Egyház elővételezése, vágyódás az Úr birtoklására és
színelátására.”[133] Ezen egyházi hivatás és küldetés fényében a klauzúra megfelel az Úrral való
lét minden mással szemben elsőbbséget élvező igényének. Azáltal, hogy az élet helyéül a tér egy
jól körülhatárolt részét választják, a nővérek a klauzúrában Krisztus mélységes alázatában
részesülnek egy radikális szegénység által, mely nem csupán dolgokról mond le, hanem a „térről”,
a kapcsolatokról és sok más teremtett értékről is.
A „test” elajándékozásának ez a különleges módja egyre inkább bevezeti őket az Eucharisztia
misztériumába. Jézussal együtt fölajánlják magukat a világ üdvösségéért. Az áldozaton és
engesztelésen túl odaadásukból – részesedvén a szeretett Fiú hálaadásában – hálaadás is lesz
az Atya iránt.
E szellemi feszültségben gyökerező klauzúra nem csupán nagyon értékes aszketikus eszköz,
hanem mód és lehetőség Krisztus húsvétjának megélésére is.[134] A „halál” megtapasztalásából
lesz a klauzúra az élet túláradása, mert örömmel hirdeti és prófétai módon elővételezi azt az
egyes embereknek és az emberiség egészének fölkínált lehetőséget, hogy egyedül Istennek
éljenek Jézus Krisztusban (vö. Róm 6,11). A klauzúra a szívnek arra a cellájára utal, ahol
mindenkinek meg kell élnie az Úrral való egységet. Az ajándékként fogadott és a szeretet szabad
válaszaként vállalt klauzúra az Istennel és a testvérekkel való lelki közösség helye, ahol a tér és a
kapcsolatok korlátozása az evangéliumi tanácsok elmélyítését szolgálja (vö. Jn 13,34; Mt 5,3.8).
A klauzúrás közösségek, mint hegyre épített városok és a tartóra helyezett mécsesek (vö. Mt
5,14--15), életük minden egyszerűsége ellenére láthatóvá teszik a célt, mely felé az egész,
„minden erejével tevékeny és mégis szemlélődő”[135] egyházi közösség az időben tart, és
tekintetét a mindenség Krisztusban történő teljes megújulására függeszti, amikor az Egyház
Vőlegényével egyesülve dicsőségesen jelenik majd meg (vö. Kol 3,1--4),[136] és Krisztus „miután
megsemmisített minden felsőbbséget, hatalmat és erőt, átadja az uralmat Istennek, az Atyának...,
hogy Isten legyen minden mindenben”. (1Kor 15, 24.28)
Ezért hálámat fejezem ki ezeknek a szeretett nővéreknek, és buzdítom őket, hogy karizmájuknak
megfelelően maradjanak hűségesek a klauzúrás élethez. Példájuk következtében ez az életforma
állandóan sok hivatást számlál, akiket az önmagát a szemlélődésben teljesen Istennek adó
„menyasszonyság” radikalitása vonz. A minden tevékenységnél értékesebb, tiszta szeretetet
kifejező szemlélődő életnek rendkívüli apostoli és missziós hatása van.[137]

5.7 Page 47

▲back to top
47
A szinódusi atyák nagy elismerésüket fejezték ki a klauzúrás élet értéke iránt, s megvizsgálták a
klauzúra fegyelmére vonatkozó, itt-ott fölmerülő kérdéseket. A szinódus utalásai e témára, s
főként a kívánság, hogy a főbb elöljárónőknek nagyobb hatásköre legyen a klauzúra jogos és
súlyos okból fakadó megszüntetésére[138] további megfontolás tárgya lesz a II. Vatikáni Zsinattal
megkezdődött megújulás folytatásaként.[139] Így a különböző fokozatú és módozatú klauzúra – a
pápai klauzúrától a szabályzatnak megfelelőn át a monasztikus klauzúráig – jobban meg fog
felelni a szemlélődő intézmények sajátosságainak és a kolostori hagyományoknak.
Továbbá – miként a szinódus hangsúlyozta – támogatni kell a kolostorok közti szövetségeket és
egyesüléseket, amint azt már XII. Pius pápa és a II. Vatikáni Zsinat is ajánlotta,[140] főként olyan
helyeken, ahol a a szemlélődő élet támogatására a hatékony összehangolásnak és
segítségnyújtásnak más lehetősége nincs. A kolostorok jogos autonómiáját tiszteletben tartva az
ilyen szerveződések hatékonyan tudnak segíteni a közös problémák megoldásában, mint például
a megfelelő megújulás, az alap- és a folyamatos továbbképzés, a kölcsönös gazdasági
segítségnyújtás, vagy a kolostorok újjászervezése.
A szerzetes testvérek
60. Az Egyház hagyományos tanítása szerint az Istennek szentelt élet természetét tekintve nem
laikusi, de nem is klerikusi,[141] ezért a férfiak és nők „laikusi konszekrációja” az evangéliumi
tanácsokra tett fogadalmak önmagában teljes állapotát jelentik.[142] Ezért a szolgálati papságtól
független, önálló értéket képvisel mind az érintettek, mint az Egyház számára.
A II. Vatikáni Zsinat tanításának megfelelően[143] a szinódus nagyra értékelte az Istennek
szentelt élet e formáját, melynek keretében a szerzetes testvérek a közösségben és azon kívül
sokféle értékes szolgálatot végeznek, s így vesznek részt az evangelizáció küldetésében és a
szeretet által a mindennapok evangélium melletti tanúságtételeiben. E szolgálatok némelyike
hivatalos egyházi szolgálatnak tekinthető, amit az illetékes hatóság bíz rájuk. Az ilyen szolgálat
megfelelő és teljes – emberi, lelki, teológiai, lelkipásztori és szakmai – képzést kíván.
A ma még érvényes szóhasználat szerint „laikusi intézmények” azok, melyek az alapító
akaratából vagy törvényes hagyományukból fakadó jellegük és céljaik szerint nem igénylik a szent
rendek gyakorlását.[144] A szinóduson azonban világossá vált, hogy ez a megnevezés nem fejezi
ki megfelelő módon e szerzetesi intézmények tagjainak sajátos hivatását. Mert bár sok olyan
szolgálatot végeznek, melyeket világi Krisztus-hívők is megtesznek, ők mint Istennek szentelt
személyek teszik ezeket, s ezáltal sajátos karizmájuknak megfelelően a Krisztus és az Egyház
iránti teljes odaadás lelkületét fejezik ki.
Ezért, hogy a világi Krisztus-hívők világi jellegével kapcsolatos minden félreértést és tévedést
elkerüljünk,[145] a szinódusi atyák a „laikusi intézmények” név helyett a „testvérek szerzetesi
intézményei” elnevezést javasolták.[146] A javaslat jelentőségteljes, főként, ha meggondoljuk,

5.8 Page 48

▲back to top
48
hogy a „testvér” név maga is gazdag lelkiségre utal. „Ezek a szerzetesek arra hivatottak, hogy
testvérei legyenek Krisztusnak, szoros kapcsolatba kerüljenek vele, aki 'elsőszülött a sok testvér
között' (Róm 8,29); testvérek legyenek egymás között a kölcsönös szeretetben és az Egyház
javára együttműködéssel végzett szolgálatban; testvérei legyenek minden egyes embernek
azáltal, hogy tanúságot tesznek Krisztus mindenkire, főleg a legkisebbekre és
legnyomorultabbakra irányuló szeretetéről; végül testvérek legyenek azért, hogy testvériesebb
legyen az egész Egyház.”[147] Miközben a „szerzetes testvérek” a keresztény s egyúttal az
Istennek szentelt élet e sajátos szempontját különleges módon élik, a szerzetes papokat
hatékonyan emlékeztetik a Krisztusban való testvériség alapvető állapotára, melyet egymás között
és minden emberrel élniük kell és hirdetik mindenkinek az Úr szavát: „Ti valamennyien testvérek
vagytok” (Mt 23,8).
Semmi akadálya annak, hogy a „testvérek szerzetesi intézményeiben” egyes tagokat a rendi
közösségen belüli papi szolgálatra fölszenteljenek,[148] ha ezt az általános káptalan jóváhagyta.
A II. Vatikáni Zsinat erre vonatkozóan nem ad kifejezett biztatást, mert azt akarta, hogy a testvérek
intézményei maradjanak hűségesek hivatásukhoz és küldetésükhöz. Az elöljárói tisztség
betöltésére is érvényes ez, ha meggondoljuk, hogy épp az elöljáróság tükrözi különösen egy
intézmény sajátos természetét.
Más a helyzet a testvérek hivatásával az úgynevezett „klerikusi” intézményekben, melyek az
alapító akaratából vagy törvényes hagyományuk szerint a fölszentelt papság szolgálatát végzik,
papok irányítása alatt állnak, s az egyházi hatóság ilyennek ismerte el őket.[149] Ezen
intézményekben alapvető a szolgálati papság a karizma szempontjából, és meghatározza ennek
sajátosságát, célját és szellemét. Az itt élő testvérek annak képviselői, hogy az intézmény a maga
feladatát differenciált szolgálattal oldja meg, melyet a testvérek a papokkal együttműködve
végeznek mind a közösségen belül, mind az apostoli művekben.
A vegyes intézmények
61. Egyes szerzetesi intézmények, melyek az alapító eredeti szándéka szerint testvéri
közösségek voltak, s melyekben minden tag – akár pap, akár nem – teljesen egyenlő volt, az idők
folyamán új jelleget öltöttek. Ezeknek az úgynevezett „vegyes” intézményeknek, szem előtt tartva
az alapítói karizmát, mérlegelniük kell, hogy lehetséges és kívánatos-e visszatérniük az eredeti
szándékhoz és lelkülethez. A szinódusi atyák kifejezték azt a kívánságot, hogy ezen
intézményekben minden Istennek szentelt személynek azonosak legyenek a jogai és a
kötelességei, kivéve az ordo szentségéből következő jogokat és kötelességeket.[150] E kérdés
kapcsán fölmerülő problémák megoldására külön bizottságot hoztak létre, s meg kell várni ennek
határozatait, hogy a hivatalos döntéseknek megfelelően lehessen a kívánt változtatásokat
végrehajtani.
Az evangéliumi élet új formái

5.9 Page 49

▲back to top
49
62. A Szentlélek, aki az idők folyamán az Istennek szentelt élet számos formáját hívta létre,
szüntelenül az Egyház mellett áll, részben úgy, hogy a már meglévő intézményeket támogatja az
eredeti karizmához hűséges megújulásban, részben úgy, hogy új karizmákat osztogat a mai
férfiaknak és nőknek, hogy olyan intézményeket alapítsanak, melyek válaszolni tudnak a mai
kihívásokra. Ezen isteni beavatkozás jelei az úgynevezett új alapítások, melyek a korábbi
intézményekkel szemben bizonyos értelemben eredeti sajátosságokkal bírnak.
Az új közösségek eredetisége gyakran abban áll, hogy férfiakból és nőkből, klerikusokból és világi
Krisztus-hívőkből, cölebsz és házas emberekből álló vegyes csoportok egy sajátos – olykor
valamely hagyományos formát követő, olykor a mai társadalom követelményeihez igazodó –
stílusban élnek. Az evangéliumi életre való elkötelezettség is különböző formákban fejeződik ki a
közösségi életre, a szegénységre és imádságra irányuló általános törekvések között.
Illetékességüknek megfelelően a vezetést megosztják a klerikusok és a világi Krisztus-hívők
között, és az apostoli cél nyitott az új evangelizáció követelményei iránt.
Bár egyrészt örvendetes a Szentlélek működése, másrészt különbséget kell tenni a karizmák
között. Ahhoz, hogy Istennek szentelt életről lehessen beszélni, alapvetően szükséges, hogy az új
közösségek és életformák sajátos vonásai valóban az Istennek szentelt élet lényeges teológiai és
kánonjogi elemeire épüljenek.[151] E különbségtétel mind helyi, mind egyetemes szinten
szükséges, hogy az egy Lélek iránt közösen lehessünk engedelmesek. Az egyházmegyékben a
püspök vizsgálja meg az ilyen közösségek alapítóinak és alapítónőinek életét, hitük tisztaságát,
lelkiségüket, egyházias érzületüket küldetésük teljesítésében, a képzés és a közösségbe való
fölvétel módját; bölcsen ítélje meg az esetleges gyöngeségeket, türelemmel várja ki a
gyümölcsöket, hogy fölismerhető legyen a karizma hitelessége (vö. Mt 7,16).[152] Különösen
kívánatos, hogy világos kritériumok alapján engedélyezzék az ilyen közösségek tagjainak a szent
rendek fölvételét.[153]
Ugyanezen megkülönböztetési elv alapján nem sorolhatók az Istennek szentelt élet sajátos
kategóriájába az elkötelezettségnek azok az önmagukban dicséretes formái, melyet egyes
keresztény házaspárok egyházi egyesületekben és mozgalmakban próbálnak, amikor
szeretetüket, melyet a házasság szentsége már „Istennek szentelt”,[154] tökéletessé akarják tenni
azáltal, hogy fogadalmat tesznek a házasélet tisztaságának megőrzésére, a szegénységre és az
engedelmességre, anélkül természetesen, hogy ennek gyermekeik bármi kárát látnák.[155] Az
ilyen tapasztalatok pontos értékelése nem jelenti kevésre becsülését az életszentség ezen
útjának, mely ajándékokban és törekvésekben végtelenül gazdag, s melyben a Szentlélek
kétségtelenül jelen van.
A kegyelmi ajándékok és a megújítási kezdeményezések gazdagsága láttán célszerűnek látszik
egy bizottság fölállítása az Istennek szentelt élet új formái kérdésének megoldására a célból, hogy
meghatározza a hitelesség kritériumait, melyeket az elbírálásnál és a döntéseknél figyelembe
lehet venni.[156] E bizottság feladata lesz többek között, hogy az utóbbi évtizedek

5.10 Page 50

▲back to top
50
tapasztalatainak birtokában kiértékelje, melyek azok az új formák, melyeket az egyházi tekintély
lelkipásztori okossággal és a közjó érdekében hivatalosan elismerhet, és a tökéletesebb
keresztény életre törekvőknek javasolhat.
Az evangélium szerinti élet új társulásai a legkevésbé sem foglalják el a helyét a föntebb említett
intézményeknek, melyeket továbbra is megillet a hagyomány által nekik biztosított, előkelő hely.
Az új formák is a Lélek ajándékai, hogy az Egyház egyre nagylelkűbb buzgósággal kövesse Urát,
és figyelmesebb legyen az isteni hívásra, mely az idők jelein keresztül nyilvánul meg. Így
mutatkozik meg a világnak az életszentség és a szolgálat sokféle formájában az, ami „az Istennel
való bensőséges egyesülés és az egész emberiség egységének jele és eszköze.”[157] A régi
intézmények, melyek közül sok nagyon kemény próbákat állt ki, de évszázadokon át bátran
kitartott, gazdagodhat, ha dialógust kezd a korunkban keletkező alapításokkal és ajándékokat
cserél velük.
Ily módon az Istennek szentelt élet különböző szervezeteinek életereje – a legrégibbtől a
legújabbig – éppúgy, mint az új közösségek elevensége, táplálja a hűséget a Szentlélek iránt, aki
a közösségnek és az élet örök megújulásának elve.
Nehézségek és távlatok
63. A folyamatban lévő társadalmi változások és a hivatások számának visszaesése a világ
bizonyos részein nagyon megterheli az Istennek szentelt életet. Sok intézmény apostoli műve, s
egyszerűen a jelenléte néhány helyi egyházban kockán forog. Miként a történelem folyamán már
többször, olyan intézmények is vannak, melyeknek a léte került veszélybe. Az egyetemes Egyház
rendkívül hálás nekik azért a nagylelkű szolgálatért, melyet tanúságtételük és szolgálatuk révén az
Egyház épülésére tettek.[158] A mai aggasztó helyzet egyáltalán nem semmisíti meg
szolgálatukat és a gyümölcsöket, melyeket fáradozásuk érlelt.
Más intézmények számára inkább az újjászerveződés jelenti a problémát. Ez a nem egyszerű és
nem ritkán fájdalmas feladat gondos tanulmányozást és meghatározott kritériumok szerinti
különbségtételt követel. Ilyen kritérium például a karizma értelmének megőrzése, a testvéries élet
ápolása, az egyetemes és a részegyház szükségleteinek figyelembevétele, a fáradozás azért,
amit a világ elhanyagol, nagylelkűen és bátran válaszolni – akár a szükségtől kényszerített
legegyszerűbb beavatkozással – a szegénység új formáira, elsősorban a legelhagyottabb
helyeken.[159]
A személyek és a kezdeményezések számszerű csökkenéséből fakadó különböző nehézségek
semmiképpen sem vezethetnek az Istennek szentelt élet evangéliumi erejébe vetett bizalom
elvesztéséhez, mely az Egyházban mindig jelen lesz és hatni fog. Még ha az egyes
intézményeknek nincs is előjoga a továbblétezésre, az Istennek szentelt élet a hívők között mindig
az Isten és a testvérek iránti szeretet válaszát fogja erősíteni. Ezért érvényes a tétel, hogy az

6 Pages 51-60

▲back to top

6.1 Page 51

▲back to top
51
Istennek szentelt élet egy formája vagy egy meghatározott intézmény történeti változásait meg kell
különböztetni az Istennek szentelt élet egyházi küldetésétől. Az előbbi a helyzetek változásával
megváltozhat, az utóbbi azonban maradandó.
Érvényes ez az Istennek szentelt élet mind szemlélődő, mind apostolkodó formájára. A Szentlélek
mindig új hatása alatt az Istennek szentelt élet összességében értékes tanúságtétel az isten- és
emberszeretet fölbonthatatlan egysége mellett, ami nem más, mint Isten szeretet emberi és
társadalmi termékenységének eleven emlékezete. Ezért az új szükséghelyzeteket azzal az
Istenre-hagyatkozással kell fogadni, mely tudja, hogy nem annyira a sikert, mint inkább a hűséges
elkötelezettséget kívánják mindenkitől. Amit mindenképp el kell kerülni, az az Istennek szentelt
élet lanyhulása, mely nem a számszerű fogyatkozásban, hanem az Úr, a hivatás és küldetés iránti
szeretet gyengülésében mutatkozik meg. A hűséges kitartás a hivatásban és a küldetésben a
világ előtt is hatásosan megvallja a szilárd bizalmat a történelem Urában, kiben kezében vannak
az idők, s a személyek, intézmények, népek sorsa. Így ajándékainak történelmi megvalósulásai is.
A fájdalmas válsághelyzetek az Istennek szentelt személyeket a Krisztus halálába és
föltámadásába vetett hitük bátor megvallására serkentik, hogy a halálból az életre való átmenetel
látható jeleivé válhassanak.
A hivatásgondozás föllendülése
64. Az Istennek szentelt élet küldetése és az intézmények életereje kétségtelenül attól a hűséges
elkötelezettségtől függ, mellyel az Istennek szentelt személyek meghívásukra válaszolnak, de
csak annyiban van jövőjük, amennyiben más férfiak és nők nagylelkűen elfogadják az Úr hívását.
A hivatások problémája valódi kihívás, mely közvetlenül az intézményeknek, de rajtuk keresztül az
egész Egyháznak is szól. A hivatásgondozásba nagy szellemi és anyagi energiákat vetettek be,
az eredmények azonban nem mindig felelnek meg a várakozásoknak és törekvéseknek. Így
megtörténhet, hogy az Istennek szentelt életre szóló meghívások a fiatal egyházakban és a
totalitárius rendszerek üldözése alatt élő egyházakban virágzanak, míg a hagyományosan
hivatásgazdag és missziós országokban hiányoznak.
E nehéz helyzet próbára teszi az Istennek szentelt személyeket és fölteszik maguknak a kérdést:
elhibáztunk valamit, hogy nem vonzzuk az új hivatásokat? Bizalmunkat Jézus Szívébe kell
vetnünk, aki mindig hív a követésére, és a Szentlélekre kell bíznunk magunkat, aki az Istennek
szentelt élet karizmájának forrása és ajándékozója. Miközben tehát örvendünk a Szentlélek
működésének, aki megfiatalítja Krisztus menyasszonyát azáltal, hogy sok nemzetben
fölvirágoztatja az Istennek szentelt életet, állandóan sürgetve kell kérnünk az aratás Urát, hogy
küldjön munkásokat Egyházába, hogy így fölkészítse az új evangelizálás sürgető követelményeire
(vö. Mt 9.37--38). A hivatásokért mondott imádságon kívül az érthető igehirdetéssel és megfelelő
katekézissel azon kell fáradoznunk, hogy az Istennek szentelt életre meghívottakban támogassuk
azt a szabad, de készséges és nagylelkű választ, amely hatékonnyá teszi a meghívás kegyelmét.

6.2 Page 52

▲back to top
52
A hivatásgondozás aranyszabálya ma is Jézus „jöjjetek és lássátok” fölszólítása (Jn 1,39),
melynek célja, hogy az alapítók és alapítónők példája szerint bemutassa az Úr Jézus
személyének ragyogását és az evangéliumért való teljes önátadás szépségét. Minden Istennek
szentelt személy elsőrendű feladata tehát, hogy szóval és példával bátran mutassa meg a
Krisztus-követés eszményét, és segítse a Szentlélek indításaira adott válasz megszületését a
meghívottak szívében.
A Krisztussal való első találkozásból fakadó lelkesedést természetesen követnie kell a
mindennapok türelmes fáradozásának, hogy a meghívásból ki tudjon alakulni az Úrral való
barátság. E célból a hivatásgondozás sajátos segédeszközöket használ, mint például a
lelkivezetést, hogy elősegítse az Úr szeretetére adott személyes választ, mely lényeges föltétel
ahhoz, hogy valaki az Úr tanítványa és országának apostola lehessen. Ha a hivatások virágzása a
Föld egyes területein igazolja is az optimizmust és a reményt, hiánya más régiókban nem
kedvetleníthet el, s nem vezethet a könnyelmű és meggondolatlan toborzás kísértéséhez. A
hivatásgondozás feladatát úgy kell megoldani, hogy egyre inkább az egész Egyház közös
elkötelezettsége legyen.[160] Ezért tevékeny együttműködést igényel lelkipásztoroktól,
szerzetesektől, családoktól és nevelőktől, amint ez egy-egy részegyház lelkipásztorkodásának
integrális részét alkotó szolgálat esetében mindig szükséges. Ezért minden egyházmegyében
meg kell lennie ennek az általános szolgálatnak, mely összehangolja és megsokszorozza az
erőket, s nem akadályozza, hanem inkább támogatja az egyes intézmények hivatásébresztő
tevékenységét.[161]
Isten egész népének a Gondviselés által támogatott tevékeny együttműködése csalhatatlanul el
fogja nyerni az isteni ajándékok teljességét. A keresztény szolidaritásnak elébe kell sietnie a
gazdaságilag szegényebb országokban jelentkező hivatásképzés szükségleteinek. Ilyen
esetekben a különböző intézmények részéről a hivatásokat a helyi egyházakkal teljes
összhangban kell támogatni, ami a lelkipásztori munkájukban való huzamosabb és aktív
részvétellel biztosítható.[162] A Szentlélekkel való együttműködés legmegfelelőbb módja, ha
nagyvonalúan a legjobb erőket vetik be a hivatásgondozásba, főként a megfelelő ifjúsági
lelkipásztorkodásba.
Az alapképzés feladatai
65. A szinódus általános gyűlése különös figyelmet szentelt azok képzésének, akik az Úrnak
akarják szentelni magukat.[163] A képzés célja az egyes emberek fölkészítése arra, hogy teljes
egészében odaadják magukat Krisztus követésében Istennek a küldetés szolgálatára. „Igent”
mondani az Úr hívására és személyesen elfogadni a meghívás növekedésének dinamikáját,
minden meghívott elidegeníthetetlen felelőssége, hiszen a szívét magának a személynek kell
kitárnia a Szentlélek előtt; azaz nemes lélekkel kell végigjárnia a képzés útját, hittel fogadva az
Úrtól és az Egyháztól a fölkínált kegyelmi eszközöket.[164]

6.3 Page 53

▲back to top
53
A képzésnek tehát a személyt a maga legbensőbb mélységében kell elérnie, úgy, hogy
viselkedése és szokásos megnyilvánulásai akár a döntő pillanatokban, akár a mindennapos
helyzetekben azt fejezzék ki, hogy teljesen és vidáman Istenhez tartozik.[165] Mivel az Istennek
szentelt élet célja a Jézus Krisztussal való azonosulás és az iránta való teljes odaadás,[166] a
képzésnek mindenekelőtt erre kell irányulnia. Egy útról van tehát szó, amelyen lépésről lépésre
növekszik a hasonlóság Krisztus Atya iránti érzületével.
Ha ez az Istennek szentelt élet célja, akkor a módszernek, mellyel fölkészítenek rá a teljesség
vonását kell viselnie és kifejeznie. Az egész személyt kell formálni,[167] figyelembe véve
egyéniségének minden szempontját, magatartását és szándékait.
Mivel az egész személy átformálására törekszik, nyilvánvaló, hogy a képzés soha nem maradhat
abba. Az Istennek szentelt személyeknek életük utolsó pillanatáig meg kell adni a lehetőséget
arra, hogy növekedjenek a karizma és intézményük küldetése iránti hűségben.
A képzésnek, hogy teljes lehessen, át kell fognia a keresztény élet és az Istennek szentelt élet
minden területét. Gondoskodni kell tehát emberi, kulturális, spirituális és lelkipásztori
fölkészítésről, s közben külön kell ügyelni arra, hogy a különböző szempontok harmonikusan
egészítsék ki egymást. A fejlődési folyamatnak tekintendő alapképzésnek, mely végigmegy a
személyes érlelődés minden lépcsőfokán – a pszichológiaitól és spirituálistól kezdve egész a
teológiai és lelkipásztoriig bezárólag – elegendő időt kell biztosítani. A papságra készülők
esetében ez egybeesik az átfogó képzés részét alkotó speciális tanulmányi programmal, és azzal
összhangban is kell lennie.
A nevelők és nevelőnők műve
66. Krisztus és a Szentlélek állandó ajándékozásával az Atya a szó szoros értelmében nevelője
annak, aki neki szenteli magát. E művében azonban emberi eszközöket használ, amikor a
meghívott mellé néhány idősebb testvért vagy nővért állít. A képzés tehát részesedés az Atya
művében, aki a Szentlélek által a fiatal férfiak és nők szívében formálja a Fiú érzületét. A
nevelőknek ezért az istenkeresés útját ismerő, tapasztalt vezetőknek kell lenniük, hogy másokat is
kísérni tudjanak ezen az úton. Ha figyelnek a kegyelem működésére, képesek lesznek arra, hogy
fölhívják a figyelmet a kevésbé szembetűnő akadályokra is, s mindenekelőtt a Krisztus-követés
szépségére és a karizma értékére, mely révén a követés beteljesedhet. A lelki bölcsesség
fényénél mindezt össze fogják kapcsolni az emberi eszközökből eredő tudással, amely segíthet
mind a hivatás körüli döntésben, mind az új ember kialakításában, hogy az egészen szabad
legyen. A képzés fontos eszköze a személyes beszélgetés, melyet közismert hatékonysága és
pótolhatatlansága miatt rendszeresen, s bizonyos gyakorisággal kell végezni.
E kényes feladatok fontossá teszik a megfelelő nevelők képzését, akiknek szolgálatukban nem
szabad letérniük az Egyház útjáról. A nevelőképző intézményeket lehetőleg olyan helyeken kell

6.4 Page 54

▲back to top
54
fölállítani, ahonnan kapcsolatot tarthatnak azzal a kultúrával, melyben később szolgálatukat
végzik. A régebbi és bevált hagyományú intézetek legjobb tagjaik rendelkezésre bocsátásával
segíthetik az újabb alapításokat.[168]
Közösségi és apostoli képzés
67. Mivel a képzésnek közösséginek is kell lennie, az Istennek szentelt élet és az apostoli élet
társaságai számára e képzés kiváltságos helye a közösség. Itt történik a beavatás a közösségi
élet örömeibe és fáradalmaiba. A másik pozitív tulajdonságait, másságát és korlátait elfogadva a
testvéri közösségben tanul meg mindenki amellett élni, akit Isten melléje állított. Főként
megtanulja, hogyan kell megosztania mindenki épülésére a kapott ajándékokat, hiszen „a Lélek
ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7).[169] Ugyanakkor a közösségi
életnek az alapképzéstől kezdve meg kell mutatnia az Istennek szenteltség missziós jellegét.
Ezért hasznos, ha az alapképzés idején az Istennek szentelt élet intézményeiben a nevelő
körültekintő felügyelete mellett a növendékek gyakorolják, hogy a környező kultúrával dialogizálva
hogyan kell apostolkodni, alkalmazkodni és kezdeményezni.
Ha egyrészt fontos, hogy az Istennek szentelt személyben lassanként kialakuljon az evangéliumi
kritikai érzék az őt körülvevő és későbbi munkaterületét jelentő kultúra értékei és fogyatkozásai
iránt, másrészt be kell gyakorolnia az élet egységének, az Isten és a felebarát iránti szeretet
egybeolvasztásának nehéz művészetét, s emellett meg kell tapasztalnia, hogy az apostolkodás
lelke az imádság, de azt is, hogy az apostolkodás élteti és serkenti az imádságot.
Egy átfogó és korszerű képzési terv (ratio) szükségessége
68. Az örök fogadalomig tartó kifejezett képzési időszak a női és férfi rendeknek és a szerzetes
testvéreknek egyformán ajánlott. Érvényes ez lényegében a klauzúrás közösségekre is,
melyeknek megfelelő programot kell kidolgozniuk a szemlélődő életre való képzésre és Egyházon
belüli sajátos feladatukra tekintettel.
A szinódusi atyák sürgetve kérték az Istennek szentelt élet és az apostoli élet társaságainak
minden intézményét, hogy amilyen gyorsan csak lehet, dolgozzanak ki egy ratio institutionis-t,
azaz az intézmény karizmája által inspirált képzési tervet, mely világosan és dinamikusan
megmutatja az utat, melyen járni kell, ha valaki saját intézménye lelkiségét tökéletesen el akarja
sajátítani. E ratio ma elengedhetetlenül szükséges: egyrészt megmutatja, hogyan kell közvetíteni
az intézmény szellemét, hogy az ifjú nemzedékek különböző kultúrákban és eltérő földrajzi
környezetben hamisítatlanul megvalósíthassák; másrészt megkönnyíti az Istennek szentelt
személyek életútját, hogy a különböző életszakaszokban ugyanabban a szellemben élhessenek
és haladhassanak a Krisztusban való hit teljes beéréséig.
Ha tehát igaz, hogy az Istennek szentelt élet megújulása elsősorban a képzéstől függ, ugyanúgy

6.5 Page 55

▲back to top
55
igaz, hogy a képzés attól függ, képesek-e lelki és pedagógiai bölcsességben gazdag módszert
fölkínálni, mely a jelöltet lépésről lépésre elvezeti odáig, hogy magára öltse az Úr Krisztus
önzetlen érzületét. A képzés egy életfolyamat, mely által az ember léte mélyéig megtér Isten
igéjéhez, és elsajátítja annak művészetét, hogyan kell a világi valóságban Isten jeleit keresni. Egy
olyan korban, mely egyre inkább kiiktatja a vallásos értéket a kultúrából, ez a képzési út kettős
értelemben jelentős: hatására az Istennek szentelt személy nemcsak Istent tudja „meglátni” a hit
szemével egy olyan világban, mely figyelmen kívül hagyja az ő jelenlétét, hanem arra is képes,
hogy sajátos karizmájának tanúságtételével valamiképpen „észlelhetővé” tegye Isten jelenlétét.
A folyamatos továbbképzés
69. A folyamatos továbbképzés mind az apostoli, mind a kontemplatív élet intézményei számára
az Istennek szenteltség lényeges követelménye. Mint mondtuk, a képzési folyamat nem
korlátozódik az alapképzésre, mert az Istennek szentelt személy már csak emberi korlátai miatt
sem gondolhatja, hogy az az új ember, aki minden élethelyzetben megtapasztalja Krisztus
érzületét, befejezte fejlődését. Az alapképzéshez ezért kapcsolódnia kell a folyamatos
továbbképzésnek, mely kialakítja az emberben a készséget, hogy élete minden napján engedje
magát formálni.[170]
Következésképpen döntő fontosságú, hogy a Ratio institutionis részeként minden intézmény
határozza meg a folyamatos továbbképzés lehető legpontosabb és rendszeres tervét, melynek fő
célja, hogy az Istennek szentelt személyeket az egész életet átfogó programmal kísérje. Senki
sem térhet ki az emberi és vallási fejlődése elől, mint ahogy senki sem élhet a tökéletesség
önelégültségével. Az ember egyetlen életszakaszában sem érezheti magát annyira biztonságban
vagy annyira buzgónak, hogy mellőzhetné az óvatosságot a hűség megőrzésében, mint ahogy
olyan életkor sincs, mely befejezettnek tekinthetné a személy érlelődését.
A hűség dinamizmusában
70. Van egy bizonyos lelki fiatalság, mely az időben maradandó: azzal a ténnyel áll kapcsolatban,
hogy az egyén minden életszakaszában új feladatot, sajátos létmódot, sajátos szeretetet és
szolgálatot keres és talál.[171]
Az Istennek szentelt életben az apostoli tevékenységbe való teljes belekapcsolódás első évei
alapjában véve kritikus szakaszt jelentenek, mert egy irányított állapotból a felelős tevékenység
állapotába kerül az ember. Fontos, hogy az Istennek szentelt fiatal személyek mellett támogatóan
álljon egy testvér vagy nővér, és Krisztus iránti szeretetének és lelkesedésének fiatalos
frissességét segítse teljesen megélni.
A következő életszakaszban megjelenhet a megszokás veszedelme, valamint a csekély
eredmények láttán a kiábrándulás kísértése. Az Istennek szentelt személyeket az élet középső

6.6 Page 56

▲back to top
56
szakaszán abban kell segíteni, hogy az evangélium és a karizmatikus ihletettség fényében újra
gondolják át eredeti elhatározásukat, nem cserélve föl az önátadás tökéletességét az eredmények
mennyiségével. Ezáltal a személyes döntés új lendületet és új motivációkat nyerhet. Ez az
életszakasz a lényeges dolgok keresésének szakasza.
Az érett kor szakasza a személyes növekedéssel együtt magával hozhatja egy bizonyos
individualizmus veszélyét, melyet a korszerűtlenségtől való félelem, a megmerevedés, az
elernyedés és az abbahagyás jelenségei kísérnek. Most a folyamatos továbbképzésnek nemcsak
abban kell segítenie, hogy újra rátaláljanak egy magasabb szintű lelki és apostoli életformára,
hanem abban is, hogy fölfedezzék ezen életszakasznak sajátosságait. A személyiség bizonyos
összetevőinek tisztulása után az önátadás ebben az életszakaszban tisztábban és nagylelkűbben
emelkedik Istenhez, és higgadtabban, diszkrétebben, ugyanakkor áttetszőbben és a kegyelemben
gazdagabban tér vissza a testvérekhez. Ez a lelki atyaság és anyaság ajándéka és
megtapasztalása.
Az öregkor új problémákat vet föl, melyeket körültekintő lelki programmal kell megelőzni. A
tevékenységtől való fokozatos visszavonulás, némely esetben betegség és a kényszerű tétlenség
nagyon formáló hatású tapasztalatokat hoz. Jóllehet e visszahúzódás gyakran fájdalmas, az
Istennek szentelt személynek lehetőséget ad arra, hogy engedje magát formálni a húsvéti
tapasztalattól,[172] s vegye magára a megfeszített Krisztus alakját, aki mindenben teljesíti az Atya
akaratát, s rá bízza magát egészen addig, hogy visszaadja Neki a lelkét. Ez az azonosulás az
Istennek szenteltség megélésének új módja, mely nincs egy vezetői feladat vagy apostoli munka
eredményeihez kötve.
Mikor pedig elérkezik a pillanat, hogy az Úr szenvedésének utolsó órájával egyesüljön, az
Istennek szentelt személy tudja, hogy az Atya a hosszú ideje tartó, titokzatos képzési folyamatot
benne most befejezi. A halált úgy készíti elő és várja a lélek, mint szeretetének és önátadásának
utolsó aktusát.
Hozzá kell fűznünk, hogy a különböző életszakaszoktól függetlenül minden életkornak lehetnek
kritikus helyzetei, akár külső tényezők hatására, mint például hely- vagy hivatalváltozás,
nehézségek a munkában, apostoli sikertelenségek, megnemértés, mellőzés stb.; akár szoros
értelemben vett személyes tényezők, mint például testi vagy pszichés megbetegedés, lelki
szárazság, szomorúság, kapcsolat-problémák, erős kísértések, hit- vagy identitás-krízisek,
fölöslegesség érzése és hasonlók. Aki terhesnek érzi a hűséget, az iránt mind személyes, mind
közösségi szinten több bizalmat és nagyobb szeretetet kell tanúsítani. Ilyenkor főként az elöljáró
szeretetteljes közelségére van szükség; s nagyon vigasztaló lehet egy testvér vagy nővér
megfelelő segítsége is, kinek előzékeny és készséges jelenléte hozzásegíthet ama szövetség
értelmének újra fölfedezéséhez, melyet Isten kezdeményezett és soha nem akar visszavonni. Így
a megpróbált lélek a tisztulást és a kiüresítést úgy fogadja, mint a megfeszített Krisztus
követésének lényeges mozzanatait. A próbatétel úgy jelenik meg előtte, mint a gondviselés

6.7 Page 57

▲back to top
57
képzési eszköze az Atya kezében: nem pusztán pszichológiai harc, melyet önmagával és
gyöngeségeivel kell vívnia, hanem vallásos küzdelem, melyet minden nap Isten jelenléte és a
kereszt ereje pecsétel meg!
A folyamatos továbbképzés természete
71. A képzés alanya minden életszakaszban a személy, célja pedig az egész ember képzése, aki
arra hivatott, hogy „teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel” (MTörv 6,5) Istent keresse és
szeresse, a felebarátot pedig úgy szeresse, mint önmagát (vö. Lev 19,18; Mt 22,37--39). Az Isten,
valamint a testvérek és nővérek iránti szeretet egy hatalmas dinamizmus, mely a növekedést és a
hűséget állandóan lelkesítheti.
A lelki életnek magától értetődően elsőbbsége van. Az Istennek szentelt személy benne találja
meg újra a maga identitását és egy derűs, mély nyugalmat, növekszik figyelmessége Isten
igéjének mindennapos követelményei iránt, és engedi, hogy intézményének eredeti inspirációja
vezérelje. A Szentlélek hatására az imádság, a csönd és a magány idejét határozottan védelmezi,
s a hétköznapok fáradozásai közepette sürgetve könyörög a bölcsesség ajándékáért (vö. Bölcs
9,10).
Az emberi és testvéri dimenzió önismeretet és saját korlátainak ismeretét igényli, hogy belőlük a
teljes szabadságra vezető út megtételéhez ösztönzést és támogatást nyerjen. A mai helyzetben
rendkívül jelentős az Istennek szentelt személy belső szabadsága, érzelmi integrációja,
kommunikációs képessége mindenkivel, elsősorban a saját közösségével, lelkének higgadtsága,
együttérzése a szenvedőkkel, igazságszeretete, valamint szavainak és tetteinek összhangja.
Az apostoli dimenzió megnyitja az Istennek szentelt személy értelmét és szívét, s készségessé
teszi a szüntelen fáradozásra, ami annak jele, hogy Krisztus szeretete sürgeti őt (vö. 2Kor 5,14).
Ez vezet az apostoli tevékenység célkitűzéseinek és módszereinek korszerű megújításához,
hűségben az alapító vagy alapítónő szelleméhez és célkitűzéseihez, s a kiérlelt hagyományhoz,
figyelembe véve a megváltozott történelmi, kulturális, általános és helyi viszonyokat.
A kulturális és szakmai dimenzió – föltételezve egy megbízható, józan különbségtevésre fölkészítő
teológiai képzést – megköveteli a folyamatos, korszerű megújulást és azoknak a területeknek
fokozott figyelembevételét, melyekre az egyes karizmák vonatkoznak. Ezért szellemileg nyitottnak
és lehetőleg alkalmazkodóképesnek kell maradni, hogy a kor követelményeinek megfelelően
lehessen tervezni és végezni a szolgálatot, azáltal, hogy a kulturális haladás által fölkínált
eszközöket igénybe veszik.
Végül a karizma dimenziója összefoglalja az összes követelményeket, mint szintézis, mely
megköveteli az Istennek szenteltség nem csupán apostoli, hanem aszketikus és misztikus
összetevőinek elmélyítését is. Ebből következik, hogy minden intézmény minden tagjának buzgón

6.8 Page 58

▲back to top
58
kell tanulmányoznia intézménye szellemét, történelmét és küldetését, hogy a személyes és
közösségi hasonulás növekedhessék.[173]
AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET ISTEN VILÁG IRÁNTI SZERETETÉNEK BIZONYSÁGA
A küldetésre konszekrálva
72. Jézusnak, a szeretett Fiúnak példája szerint, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött”
(Jn 10,36), Isten azokat is, akiket Krisztus követésére hív, konszekrálja és a világba küldi, hogy
kövessék példáját és folytassák küldetését. Ez alapvetően minden tanítványra érvényes, de
különösen érvényes azokra, akik az Istennek szentelt élet sajátos formájában arra hívattak, hogy
Krisztust „közelebbről” kövessék és „egészen” érte éljenek. Ezért hivatásuk magában foglalja azt a
feladatot, hogy teljesen a küldetésnek szenteljék magukat; sőt, a Szentlélek hatására, aki minden
meghívás és karizma forrása, maga az Istennek szentelt élet válik küldetéssé, miként Jézus élete
teljesen az volt. Az evangéliumi tanácsok vállalása, mely a személyt teljesen fölszabadítja az
evangélium számára, ebből a szempontból mutatja meg a maga jelentőségét. Ezért állítanunk kell,
hogy e küldetés minden – nem csupán a tevékeny, hanem a szemlélődő – intézmény számára
nagyon lényeges.
A küldetés ugyanis a külső tevékenységet megelőzően azáltal bontakozik ki, hogy a személyes
tanúságtétellel magát Krisztust teszi jelenvalóvá a világ számára. Ez az Istennek szentelt élet
kihívása, ez elsőrangú feladata! Minél inkább azonosul valaki Krisztussal, annál jelenvalóbbá és
tevékenyebbé teszi Őt a világban az emberek üdvösségére.
Elmondható tehát, hogy az Istennek szentelt személy már konszekrációjánál fogva az intézmény
céljának megfelelő „misszióban” van. Ha az alapító karizma lelkipásztori jellegű, az élet
tanúságtétele, s az apostolkodás vagy az emberi haladás művei nyilvánvalóan egyaránt
szükségesek: a munka és az élet tanúságtétele egyaránt Krisztust jeleníti meg, aki az Atya
dicsőségére van szentelve, s egyúttal a világba küldetett a testvérek és nővérek
üdvösségéért.[174]
A szerzetesi élet egy másik, egészen sajátos mozzanattal is részesedik Krisztus küldetésében: és
ez a közösségben a küldetésért megélt testvéri élet. A szerzetes élete ezért annál apostolibb,
minél bensőségesebb odaadása az Úr Jézus iránt, minél testvéribb a közösségi élete, s minél
buzgóbban kapcsolódik az intézmény sajátos küldetésébe.
Isten és az ember szolgálatában
73. Az Istennek szentelt életnek az a prófétai feladata, hogy fölfogja Istennek az emberekre
vonatkozó tervét, és úgy szolgálja azt, ahogy a Szentírás hirdette és a történelemben
megmutatkozó bölcs isteni tevékenység jeleinek figyelmes olvasásából kitűnik.

6.9 Page 59

▲back to top
59
Isten terve egy megmentett és összebékült emberiségre vonatkozik (vö. Kol 2,20--22). Hogy e
szolgálatot a kellő módon teljesíthessék, az Istennek szentelt személyeknek mély
istentapasztalattal kell rendelkezniük, és tudatosítaniuk kell a kor kihívásait, úgy, hogy a
Szentlélek segítségével megkülönböztetve megértik e kihívások mély teológiai jelentését. A
történelmi eseményekben ugyanis gyakran van elrejtve isteni fölhívás arra, hogy Isten terve
szerint gyümölcsöző tevékenységet folytassunk.[175]
Az idő jelei között – mint a zsinat mondja – az evangélium fényénél kell különbséget tenni, hogy
„minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen
és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről.”[176] Ezért ki kell tárni a szívet a
Lélek belső indításaira, aki arra hív, hogy a Gondviselés jeleit a maguk mélységében fölfogjuk. Ő
hívja az Istennek szentelt életet, hogy a mai világ új problémáira új válaszokat adjon. Ezeket az
isteni intelmeket csak olyan emberek fogják föl, akik mindenben Isten akaratát keresik, hűségesen
elfogadják, és bátran megvalósítják olyan döntésekben, melyek mind az eredeti karizmával, mind
a konkrét történelmi szituáció követelményeivel összhangban állnak.
A sok probléma és nyomorúság láttán – melyek olykor veszélybe sodorják, sőt fölmorzsolni
látszanak az Istennek szentelt életet – a meghívottaknak vállalniuk kell a feladatot, hogy az egész
világ sok nyomorúságát szívükön viselik és imádságukba foglalják, s ugyanakkor az alapítási
karizmához tartozó területeken serényen tevékenykednek. Odaadásukat nyilvánvalóan a
természetfölötti megkülönböztetés képességének kell vezérelnie, s tudniuk kell szétválasztani a
Lélektől származó dolgokat a Vele ellentétesektől (vö. Gal 5,16--17.22; 1Jn 4,6). A regulához és a
konstitúcióhoz való hűség által őrzi meg a Lélek az Egyházzal való teljes közösséget.
Ily módon az Istennek szentelt élet nemcsak az idő jeleinek olvasására szorítkozik, hanem ahhoz
is hozzájárul, hogy a mai időnek megfelelő új evangelizációs tervek megszülessenek és
megvalósuljanak. Mindez azzal a hívő bizonyossággal történik, hogy a Szentlélek a legnehezebb
kérdésekre is meg tudja adni a megfelelő választ. Ebben az összefüggésben újra fölfedezhető a
tétel, amit az apostoli tevékenység nagy alakjai mindig tanítottak: úgy kell Istenben bízni, mintha
minden Tőle függne, és úgy kell dolgozni, mintha minden rajtunk múlna.
Egyházi együttműködés és apostoli lelkiség
74. A mondottaknak az Egyház többi tagjával közösségben és dialógusban kell történnie. A
küldetésnek szóló kihívások oly nagyok, hogy az Egyház összes tagjának együttműködése nélkül
sem a megkülönböztetés, sem a cselekvés nem lehet hatékony. Az egyes emberek alig
rendelkeznek a végső válasszal, mely csak összevetésből és dialógusból születhet meg. Főként a
különböző karizmák közötti aktív kapcsolat biztosítja a kölcsönös gazdagítást és a küldetés
hatékonyabb teljesítését. Az elmúlt évek tapasztalata messzemenően bizonyítja, hogy „a szeretet
új neve dialógus”:[177] egész különlegesen érvényes ez az egyházi szeretetre. A dialógus segít
abban, hogy a problémákat a maguk valós dimenzióiban lássuk, és a siker nagyobb reményével

6.10 Page 60

▲back to top
60
fogjunk megoldásukhoz. Az Istennek szentelt élet – mivel a testvéri életet ápolja – a dialógus
sajátos tapasztalataival rendelkezik. Ezért hozzájárulhat a kölcsönös elfogadás légkörének
kialakításához, melyben a különböző egyházi személyek – érezvén a hivatásuknak szóló
megbecsülést – nagyobb meggyőződéssel törekszenek a nagy egyetemes küldetést teljesítő
egyházi közösségre.
Az apostoli szolgálat bármely módján tevékeny intézményeknek végül ápolniuk kell a tevékenység
olyan erős lelkiségét, mely Istent meglátja mindenben és mindent Istenben lát. „Tudnunk kell
ugyanis, hogy miként a jól rendezett élet arra törekszik, hogy a tevékenységből szemlélődésbe
menjen át, úgy a lélek hasznosan tér vissza a szemlélődésből a tevékenységbe, hogy még
tökéletesebben valósítsa meg azt, ami a szemlélődésben lángra lobbantotta a szívet. A tevékeny
életnek tehát a szemlélődésbe kell vezetnie, és viszont, amit bensőnkben szemlélődve látunk,
annak jobb cselekvésre kell vezetnie.”[178] Maga Jézus adott tökéletes példát arra, miként
egyesíthető az Atyával való közösség a nagyon tevékeny élettel. Ezen egységre való folytonos
törekvés nélkül állandóan leselkedik a belső elszürkülés, az elbizonytalanodás és a csüggedés
veszedelme. A szemlélődés és a tevékenység szoros kapcsolata ma is, miként tegnap, lehetővé
teszi a helytállást a legnehezebb helyzetekben is.
Krisztus szívével szeretni
75. „... mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette őket. Vacsora közben
történt... fölkelt a vacsora mellől... mosni kezdte tanítványai lábát, és a derekára kötött kendővel
megtörölte.” (Jn 13,1--2.4--5)
A lábmosással Jézus kinyilatkoztatja Isten ember iránti szeretetének mélységét: benne maga Isten
adja magát az emberek szolgálatára! Egyidejűleg föltárja a keresztény élet s méginkább az
Istennek szentelt élet értelmét, mely nem más, mint az odaadó szeretet, a konkrét és serény
szolgálat élete. Mivel az Istennek szentelt élet az Emberfiát követi, „aki nem azért jött, hogy neki
szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon” (Mt 20,28), jellemző rá – legalábbis hosszú történetének
legjobb időszakaiban – e „lábmosás”, azaz a legszegényebbek és leginkább rászorulók szolgálata.
Az Istennek szentelt élet egyrészt elmerül annak az Igének magasztos misztériumában, aki
Istennél volt (vö. Jn 1,1), másrészt követi ugyanazt az Igét, aki megtestesült, megalázta és
kiüresítette önmagát, hogy az embereknek szolgáljon. Azok, akik Krisztust az evangéliumi
tanácsok útján követik, mindenüvé követni akarják Őt, s meg akarják tenni mindazt, amit Ő tett.
Ő szüntelenül hív új tanítványokat, ifjakat és leányokat magához, hogy a Lélek kiárasztása által
(vö. Róm 5,5) közölje velük az isteni agapét, a maga sajátos szeretetét, és arra késztesse őket,
hogy alázatos odaadásban minden önzéstől mentesen szolgáljanak másokat. Péternek – aki a
színeváltozás ragyogásától elragadtatva lelkesen kiáltja: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Mt 17,4) –
szól a fölhívás, hogy térjen vissza a világ útjaira, hogy a továbbiakban Isten országát szolgálja:
„Jöjj le, Péter; szerettél volna megnyugodni a hegyen: jöjj le; hirdesd az igét, ragadj meg minden

7 Pages 61-70

▲back to top

7.1 Page 61

▲back to top
61
lehetőséget, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, buzdíts bátran és a tanítás minden
módján. Fáradozzál, övezd föl magad, vedd föl a szenvedéseket és gyötrelmeket is, hogy a
szeretetben végzett jócselekedetek szépsége és ragyogása által birtokolhasd azt, ami az Úr
ruháinak ragyogásában vált láthatóvá”.[179] Az Úr arcának látása nem gyöngítette az apostolban
az emberek iránti elkötelezettséget; épp ellenkezőleg, megerősítette azáltal, hogy új képességet
adott az apostolnak, hogy megszabadítván minden torzítástól, alakítsa a történelmet.
Az isteni szépség keresése arra készteti az Istennek szentelt személyeket, hogy a testvérek és
nővérek éhségtől barázdált, politikai ígéretekből kiábrándult, megalázott, saját kultúrájuk
meggyalázását átélő, erőszakot szenvedő arcán, a megfélemlített kiskorúak, a megalázott és
meggyalázott nők, a be nem fogadott, megfáradt emigránsok, az emberi méltóságuktól
megfosztott öregek arcán vegyék gondjaikba az eltorzított isteni képmást.[180] Így az Istennek
szentelt élet a cselekedetek nyelvén bizonyítja, hogy az isteni szeretet az önzetlen és tevékeny
szeretet alapja és ösztönzője. Erről volt meggyőződve Páli Szent Vince, amikor a Szeretet
Leányainak ezt az életcélt adta: „A közösség szelleme abban áll, hogy odaadjuk magunkat
Istennek a mi Urunk szeretetére és szolgálatára az anyagiakban és szellemiekben szegények
személyében, otthonukban vagy másutt, hogy a szegény fiatal lányokat, a gyermekeket, s
általában mindenkit tanítsunk, akiket az isteni Gondviselés küld hozzánk.”[181]
A szeretet különböző területei közül ma a világnak különösen az mutatja meg a „mindvégig” való
szeretetet, ha lelkesen hirdetjük Jézus Krisztust mindazoknak, akik még nem ismerik Őt, azoknak,
akik megfeledkeztek róla, s kiváltképpen a szegényeknek.
Az Istennek szentelt élet különleges hozzájárulása az evangelizáláshoz
76. Az Istennek szentelt élet különleges hozzájárulása az evangelizáláshoz elsősorban az
Istennek, valamint a testvéreknek és nővéreknek teljesen átadott élet tanúságtételében áll, mely
az emberszeretetből önmagát szolgává tevő Megváltót követi. Az üdvösség művében ugyanis
minden az isteni agapéban való részesedésből ered. Az Istennek szentelt személyek
konszekrációjukban és önátadásukban láthatóvá teszik annak a Krisztusnak szerető és üdvözítő
jelenlétét, akit az Atya megszentelt és a világba küldött.[182] Ha engedik, hogy Ő megragadja őket
(vö. Fil 3,12), alkalmassá válnak arra, hogy emberi természetének mintegy folytatásai
legyenek.[183] Az Istennek szentelt élet beszédesen fejezi ki, hogy minél inkább Krisztusból él
valaki, annál inkább tud másokat szolgálni, amennyiben előre tör a missziós front első vonalaiig és
vállalja a legnagyobb kockázatokat is.[184]
Az első evangelizálás: Krisztust hirdetni a nemzeteknek
77. Aki Istent, mindenki Atyját szereti, annak a felebarátot is szeretnie kell, akiben fölismeri a
testvért és a nővért. Éppen ezért nem maradhat közömbös, ama ténnyel szemben, hogy közülük
sokan nem ismerik Isten szeretetének tökéletes megmutatkozását Krisztusban. A Krisztus

7.2 Page 62

▲back to top
62
parancsa iránti engedelmességből fakad a nemzetekre irányuló missziós buzgóság, melyet
minden tudatos keresztény megoszt a természete szerint missziós Egyházzal. Ezt a lendületet
mindenekelőtt mind a szemlélődő, mind a tevékeny élet intézményei magukévá teszik.[185] Az
Istennek szentelt személyeknek ugyanis feladata, hogy a nem keresztények között is[186]
megjelenítsék a szűz, szegény, engedelmes, imádkozó és misszionáló Krisztust.[187] Ha
dinamikusan hűségesek karizmájukhoz, Istennek szenteltségük alapján[188] érezniük kell, hogy
különleges együttműködésükkel részesei az Egyház missziós tevékenységének. Lisieux-i Szent
Teréz ismételten kifejezett kívánsága, „szeretni Téged és szerettetni másokkal”, Xavéri Szent
Ferenc lobogó vágya – „sok tudós, ha meggondolná, hogy Isten, a mi Urunk számonkéri tőlük
talentumukat, megriadna, s azon eszközök és lelki gyakorlatok felé fordulna, melyek
megismerhetővé és érezhetővé teszik szívében az isteni akaratot, és a saját hajlandóságai helyett
az isteni akarathoz fordulna: 'Uram, itt vagyok, mit akarsz, hogy cselekedjem? Küldj, ahová
akarsz;'”[189] --, s számtalan szent hasonló tanúságtétele mutatja azt a kiolthatatlan missziós
törekvést, mely annyira megkülönbözteti és jellemzi az Istennek szentelt életet.
Jelen lenni a Föld minden szögletében
78. Az Apostol szavát: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) minden intézmény tagjai
megismételhetik, mert az Istennek szentelt élet feladata, hogy a világ bármely sarkában Krisztus
országának terjesztéséért és megerősítéséért dolgozzon, s az evangéliumot mindenhová, a
legtávolabbi vidékekre is elvigye.[190] Valóban, a missziók története tanúskodik arról a nagyszerű
szolgálatról, melyet ezek az intézmények a nemzetek evangelizációjáért teljesítettek: a legrégibb
monasztikus rendektől kezdve a legújabb, kizárólag „pogányokat” misszionáló alapításokig, az
aktív élet intézményeitől a szemlélődőkig[191] megszámlálhatatlan sokaság vetette be erőit „az
Egyház e lényeges és soha le nem zárható fő tevékenységében”,[192] mellyel az Egyház a
Krisztust nem ismerők tömegeihez fordul.
Ez az elkötelezettség ma is sürgetően igényli az Istennek szentelt élet intézményeinek és az
apostoli élet társaságainak együttműködését: Krisztus evangéliumának hirdetése a lehető
legnagyobb hozzájárulást várja tőlük. A fiatal egyházakban keletkezett vagy tevékenykedő
intézményeknek is meg kell nyílniuk a nem keresztények misszionálására bel- és külföldön
egyaránt. A némelyeket sújtó nehézségek ellenére, jó mindenkit emlékeztetni arra, hogy miként „a
hit erősödik a továbbadás által”,[193] a misszió megerősíti az Istennek szentelt életet, új lendületet
és motivációkat ad neki és hűségre ösztönzi. A missziós tevékenység széles teret nyit az Istennek
szentelt élet különböző formáinak befogadására.
A szerzetesnőknek, a szerzetes testvéreknek és a világi intézmények tagjainak a pogány misszió
különleges és rendkívüli lehetőségeket nyújt a kifejezett apostoli munkára. A világi intézmények
tagjai a világi hivatások sajátos területein nagyon értékes evangélium-hirdető tevékenységet
fejthetnek ki a környezet, a struktúrák, sőt az együttélést szabályozó törvények területén.
Ezenkívül a Jézust még nem ismerő emberek mellett élve tanúskodhatnak az evangélium

7.3 Page 63

▲back to top
63
értékeiről, s ezáltal kifejezetten misszionálhatnak.
Hangsúlyoznunk kell, hogy azokban az országokban, melyekben nem keresztény vallások vertek
gyökeret, az Istennek szentelt élet mind nevelő, karitatív és kulturális tevékenysége, mind
szemlélődő jelenléte rendkívül jelentős. Ezért az új egyházakban, különösen a szemlélődő
közösségek alapítását kell bátorítani, mivel „a szemlélődő élet hozzátartozik az Egyház teljes
jelenlétéhez.”[194] Továbbá megfelelő eszközökkel – akár misszionárius férfiak és nők
munkájával, akár a megszentelt élet intézményeinek anyagi segítésével a szegényebb
egyházmegyékben – gondoskodni kell az Istennek szentelt élet különböző formáinak arányos
eloszlásáról, hogy új impulzust nyerjen az evangelizáció.[195]
Krisztus hirdetése és az inkulturáció
79. Krisztus hirdetésének „az Egyház küldetésében mindig elsőbbsége van”,[196] s célja a
megtérés, azaz a teljes és komoly odafordulás Krisztushoz és evangéliumához.[197] A missziós
tevékenység összképéhez hozzátartozik az inkulturáció folyamata és a vallások közötti dialógus
is. Az inkulturáció kihívását az Istennek szentelt személyeknek úgy kell fölfogniuk, mint fölhívást a
kegyelemmel való együttműködésre a különböző kultúrák megközelítésekor. Ennek föltételei a
komoly, személyes előkészület, az érett megkülönböztető képesség, a hűséges ragaszkodás az
igazhitűség és hitelesség mellőzhetetlen kritériumaihoz a tanításban, valamint az egyházi
közösség.[198] Az alapítók és alapítónők karizmájára támaszkodva sok Istennek szentelt személy
megértette, hogy a különböző kultúrákhoz Jézus érzületével kell közelíteni, aki „kiüresítette
önmagát, és olyan lett, mint egy rabszolga” (vö. Fil 2,7), s türelmesen és bátran törekedve a
dialógusra, hasznos kapcsolatokat alakítottak ki a legkülönbözőbb népekkel, s mindenkinek
hirdették az üdvösség útját. Közülük ma is mily sokan képesek arra, hogy az egyes személyek és
egész népek történetében keressék és fölismerjék Isten jelenlétének nyomait, aki az egész
emberiséget elvezeti az Ő üdvözítő akarata jeleinek megismerésére! E keresés maguknak az
Istennek szentelt személyeknek is javára szolgál: a különböző civilizációkban fölfedezett értékek
arra késztethetik őket, hogy buzgóságukat szemlélődéssé és imádsággá emeljék, a társadalmi
együttlétet és a vendégbarátságot intenzívebben gyakorolják, és jobban figyeljenek a személyre
és a természetre.
Egy igazi inkulturációhoz olyan magatartásformákra van szükség, melyek az Úréhoz hasonlók, aki
emberré lett és szeretettel és alázattal jött közénk. Ily módon az Istennek szentelt élet különösen
is alkalmassá teszi az embereket arra, hogy vállalják az inkulturáció széleskörű és fáradságos
munkáját, mert megszokták a dolgoktól és sok szempontból a saját kultúrájuktól való eltávolodást.
Ha az Istennek szentelt személyek ezzel az érzülettel próbálják tanulmányozni és megérteni a
kultúrákat, jobban meg tudják ismerni igazi értékeiket, s annak módját, hogy karizmájuk
segítségével hogyan lehet ezeket az értékeket fölemelni és tökéletesíteni.[199] Természetesen
nem szabad elfelejteni, hogy sok régi kultúrában a vallásos kifejezés oly mélyen beépült, hogy a
vallás gyakran a kultúra transzcendentális dimenzióját képviseli. Ilyen esetben a hiteles

7.4 Page 64

▲back to top
64
inkulturációnak szükségszerűen együtt kell járnia a nyitott vallásközi dialógussal, mely „nem áll
ellentétben a pogányok missziójával, és nem ment föl az evangélium hirdetése alól.”[200]
Az Istennek szentelt élet inkulturációja
80. Az Istennek szentelt élet, mely önmagában az evangélium értékeinek hordozója, ha hitelesen
élik, eredeti módon válaszolhat az inkulturáció kihívásaira. Mivel ez az élet annak jele, hogy Isten
mindenek fölött való és országa megelőz mindent, maga is kihívássá válik, mely a dialógusban föl
tudja rázni az emberek lelkiismeretét. Amennyiben az Istennek szentelt élet őrzi sajátos prófétai
erejét, egy adott kultúrán belül az evangélium kovászává lesz, melynek van ereje fölemelni és
megtisztítani a kultúrát. Ezt bizonyítja számtalan szent férfi és nő története, akik a legkülönbözőbb
történelmi időkben úgy tudtak elmerülni a maguk korában, hogy az nem borította el őket, sőt a
maguk nemzedékének új utat tudtak mutatni. Az evangéliumi életstílus egy új kultúrmodell
kezdeményezésének fontos forrása. Mily sok alapító és alapítónő – jóllehet ismerte saját korlátait
– fogadta el korának néhány kihívását, s válaszolt rá úgy, hogy abból a kultúra megújulása fakadt!
A rendi élet közösségei és az apostoli élet társaságai konkrét és jelentős kulturális
kezdeményezéseket tehetnek, ha tanúságtételük valóban evangéliumi: kölcsönösen elfogadják
egymás különbözőségét, tekintélyt gyakorolnak, megosztják az anyagi és szellemi javakat,
megvalósítják a nemzetköziséget és az együttműködést a különböző kongregációk között,
továbbá meghallgatják korunk embereit. A Krisztust közvetlen közelről követők gondolkodás- és
cselekvésmódja ugyanis a kapcsolatok valóságos és sajátos kultúráját állítja elénk, segít
fölfedezni az embertelenséget. és bizonyságot tesz arról, hogy egyedül Isten ad erőt és
beteljesedést az értékeknek.
Egy hiteles inkulturáció viszont segíti az Istennek szentelt személyeket, hogy intézményük
karizmájának és a velük kapcsolatba kerülő emberek természetének megfelelő módon éljék az
evangélium radikalizmusát. Egy ilyen termékeny kapcsolatból az egész intézményt gazdagító
életmódok és lelkipásztori módszerek következnek, föltéve, hogy összhangban vannak az alapítói
karizmával és a Szentlélek egységet teremtő tevékenységével. Ebben a folyamatban, mely
evangéliumi szellemű megkülönböztetésből és bátorságból, dialógusból és kihívásból áll, a helyes
út megítélése a Szentszékre tartozik, melynek feladata, hogy a kultúrák evangelizációját
serkentse, a folyamatot jóváhagyja és az inkulturációban mutatkozó eredményeket
megerősítse;[201] ami „nehéz és kényes feladat, mert az Egyháznak az evangéliumhoz és az
apostoli hagyományhoz való hűségéről van szó a kultúrák állandó fejlődésében.”[202]
Az új evangelizálás
81. Annak érdekében, hogy az újra evangelizálás jelenkori nagy kihívására megfelelő módon
lehessen válaszolni, mindenekelőtt az Istennek szentelt élet olyan formájára van szükség, mely
engedi, hogy a kinyilatkoztatott ige és az idő jelei szüntelenül megszólítsák.[203] Az emlékezés az

7.5 Page 65

▲back to top
65
evangélium nagy hirdetőire, férfiakra és nőkre, akiket valamikor szintén evangelizáltak,
megmutatja, hogy a mai világgal való találkozás olyan személyeket igényel, akik szeretettel telve
adják oda magukat az Úrnak és az Ő evangéliumának. „Az Istennek szentelt személyek
különleges meghívásuk alapján arra hivatottak, hogy láthatóvá tegyék az evangélium befogadása
és a tanúságtétel, a belső megújulás és az apostoli buzgóság, a lét és a cselekvés közötti
egységet, amennyiben napvilágra hozzák, hogy a dinamizmus mindig a fölsorolt szópárok első
eleméből fakad.”[204]
Mint a korábbi, úgy az újabb evangelizálás is akkor lesz hatékony, ha a tetőkről azt hirdetik, amit
előbb az Úrral bensőséges kapcsolatban megéltek; ehhez pedig megbízható, a szentek
buzgóságával lobogó személyiségek kellenek. Az újra evangelizálás az Istennek szentelt életet
élő férfiaktól és nőktől megkívánja, hogy teljesen tisztában legyenek korunk kihívásainak teológiai
jelentésével. E kihívásokat gondosan és egyetértéssel kell mérlegelni, s ebből megújul maga a
misszió. Az Úr Jézus hirdetéséhez való bátorságot a Gondviselésbe vetett bizalomnak kell
kísérnie, mely hat a világban, és „mindent, még az emberi sikertelenséget is az Egyház javára
fordít”.[205]
Fontos elemek ahhoz, hogy az intézmények eredményesen kapcsolódjanak be az újra
evangelizálás folyamatába: hűség az alapítási karizmához, közösség mindazokkal, akik az
Egyházban ugyanazt a feladatot végzik, főleg a lelkipásztorokkal, s végül együttműködés minden
jóakaratú emberrel. Ez pedig megköveteli, hogy komolyan vegyék fontolóra a hívást, melyet a
Szentlélek az egyes intézményekhez intéz, azokban a régiókban is, ahol közvetlenül nem
várhatók nagy előrelépések, s azokban is, ahol vigasztaló újjáéledés tapasztalható. Az Istennek
szentelt személyeknek mindig és mindenütt szenvedélyes odaadással kell hirdetniük az Úr Jézust,
készen arra, hogy evangéliumi bölcsességgel válaszoljanak a kérdésekre, melyeket az emberi
szív nyugtalansága és szorongató szükségletei ma föltesznek.
A szegények előnyben részesítése és az igazságosság támogatása
82. Nyilvános működése kezdetén mondta Jézus a názáreti zsinagógában, hogy a Lélek kente fel
őt, hogy örömhírt mondjon a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak, visszaadja a
vakoknak a látást, a megtörteknek a szabadságot és kihirdesse az Úr kegyelmének esztendejét
(vö. Lk 4,16--19). Az Egyház, magáévá téve az Úr küldetését, minden férfinak és minden nőnek
hirdeti az evangéliumot, s ezáltal viseli teljes üdvösségük gondját. De különös figyelemmel, sőt
előszeretettel fordul azok felé, akik rosszabb helyzetben vannak, s ezért nyomasztóbb gondok
terhelik őket. A szegénység sokféle értelmében „szegények” az elnyomottak, a kirekesztettek, az
öregek, a betegek, a kicsinyek s mindazok, akiket egy társadalomban „utolsónak” tekintenek és
ennek megfelelően bánnak velük.
A szegények iránti szeretet a Krisztus példája szerint megélt szeretet természetéhez tartozik,
ezért Krisztus minden tanítványára nézve kötelező; azoknak azonban, akik közelebbről akarják

7.6 Page 66

▲back to top
66
követni az Urat, egész különleges kötelezettséget kell érezniük ezzel kapcsolatban. A Krisztus
szeretetére adott válasz komolysága készteti őket arra, hogy szegényen éljenek és magukra
vállalják a szegények ügyét. Ebből következik, hogy minden intézmény a maga sajátos
karizmájának megfelelően egyszerű és szigorú stílusban éljen mind személyes, mind közösségi
értelemben. E tanúságtételtől megerősödve az Istennek szentelt személyek – az életútjukkal
összhangban álló utakon és a politikai ideológiáktól függetlenül – rámutathatnak az Isten oly sok
gyermeke ellen folyamatosan elkövetett igazságtalanságokra, és szociális téren beavatkozhatnak
az igazságosság érvényesítéséért.[206] Ily módon megújul az alapítók és alapítónők sajátos
odaadása a jelen helyzetben az Istennek szentelt személyek által, akik életüket arra áldozzák,
hogy a szegényekben jelenlévő Úrnak szolgáljanak. Ugyanis „Krisztust a földön az ő
szegényeiben lehet megtalálni... Ő mint Isten gazdag, mint ember szegény. A már gazdag ember
fölment a mennybe és ott ül az Atya jobbján, de itt lenn még szenved a szegényekben,
éhezőkben, szomjazókban és ruhátlanokban.”[207]
Az evangélium a szeretet által tevékeny, amely szeretet az Egyház dicsősége és Ura iránti
hűségének jele. Ezt bizonyítja az Istennek szentelt élet egész történelme, melyet Jézus „amit
egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40) szavai élő magyarázatának
tekinthetünk. Főleg az újkorban nagyon sok intézmény alakult, hogy a szegények egy
meghatározott szükségletén enyhítsen. De még ha nem is volt ilyen határozott cél a szükséget
szenvedőkkel való törődés – imádság, befogadás és vendégszeretet – mindig egészen
természetes volt az Istennek szentelt élet minden, még szemlélődő formájában is. Lehetett volna-
e másként, hiszen Krisztus, akihez a szemlélődés során eljutottak, ugyanaz, mint aki a
szegényekben él és szenved! Az Istennek szentelt élet története tele van ennek ragyogó
példáival. Nolai Szent Paulinus, aki szétosztotta vagyonát a szegények között és egészen
Istennek szentelte életét, kolostora celláit egy a szegényeket befogadó menedékház felső
szintjére építette. És öröm töltötte el, amikor erre a különös „ajándékcserére” gondolt: a
szegények, akiken segített, imádságaikkal szilárdították a teljesen az Úr dicsőítésére szolgáló
házának „alapjait”.[208] Páli Szent Vince szívesen mondogatta övéinek, amikor meg kellett
szakítania imádságát, hogy segítsen egy szegényen, hogy ez valójában nem töri meg az
imádságot, mert „Istent Istenért hagyja el.”[209]
A szegények szolgálata az evangelizálás cselekedete, ugyanakkor az Istennek szentelt élet
evangéliumi jellegének pecsétje, és állandó megtérésre késztet, mert – miként Nagy Szent
Gergely mondja – „a magasságok felé indul a szeretet, amikor irgalommal lehajol a felebarátok
mélységes nyomorúságához; és amikor jóságosan leszáll a mélybe, nagy gyorsasággal emelkedik
a magasba”.[210]
83. Gondoskodás a betegekről
Dicsőséges hagyományt folytatva végzi nagyon sok Istennek szentelt személy, elsősorban nő,
apostoli munkáját – mindenki a maga intézményének sajátos karizmája szerint – az egészségügy

7.7 Page 67

▲back to top
67
területén. A századok folyamán sokan életüket áldozták a fertőző betegségek áldozatainak
ápolása közben, s ezzel megmutatták, hogy a hősies önfeláldozás az Istennek szentelt élet
prófétai természetéhez tartozik.
Az Egyház csodálattal és hálával tekint az Istennek szentelt személyek sokaságára, akik a
betegek és szenvedők szolgálatával különös módon hozzájárulnak küldetéséhez. Folytatják az
irgalmas Krisztus szolgálatát, aki „körüljárt jót cselekedvén és gyógyított mindenkit” (ApCsel
10,38). Ha Krisztusnak, az isteni szamaritánusnak, a lélek és a test orvosának[211] nyomában
járnak és alapítóik, illetve alapítónőik példáját követik intézményük karizmájának szolgálatában, ki
kell tartaniuk a betegek iránti szeretetben és megértő részvéttel kell ápolniuk őket. Ha
választaniuk kell, a legszegényebb és legelhagyottabb betegeket, az öregeket, a fogyatékosokat,
a kirekesztetteket, a gyógyíthatatlanokat, a kábítószerek és az új fertőző betegségek áldozatait
kell előnyben részesíteniük. Segíteniük kell a betegeket abban, hogy szenvedéseiket a mindenki
üdvösségéért megfeszített és megdicsőült Krisztussal közösségben ajánlják föl,[212] sőt rá kell
őket ébreszteniük, hogy imádságukkal, szavaik és magatartásuk tanúságtételével a kereszt
különleges karizmája által a lelkipásztorkodás aktív résztvevői.[213]
Emellett az Egyház emlékezteti az Istennek szentelt személyeket, hogy küldetésükhöz tartozik a
munkahelyükön, az egészségügyi intézményekben való az evangelizálás is, az evangéliumi
értékek közvetítésével próbálják tehát megvilágítani az életet, a szenvedést és a halált. Feladatuk,
hogy elősegítsék az orvostudomány humanizálását és a bioetika elmélyítését az élet
evangéliumának szolgálatára. Ezért teljes összhangban az Egyház erkölcsi tanításával
támogassák a személy és az élet tiszteletét fogantatásától a természetes halálig,[214] e célra
állítsanak föl oktatási intézményeket,[215] és testvériesen működjenek együtt a betegpasztoráció
egyházi szerveivel.
II. PRÓFÉTAI TANÚSÁGTÉTEL A NAGY KIHÍVÁSOKKAL SZEMBEN
Az Istennek szentelt élet prófétasága
84. A szinódusi atyák nyomatékosan hangsúlyozták az Istennek szentelt élet prófétai jellegét.
Ennek következtében az Istennek szentelt élet úgy mutatkozik, mint a részesedés különleges
formája Krisztus prófétai hivatalában, melyet a Szentlélek Isten egész népével közöl. A radikális
Krisztus-követés és a belőle következő küldetés iránti odaadás alapján e prófétaság az Istennek
szentelt élet természetéhez tartozik. Az Istennek szentelt élet II. Vatikáni Zsinat által elismert jel-
természete[216] fejeződik ki abban a prófétai tanúságtételben, hogy Isten és az evangéliumi
értékek a keresztény életben az első helyet foglalják el. Ezen elsőbbségi rendből következően
semmit nem szabad a Krisztus iránti személyes szeretet, s akikben Ő él, a szegények iránti
szeretet elé állítani.[217]
A patrisztikus hagyomány Illésben, a rettenthetetlen prófétában és Isten barátjában a monasztikus

7.8 Page 68

▲back to top
68
szerzetesi élet egyik példaképét látta.[218] Az Úr jelenlétében élt, a csöndben szemlélte
átvonulását, szót emelt a népért, bátran hirdette Isten akaratát, védte Isten jogait és a
szegényeket a világ hatalmasai ellen (vö. 1Kir 18,19). Az egyháztörténelemben más keresztények
mellett voltak Istennek szentelt férfiak és nők is, akik a Lélek különleges adományának erejéből
hitelt érdemlő próféták voltak, amikor Isten nevében mindenkihez, az Egyház pásztoraihoz is
beszéltek. Az igaz prófécia Istenből ered, a vele való barátságból, szavának figyelmes
hallgatásából a különböző történelmi helyzetekben. A próféta Isten szentségéért lobogó tüzet érez
a szívében, s miután imádságos párbeszédben átvette Isten szavát, hirdeti életével, ajkával és
cselekedeteivel, amikor Isten szószólója lesz a rossz és a bűn ellen. A prófétai tanúságtétel
megkívánja Isten akaratának állandó és szenvedélyes keresését, a nagylelkű és fönntartások
nélküli közösséget az Egyházzal, a lelki megkülönböztetés gyakorlását és az igazság szeretetét.
Abban is kifejeződik, hogy elutasít mindent, ami szemben áll az isteni akarattal, és új utakat keres,
hogy Isten országának evangéliuma a történelemben megvalósuljon.[219]
Az Istennek szentelt élet prófétaságának jelentősége a mai világ számára
85. A mi világunkban, melyben gyakran eltűnni látszanak Isten lábnyomai, égetően szükséges az
Istennek szentelt személyek erős prófétai tanúságtétele elsősorban az Istent megillető
elsőbbségről és az eljövendő javakról, amint ez a tiszta, szegény és engedelmes Krisztus
követéséből és utánzásából fölismerhető, aki teljesen az Atya megdicsőítésének és a testvérek
szeretetének szentelte magát. A megvalósított testvéri élet már önmagában prófécia egy
társadalomban, melyben olykor anélkül, hogy tudnák, mélységes vágy él egy határtalan
testvériség után. A saját karizmához való hűség lehetővé teszi az Istennek szentelt személyek
számára, hogy a próféta rettenthetetlenségével – aki életét is hajlandó kockáztatni – tegyenek
hiteles tanúságot mindenütt.
A prófécia meggyőző ereje az üzenet és az élet közötti összhangból fakad. Az Istennek szentelt
személyek akkor maradnak hűségesek küldetésükhöz az Egyházban és a világban, ha képesek
rá, hogy mindig Isten igéje világosságában szemléljék magukat.[220] Ily módon a kapott
karizmatikus ajándékokkal gazdagítani tudják a többi hívőt, amennyiben a maguk részéről
elfogadják az Egyház többi tagjaitól érkező prófétai kihívásokat. Az ajándékok e cseréjében,
melyet az Egyház rendjével és a Tanítóhivatallal való teljes összhang biztosít, föl fog ragyogni a
Szentlélek tevékenysége, aki „a közösségben és a szolgálatban egyesíti, a különböző
hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal fölkészíti és vezérli őket.”[221]
Hűség a vértanúságig
86. Századunkban épp úgy, mint a történelem más korszakaiban, Istennek szentelt férfiak és nők
életük föláldozásával tettek tanúságot az Úr Krisztusról. Ezrével vannak, akiket totalitárius
kormányok vagy erőszakos csoportok üldözése földalatti életre kényszerített, és missziós
tevékenységükben, a szegények, betegek és a társadalom peremére sodródottak szolgálatában

7.9 Page 69

▲back to top
69
akadályozták őket, hosszú és hősies szenvedést éltek át, gyakran vérüket is ontották – s ontják
ma is --, s így egészen hasonlóak lettek a megfeszített Úrhoz. Néhányuk életszentségét az
Egyház már hivatalosan elismerte és Krisztus vértanúiként tiszteljük őket. Példájuk világít,
közbenjáró imájuk segít a hűségben, és várnak ránk a dicsőségben.
Határozott kívánság, hogy a hit e sok tanújának emlékezete eleven maradjon az Egyház
tudatában, s tiszteletre és követésre serkentsen. Az Istennek szentelt élet intézményei és az
apostoli élet társaságai segíthetnek ebben azzal, hogy összeállítják azoknak a személyeknek
névsorát és tanúságtételét, akiket a 20. század mártirológiumába föl lehetne venni.[222]
Az Istennek szentelt élet nagy kihívásai
87. Az Istennek szentelt élet prófétai feladatát az Egyháznak szóló három fő kihívás határozza
meg: e kihívások mindig jelen voltak, de a modern társadalomban, legalábbis a világ bizonyos
részein új és talán radikálisabb formában hangzanak el. Közvetlenül érintik a szegénység,
tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsát, s az Egyházat, s különösen az Istennek
szentelt személyeket arra serkentik, hogy világítsák meg és tanúsítsák ezek mély antropológiai
jelentését. E tanácsok választása távolról sem szegényíti el a hiteles emberi értékeket, hanem
sokkal inkább átformálásukat teszi lehetővé. Az evangéliumi tanácsokat nem szabad úgy
tekinteni, mint azon értékek tagadását, melyek a szexualitásban, az anyagi javak és a autonóm
önrendelkezés jogos kívánságában rejlenek. E hajlandóságok ugyanis, amennyiben a természetre
alapulnak, önmagukban jók. Az eredeti bűn által megsebzett ember azonban ki van téve a
veszélynek, hogy kívánságait törvényszegőként teljesíti. A tisztaság, szegénység és
engedelmesség vállalása figyelmeztetéssé válik, hogy az eredeti bűn ütötte sebeket nem szabad
alábecsülni; és relatívvá teszi a teremtett javakat, jóllehet vallja értéküket, mert Istenre, az
abszolút jóra utalnak. Így mindazok, akik az evangéliumi tanácsokat követik, miközben személyes
életszentségre törekszenek, mintegy „lelki terápiát” írnak elő az emberiség számára, mert
elutasítják a teremtés istenítését és valamiképpen láthatóvá teszik az élő Istent. Az Istennek
szentelt élet különösen nehéz időkben áldás az emberi és az egyházi életre.
Az Istennek szentelt tisztaság kihívása
88. Az első kihívás a hedonista kultúráé, mely a szexualitást eloldja minden objektív erkölcsi
normától, amikor gyakran játék és fogyasztás szintjére süllyeszti, és – bűnös szövetségben a
tömegtájékoztató eszközökkel – az ösztönöket bálványozza. A következmények mindenki
számára láthatók: az erőszak legkülönfélébb formái, melyekkel számtalan pszichikai és erkölcsi
szenvedés jár együtt mind a személyek, mind a családok számára. Az Istennek szentelt élet
válasza elsősorban a teljes tisztaság örömteli gyakorlásában áll, ami tanúságtétel arról, mekkora
hatalma van Isten szeretetének az emberi természet gyöngeségében. Az Istennek szentelt
személy bizonyítja: amit sokan lehetetlennek tartanak, az az Úr Jézus kegyelme által lehetséges
és valóban fölszabadító. Igen, Krisztusban lehetséges Istent teljes szívvel szeretni, amennyiben

7.10 Page 70

▲back to top
70
Őt minden más szeretet fölé helyezik, és így Isten szabadságával lehet minden embert szeretni!
Olyan tanúságtétel ez, melyre ma nagyobb szükség van, mint valaha, éppen mert a mi világunk
oly kevéssé érti ezt. Minden embernek – fiataloknak, jegyeseknek, házaspároknak, keresztény
családoknak – fölkínált lehetőség, hogy bizonyítsa: Isten szeretetének ereje éppen az emberi
szeretet válságos helyzeteiben nagy dolgokra képes. Olyan tanúságtétel ez, mely az emberi
kapcsolatok belső tisztaságának növekvő igényét is kielégíti.
Az Istennek szentelt életnek a mai világ számára olyan tisztaság példáit kell mutatnia, amit
kiegyensúlyozott, önuralommal rendelkező, vállalkozó kedvű, lelkileg és érzelmileg érett férfiak és
nők mutatnak.[223] E tanúságtétel szilárd támpontot nyújt az emberi szeretet számára, amit az
Istennek szentelt személy a nekünk Krisztusban kinyilatkoztatott szentháromságos szeretet
szemléléséből tapasztal meg. Mivel elmélyül e misztériumban, képesnek érzi magát egy radikális
és egyetemes szeretetre, mely erőt ad neki a szükséges önuralomra és önfegyelemre, hogy ne
essen az érzékek és az ösztönök rabszolgaságába. Így az Istennek szentelt tisztaság mint az
öröm és a béke megtapasztalása jelenik meg. A föltámadott Úrba vetett hitből, s az új ég és az új
Föld várásából (vö. Jel 21,1) sugárzó fényességben e tisztaság a más életformákban kötelező
tisztaságra neveléshez is értékes indításokat ad.
A szegénység kihívása
89. A második kihívás ma a bírvágyó materializmus, mely közömbös a gyengék igényei és
szenvedései iránt, és nem törődik a természetes erőforrások egyensúlyával. Az Istennek szentelt
élet válasza az evangéliumi szegénység vállalása, amit különböző formákban élnek meg, s
gyakran kapcsolódik hozzá a szolidaritás és a felebaráti szeretet követelményeinek aktív
szolgálata.
Mily sok intézmény foglalkozik neveléssel, oktatással, szakmai képzéssel, s juttat fiatal és már
nem fiatal embereket olyan helyzetbe, hogy kézbevehessék jövőjüket! Mily sok Istennek szentelt
személy szenteli magát erői kímélése nélkül e Föld szegényeiért és megvetettjeiért! Közülük mily
sokan dolgoznak azok képzéséért, akikből később nevelők és a társadalmi élet felelősei lesznek,
oly módon, hogy elkötelezetten küzdenek az elnyomó struktúrák fölszámolásáért és a szolidaritás
programjainak támogatásáért a szegények javára! Azért harcolnak, hogy megszüntessék az
éhséget és ennek okait, támogassák az önkéntes segítők és a humanitárius szervezetek
működését, érzékennyé tegyék a hivatalos és magán szerveket a nemzetközi segítségnyújtás
igazságos elosztásáért. A nemzetek sokat köszönhetnek ezeknek a vállalkozó kedvű, a felebaráti
szeretet nevében tevékenykedő férfiaknak és nőknek, akik fáradhatatlan önzetlenségükkel
érezhetően járultak és járulnak hozzá a világ emberibbé tételéhez.
Az evangéliumi szegénység a szegények szolgálatában
90. Az evangéliumi szegénység ugyanis a szegények szolgálatát megelőzően önmagában érték, s

8 Pages 71-80

▲back to top

8.1 Page 71

▲back to top
71
a boldogságok között az első szólít föl a szegény Krisztus utánzására.[224] Alapvető értelme
abban áll, hogy bizonyítja: Isten az emberi szív igazi gazdagsága. Ezért száll szembe hevesen a
Mammon istenítésével, amikor prófétai szóval föllép egy társadalomban, melyet a világ sok részén
a jólét abba veszélybe sodor, hogy a dolgok mértékét és valós jelentését elveszítse. A
szegénységre szólító hívás a korábbi időkhöz mérten ma ezért talál jobban meghallgatásra
azoknál, akik bolygónk erőforrásainak végessége tudatában a teremtett világ tiszteletére és
megőrzésére kötelezik el magukat a fogyasztás korlátozása és az egyéni vágyak mértéktartása és
megfékezése által.
Az Istennek szentelt személyeknek tehát a lemondásról és a mértéktartásról egyszerű és
vendégszeretettel áthatott, testvéries életstílusban kell megújult és erőteljes evangéliumi
tanúságot tenniük, ami példa azok számára is, akik a felebarát szükségletei iránt közömbösek. E
tanúságtétel természetesen együtt jár a szegények iránti előszeretettel, s különösen ott lép
előtérbe, ahol az életviszonyokat megosztják a legszegényebbekkel. Nem kevés Istennek szentelt
közösség él és dolgozik a szegények és a társadalomból kirekesztettek között, résztvesznek
életükben, szenvedéseikben, problémáikban és veszedelmeikben.
Az Istennek szentelt személyek ezekben az években az evangéliumi szolidaritás és a hősies
önfeláldozás történetének lapjait írták, mélyreható változások, hatalmas igazságtalanságok,
reménykedések és kiábrándulások, valamint jelentős vívmányok és keserű csalódások közepette.
És nem kevésbé jelentős lapjait írták és írják e dicsőséges történetnek más Istennek szentelt
személyek, akik „Krisztussal Istenben elrejtett” életüket (Kol 3,3) egészen a világ üdvösségéért
élik az ingyenes ajándékozás és az önfeláldozás jeleként kevésbé elismert és még kevésbé
tetszéssel kísért körülmények között. E két eltérő, de egymást kiegészítő formával részesedik
leginkább az Istennek szentelt élet az Úr szegénységében, s éli a maga sajátos szerepét az Ő
megtestesülésének és megváltó halálának üdvhozó misztériumában.[225]
A szabadság kihívása az engedelmességben
91. A harmadik kihívás a szabadság olyan fölfogásából ered, mely ezt az alapvető emberi jogot
elszakítja az igazságtól és az erkölcsi törvénytől, megszüntetve a köztük lévő alapvető
kapcsolatot.[226] A szabadság kultúrája valóban igazi érték, mely szorosan kötődik az emberi
személy tiszteletéhez. Ki nem látja, hogy az igazságtalanságoknak és az élet elleni erőszaknak
milyen szörnyű következményei vannak a szabadság hamis használatából?
E helyzetre hatásos válasz az Istennek szentelt életre jellemző engedelmesség. Nagyon elevenen
újra szemünk elé állítja Krisztusnak az Atya iránti engedelmességét, s éppen e misztériumból
kiindulva bizonyítja, hogy semmiféle ellentmondás nincs az engedelmesség és a szabadság
között. A Fiú magatartása ugyanis föltárja az emberi szabadság misztériumát, mint az Atya
akarata iránti engedelmesség útját, és az engedelmesség misztériumát, mint az igazi szabadság
meghódításának egyre előbbre vivő útját. Az Istennek szentelt személy engedelmességi

8.2 Page 72

▲back to top
72
fogadalmával e misztériumot akarja kifejezni. Ezzel akarja tanúsítani, hogy tudatában van egy
gyermeki kapcsolatnak, melyben az atyai akaratot mindennapi eledelnek (vö. Jn 4,34), a maga
sziklájának, örömének, pajzsának és bástyájának (vö. Zsolt 17,3) tekinti. Így bizonyítja, hogy
növekszik tulajdon igazságában miközben kapcsolatban van léte forrásával, és hallja a vigasztaló
üzenetet: „Akik szeretik törvényedet, azoké a béke teljessége; azért soha el nem buknak.”(Zsolt
118,165)
Közösen teljesíteni az Atya akaratát
92. Az Istennek szentelt személyek e tanúságtétele különleges jelentőséget nyer a szerzetesi
életben annak lényeges jegyei közé tartozó közösség szempontjából is. A testvéries élet
kiváltságos helye az isteni akarat megismerésének, elfogadásának és egy szívvel-lélekkel történő
megvalósításának. A szeretetből megélt engedelmesség az adományok sokfélesége és a
személyiségek tiszteletben tartása mellett egyesíti az intézmény tagjait az azonos tanúságtételben
és küldetésben. A Szentlélektől áthatott testvériségben mindenki értékes dialógust folytat a
többiekkel Isten akaratának megismeréséért, s annak érdekében, hogy az elöljáróban Isten
atyaságának kifejeződését és Istentől a megkülönböztetés és a közösség szolgálatára kapott
tekintély gyakorlását lássák.[227]
A közösségi élet az Egyház és a társadalom számára jele egy minden faji, származási, nyelvi,
földrajzi és kulturális különbség fölött álló köteléknek, mely azonos meghívásból és az iránta való
közös engedelmességből következik. A megoszlás és feszültség szellemével szemben a tekintély
és az engedelmesség az Istentől származó egyedülálló atyaság, a Lélekből született testvériség,
valamint – az emberi gyengeségek s az Istent képviselők korlátai ellenére – az Istenben bízó belső
szabadság világító jele. Az engedelmesség által, melyet egyesek életszabályként fogadnak el,
válik tapasztalhatóvá és lesz mindenki javára az a boldogság, melyet Jézus azoknak ígért, akik
„hallgatják és megteszik Isten szavát” (Lk 11,28). Aki engedelmeskedik, képes arra, hogy
küldetést teljesítsen, kövesse az Urat, s ne a saját vágyait és kívánságait kergesse. Így biztosan
tudja, hogy az Úr Lelke vezeti és nagy nehézségek közepette is megtartja erős kézzel. (vö.
ApCsel 20,22)
Határozott elkötelezettség a lelki élet mellett
93. A szinóduson ismételten hangot kapott az az igény, hogy az Istennek szentelt életnek erős és
mély lelkiség forrásából kell táplálkoznia. Ez az Istennek szentelt élet lényegéhez tartozó,
elsőrangú követelmény, hiszen aki az evangéliumi tanácsok követését vállalta, az a többi
megkereszteltnél fokozottabban köteles minden erejével törekedni a szeretet
tökéletességére.[228] Olyan kötelezettség ez, melyre a szent alapítók és alapítónők, valamint sok
Istennek szentelt személy példája világosan emlékeztet, akik Krisztus iránti hűségüket a
vértanúságig megőrizték.

8.3 Page 73

▲back to top
73
Törekvés az életszentségre: ez összefoglalva minden Istennek szentelt élet programja, még a
harmadik évezred küszöbén szükséges megújulás szempontjából is. E program kezdete az, hogy
Krisztus kedvéért mindent elhagynak (vö. Mt 4,18--2; 19,21.27; Lk 5,11), és Őt mindenek elé
helyezik, hogy teljesen részesülhessenek az Ő húsvéti misztériumában.
Jól megértette ezt Szent Pál, amikor így szól: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez
mérten mindent hátránynak tekintek..., hogy megismerjem Őt és föltámadásának erejét.” (Fil
3,8.10.) Ezt az utat az apostolok kezdettől fogva kijelölték, miként ezt a keleti és nyugati
hagyomány őrzi: „Mindazok, akik ma Jézust követik és az Ő kedvéért elhagynak mindent, az
apostolokra emlékeztetnek, akik elfogadván a meghívást, lemondtak mindenről. A hagyomány
szerint ezért a szerzetesi életről úgy beszélünk, mint apostoli életformáról.”[229] Ugyanez a
hagyomány az Istennek szentelt életben meglátta az Istennel való különleges szövetség és a
Krisztussal való jegyesség természetét is, aminek mestere volt Szent Pál a saját példájával (vö.
1Kor 7,7) és a Szentlélek vezetésével átadott tanításával (vö. 7,40).
Elmondható, hogy a lelki élet, ha úgy tekintjük, mint Krisztusban kapott és a Szentlélek szerint
folyó életet, a növekvő hűség útjának formáját ölti, melyen az Istennek szentelt személyt a
szeretet teljes közösségében és az Egyház szolgálatában a Szentlélek vezeti és formálja
Krisztushoz hasonlóvá.
Mindezek beépülve az Istennek szentelt élet különböző megbízható formáiba sajátos lelkiséget
eredményeznek: az Istenhez és a környezethez fűző kapcsolat konkrét tervét, melyre különleges
lelki hangsúlyok és gyakorlati döntések jellemzőek, s Krisztus misztériumának valamelyik
szempontját emeli ki és testesíti meg. Amikor az Egyház az Istennek szentelt élet egy formáját
vagy egy intézményt elismer, garantálja, hogy ennek lelki és apostoli karizmájában minden
objektív követelmény adva van ahhoz, hogy az evangéliumi tökéletességet személyesen és
közösségben el lehessen érni.
A lelki életnek tehát az Istennek szentelt élet családjainak programjában első helyen kell állnia,
annak érdekében, hogy minden intézmény és minden közösség egy igazán evangéliumi lelkiség
iskolája legyen. A lelki életnek mind személyes, mind közösségi elkötelezettségben adott
elsőbbségétől függ az apostolkodás termékenysége, a szegények iráni szeretet önzetlensége, és
az ifjú nemzedék hivatására gyakorolt vonzereje. Az Istennek szentelt élet lelki minősége képes
fölrázni korunk embereit – akik szomjaznak az abszolút értékek után --, s így nagyon vonzó
tanúságtétellé válik.
Isten szavát hallgatva
94. Minden keresztény lelkiség első forrása Isten igéje, mely táplálja a személyes kapcsolatot az
élő Istennel és az Ő üdvözítő és megszentelő akaratával. Ezért a lectio divinának az Istennek
szentelt élet intézményeinek kialakulásától kezdve, főleg a monasztikus közösségekben, igen

8.4 Page 74

▲back to top
74
nagy fontosságot tulajdonítottak. Ennek következtében válik életté Isten igéje, mely a Lélek
ajándékozta bölcsesség fényét vetíti az élet dolgaira. Jóllehet az egész Szentírás „hasznos a
tanításra” (2Tim 3,16) és „a lelki élet tiszta, kiapadhatatlan forrása”[230] , különleges tiszteletet
érdemelnek az újszövetségi írások, mindenekelőtt az evangéliumok, melyek „az egész Szentírás
szívét” képezik.[231] Ezért az Istennek szentelt személyek számára hasznos lesz azokat az
evangéliumi és más újszövetségi szövegeket állandó elmélkedésük tárgyává tenni, melyek
Krisztus és Szűz Mária szavait és példáját, valamint az apostoli életformát mutatják be. Az
alapítók és alapítónők hivatásuk elfogadásakor, intézményük karizmájának és küldetésének
fölismerésekor állandóan ezekre hivatkoztak.
Nagy értéke van a közösségi bibliai elmélkedésnek. Ha ez a közösségi élet körülményeinek és
lehetőségeinek megfelelően történik, megtanít az Isten igéjéből merített gazdagság örömteli
megosztására, mely által a testvérek és a nővérek együtt gyarapodnak és segítik egymást, hogy
előbbre jussanak a lelki életben. Ennek gyakorlatát Isten népe többi tagjához, a papokhoz és a
világi Krisztus-hívőkhöz is közel kell vinni, hogy ki-ki a saját karizmájával kölcsönösen segítse a
másikat az imádságnak és a lelkiségnek abban az iskolájában, mely a Szentírás olvasása, ahol
Isten barátként szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14--15), s „kapcsolatot teremt velük (vö.
Bár 3,28 ), hogy a maga közösségébe hívja őket”.[232]
A lelki élet hagyománya tanítja, hogy az Isten igéjéről, s főként a Krisztus misztériumairól való
elmélkedésből fakad a szemlélődés intenzitása és az apostoli tevékenység buzgósága. Mind a
szemlélődő, mind az apostolkodó életben mindig voltak olyan férfiak és nők, akik mint az isteni
akarat hihető tolmácsai és végrehajtói nagy műveket hoztak létre. Az Isten igéjével való gyakori
találkozásból merítették a szükséges világosságot minden egyéni és közösségi döntésükhöz, ami
segítette őket az Úr útjait keresni az idők jeleiben. Ily módon természetfölötti ösztönös megérzésre
tettek szert, mely lehetővé tette számukra, hogy ne azonosuljanak a világ szellemével, hanem
saját értelmük megújuljon annak érdekében, hogy vizsgálni tudják és fölismerjék, „mi az Isten
akarata, mi a kedves előtte és mi a tökéletes”(Róm 12,2).
Közösségben Krisztussal
95. Az Úrral való közösség hatásos ápolásának lényeges eszköze a szent liturgia, különösen az
Eucharisztia ünneplése és a zsolozsma. „Az Eucharisztiában ugyanis egész teljességében benne
van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő
kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek.”[233] Mint az
egész egyházi életnek, az Istennek szentelt életnek is szíve az Eucharisztia. Azok, akik arra
hivatottak, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal életük egyetlen értelme Krisztus
legyen, hogyan ne vágyódnának arra, hogy egyre elmélyültebb közösségben legyenek Vele a
mindennapi részesedés által abban a szentségben, mely megjeleníti Őt, az áldozatban, mely a
szeretet ajándékát a Kálvárián beteljesíti, s végül a lakomán, mely Isten vándorló népét táplálja és
erősíti. Az Eucharisztia természete szerint az Istennek szentelt élet központjában van, a lelkiség

8.5 Page 75

▲back to top
75
mindennapos útravalója és forrása mind az egyes tagok, mind a közösség számára. Az
Eucharisztiában minden Istennek szentelt személy arra hivatott, hogy Krisztus húsvéti
misztériumát élje, azaz egyesüljön Vele az élet Atyának ajándékozásában a Szentlélek által; a
benne jelenlévő Krisztus buzgó és kitartó imádása lehetővé teszi, hogy bizonyos értelemben újra
átéljék Péter tapasztalatát a színeváltozáskor: „Jó nekünk itt lenni!” És az Úr Teste és Vére
misztériumának ünneplésében erősödik és növekszik azok egysége és szeretete, akik életüket
Istennek szentelték.
Az Eucharisztia mellett és vele szoros összefüggésben – az egyes intézmények jellegének
megfelelően közösségben vagy egyenként – végzett zsolozsma az egész Egyház imádságához
kapcsolódva megvilágítja az Istennek szentelt személyek sajátos meghívását a dicsőítésre és a
közbenjárásra.
Az Eucharisztiával való szoros kapcsolatra utal az állandó megtérés és szüntelen tisztulás
kötelezettsége, melynek az Istennek szentelt személyek a bűnbánat szentségében tesznek
eleget. Azáltal, hogy gyakran találkoznak Isten irgalmasságával, megtisztítják és megújítják a
szívüket, és a bűnök alázatos megvallásával kapcsolatukat Istennel áttetszővé teszik. A szentségi
megbocsátás örömteli tapasztalata készségessé teszi a szívet a testvérekkel és nővérekkel együtt
járt úton, és egyre nagyobb hűségre indít.
Az evangélium útján – főként a képzés időszakában és az élet meghatározott pillanataiban –
nagyon segít a haladásban a lelkivezetés alázatos és bizalomteljes elfogadása; ezáltal kap
segítséget az ember, hogy a Lélek indításai iránt készséges legyen, és határozottan törekedjék az
életszentségre.
Végezetül buzdítom az összes Istennek szentelt személyt, hogy saját hagyományuknak
megfelelően újítsák meg minden nap a lelki közösséget Szűz Máriával, s főként a rózsafüzér
imádkozásával elmélkedjenek ővele Fiának misztériumairól.
III. A KÜLDETÉS NÉHÁNY TERÜLETE
Jelenlét a nevelés világában
96. Az Egyház kezdettől fogva küldetése lényeges részének tekintette a nevelést. Benső
tanítómestere a Szentlélek, aki áthatja minden ember szívének megközelíthetetlen mélységeit és
ismeri a történelem titokzatos dinamizmusát. Az egész Egyházat a Szentlélek hatja át, és ez általa
végzi nevelői feladatát. Az Egyházon belül azonban e területen különleges feladat hárul az
Istennek szentelt személyekre, akik arra hivatottak, hogy a nevelés horizontján megjelenítsenek
egy radikális tanúságtételt az ország javairól, melyek minden embernek fölkínáltatnak a
történelem Urával való végső találkozás várásában. Az Istennek szentelt személyek – különleges
Istennek szenteltségük, a Lélek ajándékainak sajátos megtapasztalása, Isten igéjének figyelmes

8.6 Page 76

▲back to top
76
hallgatása, a megkülönböztetés képességének gyakorlása, az intézményükben idők folyamán
fölhalmozódott nevelői hagyomány gazdagsága, az igazság elmélyült ismerete (vö. Ef 1,17) révén
– képesek különlegesen hatékony nevelői tevékenységre, és segítséget nyújthatnak más nevelők
kezdeményezéseihez.
Mivel e karizmával rendelkeznek, olyan nevelői légkört tudnak teremteni, melyet áthat a
szabadság szelleme és az evangélium szeretete, s mely a növendékekben – a Szentlélek
munkájaként – elősegíti az emberségükben való gyarapodást.[234] Ily módon a nevelői közösség
a közösség megtapasztalásának és a kegyelem helyévé válik, ahol a pedagógiai szándék
hozzájárul ahhoz, hogy az isteni és az emberi, az evangélium és a kultúra, a hit és az élet
harmonikus egységben egyesüljön.
Az egyháztörténelem az ókortól napjainkig gazdag az Istennek szentelt személyek csodálatra
méltó példáiban, akik az életszentségre törekvést nevelőként élték és élik, s az életszentséget
mint nevelői célt mutatják be. Közülük sokan a szeretet tökéletességét a nevelői munkában érték
el. Ez a legértékesebb ajándékok egyike, melyet az Istennek szentelt személyek ma is a
fiataloknak adhatnak, amikor azok egy szeretettel teljes nevelői szolgálat fogadóivá lesznek,
miként Bosco Szent János bölcsen megjegyezte: „Az ifjakat nemcsak szeretni kell, hanem tudniuk
is kell, hogy szeretik őket.”[235]
Megújult elkötelezettség szükségessége a nevelés területén
97. Finoman érzékeny megbecsüléssel és missziós bátorsággal kell az Istennek szentelt
személyeknek világossá tenniük, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit a nevelés egész területét
megvilágosítja azáltal, hogy nem kisebbíti, hanem inkább megerősíti és fölmagasztalja az emberi
értékeket. Ily módon ezek az Istennek szentelt nevelők a megtestesülés erőinek és a Szentlélek
erejének tanúivá és eszközeivé válnak. Feladatuk jelentős megnyilvánulása annak az
anyaságnak, melyet az Egyház Mária példája szerint minden gyermekével megél.[236] Ezért a
szinódus nyomatékosan fölszólította az Istennek szentelt személyeket, hogy ahol csak
lehetséges, új elkötelezettséggel vállalják a nevelés feladatát mindenfajta iskolában, főiskolákon
és egyetemeken.[237] Magamévá téve a szinódus véleményét, kérem a neveléssel foglalkozó
intézmények tagjait, maradjanak hűségesek eredeti karizmájukhoz annak tudatában, hogy a
szegények iránt tanúsítandó előszeretetnek különlegesen érvényesülnie kell azon eszközök
keresésében, melyekkel ki lehet szabadítani az embereket a kulturális és vallásos képzettség
hiányának súlyos nyomorúságából.
Tekintettel arra, hogy a katolikus és egyházi egyetemek és fakultások a nevelés és az
evangelizálás területén nagyon fontos szerepet játszanak, az irányításukkal megbízott szerzetes
intézményeknek biztosítaniuk kell, hogy az őket körülvevő kultúrákkal folytatott dialógusban
megmaradjon a sajátosan katolikus jelleg, teljes hűségben az egyházi Tanítóhivatallal. Továbbá
az ilyen szerzetes intézmények és társaságok tagjainak a körülmények figyelembevételével

8.7 Page 77

▲back to top
77
készen kell állniuk arra, hogy megvessék a lábukat az állami nevelési struktúrákban. A részvétel
ilyen fajtájára speciális meghívásuk alapján főként a világi intézmények tagjai hivatottak.
A kultúra evangelizálása
98. Az Istennek szentelt élet intézményeinek mindig nagy hatása volt a képzésre és a kultúra
továbbadására. Így volt a középkorban, amikor a kolostorok a korábbi idők kultúrkincseinek
gyűjtőhelyeivé váltak, és egy új emberi és keresztény kultúra formálódott bennük. Hasonló történt
mindig, amikor az evangélium világossága új népekhez és kultúrákhoz érkezett el. Sok Istennek
szentelt személy támogatta, kutatta és védelmezte a bennszülött kultúrákat. Ma különösen is
észlelhető a kultúrák támogatásának, valamint a kultúra és a hit közötti dialógus ápolásának
szükségessége.[238]
A sürgető szükséget nagyon érezniük kell az Istennek szentelt személyeknek. Nekik is feladatuk,
hogy Isten igéjének hirdetéséhez megtalálják azokat a módszereket, melyek megfelelnek a
különböző emberi csoportok és a sokféle szakterület szükségleteinek, hogy így Krisztus
világossága minden emberi területre behatoljon, s az üdvösség kovásza belülről alakítsa át a
társadalmi életet, ez pedig gondoskodjék arról, hogy kultúráját áthassák az evangéliumi
értékek.[239] Ezen elkötelezettség által az Istennek szentelt élet a harmadik keresztény évezred
küszöbén meg tudja újítani készséges engedelmességét Isten akarata iránt, aki minden embernek
elébe jön, aki tudatosan vagy öntudatlanul tapogatózik az igazság felé és keresi az életet. (vö.
ApCsel 17,27 )
De a másoknak nyújtott szolgálat mellett az Istennek szentelt életen belül is szükséges a kulturális
elkötelezettség szeretetének megújítása, a tanulás mint az átfogó képzés eszköze és – a
különböző kultúrák figyelembevételével – mint rendkívül aktuális aszketikus út. A tanulás
kötelezettségének mellőzése az apostolkodásra is súlyos következményekkel járhat, mert emiatt
kialakulhat a kívülállás és a kisebbrendűség érzése, illetve a kezdeményezéseknél a felületesség
és a meggondolatlanság uralkodik el.
A karizmák sokféleségét és az egyes intézmények reális lehetőségeit figyelembe véve a tanulási
kötelezettség nem korlátozódhat az alapképzésre, akadémiai fokozatok vagy szakismeretek
megszerzésére. Sokkal inkább egy soha be nem teljesülő vágy kifejezése Isten – a világosság
mélységének és minden emberi igazság forrásának – egyre mélyebb megismerésére. Ezért e
kötelezettség az Istennek szentelt személyt nem zárja be sem egy elvont intellektualizmusba, sem
egy nyomasztó nárcizmus önmaga körül forgásába, épp ellenkezőleg dialógusra és részvételre
készteti, kialakítja az ítélőképességet, szemlélődésre és imádságra, Isten és az Ő műveinek
állandó keresésére serkent a modern világ komplex valóságában.
Az Istennek szentelt személy, aki engedi, hogy a Szentlélek átalakítsa, képessé válik arra, hogy
kitágítsa az emberi kívánságok szűk horizontját, s ugyanakkor minden egyes egyént, s

8.8 Page 78

▲back to top
78
történetének mély dimenzióit – a feltűnő, de gyakran lényegtelen szempontokon túl – megértse. A
különböző kultúrák részéről nagyon sok kihívás érkezik manapság; olyan területek ezek,
melyeken az Istennek szentelt élet esetleg régóta jelen van, esetleg most jelenik meg, s feltétlenül
fönn kell tartani velük a gyümölcsöző kapcsolatokat, de józanul kritikus szellemben, ugyanakkor
bizalommal azok iránt, akik próbálják legyőzni a szellemi munka tipikus nehézségeit, főleg, ha
korunk ismeretlen problémáit kell új elemzésnek és összegezésnek alávetni.[240] Az új területek
komoly és hatékony evangelizálása, melyeken a kultúrát építik vagy továbbadják, nem oldható
meg az ott tevékenykedő világi Krisztus-hívőkkel való szoros együttműködés nélkül.
Jelenlét a tömegtájékoztatásban
99. Miként a múltban az Istennek szentelt személyek minden eszközt az evangelizálás
szolgálatába tudtak állítani és találékonyan megküzdöttek a nehézségekkel, ma újra kapják a
kihívást, hogy a tömegtájékoztató eszközökkel tanúsítsák az evangéliumot. Ezek az eszközök a
rendkívül hatékony technológiák következtében, melyek már képesek elérni a Föld minden
szögletét, eljutottak kozmikus sugárzás lehetőségéig. Amennyiben intézményük karizmája alapján
e területen tevékenykednek, az Istennek szentelt személyeknek mindenekelőtt megfelelő
ismereteket kell szerezniük a tömegtájékoztató eszközök sajátos nyelvéről, hogy hatásosan
tudjanak beszélni Krisztusról a mai embernek, amikor „örömeit és reményét, szomorúságát és
szorongását”[241] mutatják be, és hozzásegítsenek az olyan társadalom fölépítéséhez, melyben
minden testvérnek és nővérnek éreznie kell, hogy úton van Isten felé.
A rendkívüli meggyőző erő miatt, mellyel ezek az eszközök rendelkeznek, a használatukban
józannak kell lenni. A legkevésbé sem kell palástolni a problémákat, melyek belőlük az Istennek
szentelt élet számára adódhatnak, sokkal inkább világos ítéletet kell alkotni róluk.[242] Az Egyház
válasza elsősorban nevelő jellegű: arra irányul, hogy segítse a programkészítés mélyén rejlő
dinamikus erők megértését és gondos etikai értékelését, s ugyanakkor egészséges szokások
kialakítását a tömegtájékoztató eszközök használatában.[243] A bölcs médiaszakértők és
fölhasználók képzésének nevelői feladatában az Istennek szentelt személyeknek sajátos
tanúságot kell tenniük a látható valóság mulandóságáról azáltal, hogy segítik a testvéreket és
nővéreket: Isten terve szerint értékeljék a dolgokat, és szabaduljanak ki e mulandó világ
színpadán rájuk kényszerített értékrend hatása alól (vö. 1Kor 7,31).
E fontos és új apostoli területen minden erőfeszítést bátorítani kell, hogy Krisztus evangéliuma e
modern eszközökön keresztül is fölfogható legyen. A különböző intézményeknek készen kell
lenniük – erőik, eszközeik és személyzetük rendelkezésre bocsátásával – az együttműködésre,
hogy a tömegkommunikáció különböző területein közös terveket valósítsanak meg. Ezenkívül az
Istennek szentelt személyeknek, különösen a világi intézmények tagjainak szolgálatuk természete
szerint hozzá kell járulniuk az állami és magán médiák vezetőinek és munkatársainak vallási
képzéséhez, részben azért, hogy elhárítsák a médiákkal való visszaélésből fakadó károkat,
részben, hogy olyan anyagokkal támogassák az adások magasabb színvonalát, melyek

8.9 Page 79

▲back to top
79
tiszteletben tartják az erkölcsi törvényt, és emberi és keresztény értékekben gazdagok.
IV. DIALÓGUSRA TÖREKEDVE MINDENKIVEL
A keresztények egységének szolgálatában
100. Krisztus imája szenvedése előtt az Atyához – tanítványaiért, hogy egyek maradjanak (vö. Jn
17,21--23 ) – az Egyház imádságában és tevékenységében folytatódik. Hogyan ne éreznék az
Istennek szentelt személyek, hogy ennek részesei? A szinóduson különös erővel lehetett érezni a
Krisztus-hívők között még mindig meglévő szakadás sebeit, és annak sürgetését, hogy a
keresztények egységéért imádkozni és fáradozni kell. Az Istennek szentelt személyek
érzékenységét az ökumené iránt az a tudat is újjáéleszti, hogy más egyházakban és egyházi
közösségekben él és virul a szerzetesség, mint például a keleti egyházakban, s hogy az
evangéliumi tanácsok vállalása megújul, mint például az anglikán és a reformációból származó
közösségekben.
A szinódus kiemelte a mély összefüggést az Istennek szentelt élet és az ökumené kérdése között,
és egy intenzívebb tanúságtétel sürgősségét ezen a területen. Ha ugyanis az ökumené lelke az
imádság és a megtérés,[244] semmi kétség, hogy az Istennek szentelt élet intézményeinek és az
apostoli élet társaságainak különleges kötelessége e feladatot vállalni. Ezért az Istennek szentelt
személyek életében nagyobb teret kell biztosítani az ökumenikus imádságnak és a hihetőbb
evangéliumi tanúságtételnek, hogy a keresztények közötti válaszfalak és előítéletek a Szentlélek
erejével lebonthatók legyenek.
Az ökumenikus dialógus formái
101. A közös részvétel a lectio divinában az igazság keresésekor, a részvétel a közös
imádságban, melyben az Úr jelenlétét biztosítja (vö. Mt 18,20), a barátság és szeretet dialógusa,
mely megérezteti, milyen jó és szép együtt lenni a testvéreknek (vö. Zsolt 132.), a szívélyes
vendégbarátság a különböző keresztény hitvallások tagjai iránt, a kölcsönös ismerkedés és
ajándék-csere, az együttműködés a szolgálat és tanúságtétel közös kezdeményezéseiben:
mindez az ökumenikus dialógus formája, a közös Atyának tetsző megnyilvánulások, s annak jelei,
hogy az igazság és a szeretet útján akarunk haladni a tökéletes egység felé.[245] A többi
keresztény történelmének, tanításának, liturgiájának, illetve karitatív és apostoli szolgálatának
megismerése is eredményesebbé teszi ökumenikus tevékenységet.[246]
Szeretnék bátorítani minden intézményt, mely eredeti karizmájának vagy a belőle fakadó
meghívás alapján a keresztények egysége előmozdításának szenteli magát, s ezért kutatásokat
végez vagy konkrét tevékenységet folytat. Ugyanis a megszentelt élet egyetlen intézménye sem
érezheti magát illetéktelennek ebben a munkában. Gondolataim a keleti katolikus egyházakhoz
szállnak, azzal a kívánsággal, hogy férfi és női szerzetesi intézményeik által is – melyeknek

8.10 Page 80

▲back to top
80
virágzása kegyelem és mindig kérni kell – járuljanak hozzá az ortodox egyházakkal való
egységhez a szeretet dialógusával, valamint az első évezred osztatlan Egyházának örökségét
képező, közös lelkiségben való részesedéssel.
Egész különleges módon rábízom az imádság, a szívbéli megtérés és a szeretet lelki ökumenéjét
a szemlélődő kolostorokra. Ezért biztatom őket, hogy legyenek jelen ott, ahol különböző hitvallású
keresztény közösségek élnek, hogy az „egyetlen szükséges” (vö. Lk 10,42) iránti önátadásuk,
valamint az Isten dicsőségére és a világ üdvösségéért mondott imádságuk – melyhez
karizmáiknak megfelelő evangéliumi életük tanúságtétele kapcsolódik – mindenkit serkentsen
arra, hogy olyan szentháromságos egységben éljenek, melyet Jézus akart és az Atyától minden
tanítványa számára kért.
A vallások közötti dialógus
102. Mivel „a vallások közötti dialógus része az Egyház evangelizáló küldetésének”,[247] az
Istennek szentelt élet intézményei nem vonhatják ki magukat a kötelezettség alól, hogy a maguk
karizmája és az egyházi tekintély útmutatásai szerint részt vegyenek benne. A más vallásokhoz
tartozó testvérek és nővérek evangelizálásának első formája a szegény, alázatos és a tiszta élet
tanúságtétele, melyet áthat a mindenki iránti testvéri szeretet. Ezzel egy időben az Istennek
szentelt életet jellemző lelki szabadság segíteni fogja az életnek azt a dialógusát,[248] melyben a
misszió és Krisztus evangéliuma hirdetésének alapmodellje megvalósul. Ezenkívül a kölcsönös
ismerkedés, az egymás iránti tisztelet és szeretet előmozdítására a szerzetesi intézmények más
vallások monasztikus köreivel ápolhatják a dialógus célszerű formáit, melyeket szívélyes barátság
és kölcsönös figyelem hat át.
A különböző vallási hagyományhoz tartozó férfiakkal és nőkkel való együttműködés további
területe az emberi élettel való közös törődés, ami a testi és lelki szenvedéssel való együttérzéstől
az igazságosságért, a békéért és a teremtett világ megőrzéséért való harcig terjed. E területeken
elsősorban a tevékeny élet intézményei keressék a megértést más vallások tagjaival a tettek azon
dialógusában,[249] mely előkészíti az utat egy intenzívebb együttműködésre.
A más vallási hagyományhoz tartozó személyekkel való találkozás másik sajátos területe a női
méltóság támogatása és megbecsülése. A férfi és a nő közötti egyenlőség és igaz kölcsönösség
szempontjából mindenekelőtt az Istennek szentelt nők nyújthatnak értékes szolgálatot.[250]
Az Istennek szentelt személyek ilyen és egyéb feladatait a vallásközi dialógus szolgálatában
megfelelő előkészítést igényelnek az alapképzésben és az állandó továbbképzésben, valamint a
tanulásban és a kutatásban,[251] mert e bonyolult területen szükséges a kereszténység és a többi
vallás alapos ismerete, amihez szilárd hit és lelki, emberi érettség társul.
A lelkiség válasza a szent keresésére és az Isten utáni vágyra

9 Pages 81-90

▲back to top

9.1 Page 81

▲back to top
81
103. Az Istennek szentelt férfiak és nők döntésük lényege alapján kiváltságos dialógus-partnerei
annak az Isten utáni vágynak, mely kezdettől fogva mozgatja az ember szívét, s az aszkézisnek
és lelkiségnek sokféle formájához vezet. E keresés ma sokfelé hevesen jelentkezik mint válasz
azokra a kultúrákra, melyek ha nem is mindig tagadják, de kétségtelenül ki akarják szorítani a
közéletből a vallásosságot.
Az Istennek szentelt személyek, akik a szabadon vállalt kötelezettségeket következetesen és
teljesen megvalósítják, választ adhatnak kortársaik vágyára azáltal, hogy a többnyire hazug és
Krisztus üdvözítő megtestesülését tagadó megoldásoktól (vö. 1Jn 4,2--3) – például a szektákétól –
megszabadítanak. Az egész létet megtisztító és megvilágosító, személyes és közösségi aszkézis
gyakorlásával tanúsítják a hiteles istenkeresés lényeges jegyeit az önközpontúság és az
érzékiség kísértésével szemben, s megóvnak attól, hogy az istenkeresést összekeverjék a
szubtilis önkereséssel vagy a gnózisba meneküléssel. Mindaz, aki Istennek szenteli életét, köteles
a belső ember alakítására, aki sem a történelemtől nem tartja távol magát, sem önmagába nem
húzódik vissza. Ha engedelmes hallgatója az igének, melynek őrzője és tolmácsa az Egyház,
tanúskodni fog a különlegesen szeretett Krisztusról és a szentháromságos misztériumról,
az emberi szív mélységes vágyának tárgyáról és minden a transzcendenciára valóban nyitott
vallásos út céljáról.
Ezért az Istennek szentelt személyek kötelessége, hogy nagylelkűen fogadjanak mindenkit, és
vállalják azok lelkivezetését, akiket az Isten utáni vágy mozgat és azzal a kívánsággal fordulnak
hozzájuk, hogy a hit követelményei szerint akarnak élni.[252]
BEFEJEZÉS
Az ingyenesség túláradása
104. Napjainkban nem kevesen tűnődnek el tanácstalanul: Mire jó az Istennek szentelt élet? Miért
kötelezik el magukat emberek erre az életformára, amikor a felebaráti szeretet és az evangelizálás
területén oly sok a szükséghelyzet, melyek megoldhatók az Istennek szenteltség nélkül is? Vajon
az Istennek szentelt élet nem az emberi erők „eltékozlása-e”, melyeket a hatékonyság elvét
követve jobban lehetne hasznosítani az emberiség és az Egyház javára?
Korunkban gyakrabban találkozunk ilyen kérdéssekkel, mert egy olyan haszonelvű és technokrata
kultúra veti föl őket, mely a dolgokat, sőt magát a személyt is csak a közvetlen „célszerűség”
alapján értékeli. Ám ilyen kérdések mindig voltak, miként az evangéliumból ismert betániai
vacsora kenet-epizódja szemléletesen mutatja: „Akkor Mária fogott egy font tiszta, drága
nárduszolajat, megkente Jézus lábát és a hajával törölte meg. A ház betelt a kenet illatával.” (Jn
12,3) Amikor Júdás a szegények szükségleteire hivatkozva korholta e tékozlást, Jézus így
válaszolt neki: „Hagyd, hogy megtegye!” (12,7)

9.2 Page 82

▲back to top
82
És ez a mindig érvényes válasz a kérdésre, melyet oly sokan tesznek föl, olykor jóhiszeműen, az
Istennek szentelt élet aktualitását illetően: „Hát nem tudná életét hatékonyabban és
racionálisabban a társadalom javára fordítani?” Erre válaszol Jézus: „Hagyd, hogy megtegye!”
Akinek megadatott a fölmérhetetlen ajándék, hogy az Úr Jézust közvetlen közelről kövesse, annak
világos, hogy az Urat osztatlan szívvel lehet és kell szeretni, hogy nemcsak néhány gesztust,
néhány percet vagy bizonyos tevékenységeket, hanem az egész életet neki lehet ajándékozni. A
drága kenet, melyet a tiszta szeretet aktusából – s ezért minden „haszonelvű” meggondolástól
függetlenül – kiöntenek, az ingyenesség túláradásának jele, miként ez egy olyan életben nyer
kifejezést, amit odaadtak az Úr szerelméért, szolgálatáért, s hogy személyének és misztikus
Testének szenteljék magukat. Egy ilyen ellenszolgáltatás nélkül „eltékozolt” életből azonban illat
árad, mely betölti az egész házat. Isten házát, az Egyházat az Istennek szentelt élet ma nem
kevésbé ékesíti és gazdagítja, mint tegnap.
Ami az emberek szemében tékozlásnak tűnik, az annak, akit szíve legmélyén megragadott az Úr
szépsége és jósága, világos válasz a szeretetre, és határtalan hála azért, hogy egészen
különleges módon ismerheti meg a Fiút és részesedhet világra szóló isteni küldetésében.
„Ha Isten egy gyermeke megismerte és megízlelte az isteni szeretetet, a teremtetlen Istent, az
emberré lett Istent, Istent, aki szenvedett, Istent, a legnagyobb jót, egészen odaadja magát, és
nemcsak más teremtményektől, hanem még önmagától is visszavonul, s teljes lényével szereti a
szeretet Istenét, amíg csak egészen hasonlóvá nem lesz az Istenemberhez, akit a legjobban
szeret.”[253]
Az Istennek szentelt élet Isten országának szolgálatában
105. „Mi lenne a világból, ha nem volnának szerzetesek?”[254] A felszínes célszerűségen túl az
Istennek szentelt élet jelentősége az ingyenesség és a szeretet túláradásában áll, s annál
nagyobb a jelentősége, minél inkább fenyegeti a világot a veszély, hogy a mulandó dolgok
örvénye elnyeli. „E konkrét jel nélkül az egész Egyházat éltető szeretetet a kihűlés veszélye
fenyegetné. Az evangélium csodálatos és a közvéleménnyel ellenkező üdvözítő üzenete erejét, s
az egyre szekularizálódóbb világban a hit sója ízét vesztené.”[255] Az Egyház és a társadalom
életének szüksége van olyan emberekre, akik képesek arra, hogy egészen Istennek, és Isten
iránti szeretetből másoknak ajándékozzák magukat.
Az Egyháznak föltétlenül szüksége van az Istennek szentelt életre, mert láthatóvá teszi a maga
„menyasszonyi” lényegét.
Az Istennek szentelt életben új erőt és új lendületet nyer az egész világnak szóló evangelizálás.
Szükség van ugyanis emberekre, akik megmutatják Isten atyai és az Egyház anyai arcát, akik
kockára teszik életüket azért, hogy másoknak élete és reménye legyen. Az Egyháznak szüksége

9.3 Page 83

▲back to top
83
van Istennek szentelt személyekre, akik – még mielőtt bármilyen nemes szolgálatot kezdenének –
engedik, hogy Isten kegyelme átalakítsa őket és teljesen evangéliumivá váljanak.
E nagy ajándékot az Egyház egésze birtokolja és hálásan támogatja megbecsülésével,
imádságával és buzdításaival. Nagyon fontos, hogy ezen életforma evangéliumi kiváltságairól
meggyőződött püspökök, papok és diakónusok azért fáradozzanak, hogy az igehirdetéssel, a
megkülönböztetés ajándékával és bölcs lelkivezetéssel fölismerjék és ápolják a hivatás csíráit.
Minden világi Krisztus-hívőnek szüntelenül kell imádkoznia az Istennek szentelt személyekért,
hogy szeretetük és buzgóságuk szüntelenül növekedjék, és a mai társadalomban Krisztus jó illatát
tudják árasztani. Az egész keresztény közösség, lelkipásztorok, világi Krisztus-hívők és Istennek
szentelt személyek egyaránt felelősek az Istennek szentelt életért, elfogadásáért és az új
hivatásokért.[256]
A fiatalokhoz
106. Fiatalok, nektek azt mondom: Ha halljátok az Úr hívását, vissza ne utasítsátok! Induljatok el
nagylelkűen az életszentség útján, melyen Krisztus követésében kiváló szent férfiak és nők jártak
előttetek. Ápoljátok az életkorotokra jellemző vágyakat, de készségesen tegyétek magatokévá
Isten rátok vonatkozó tervét, ha arra hív, hogy az Istennek szentelt életben keressétek az
életszentséget. Csodáljátok Isten minden művét a világban, de legyetek képesek tekinteteteket az
örökkévalókra fordítani.
A harmadik évezred várja az Istennek szentelt fiatalok seregének hitét és alkotó képzeletét, hogy
az emberek világa békésebb legyen, és alkalmasabb Isten és minden gyermeke elfogadására.
A családokhoz
107. Most hozzátok fordulok, keresztény családok. Szülők, köszönjétek meg az Úrnak, ha
gyermeketeket az Istennek szentelt életre hívta. Nagy megtiszteltetésnek kell tekintenetek –
miként az is –, ha az Úr egy családra tekint, s egy tagját kiválasztja és meghívja, hogy az
evangéliumi tanácsok útját kövesse! Vágyakozzatok arra, hogy egy gyermeketeket az Úrnak
ajándékozzátok, hogy ezáltal Isten szeretete növekedhessék a világban. Lehetne-e házastársi
szereteteteknek ennél szebb gyümölcse?
Emlékeztetnünk kell rá: ha a szülők nem élik az evangélium értékeit, a fiúk és a leányok csak
nehezen lesznek képesek észlelni a hívást, megérteni az áldozat szükségességét, amit magukra
kell vállalniuk, illetve értékelni az elérendő cél szépségét. Hiszen a gyermekek a családban
tapasztalják először az evangélium és az önmagát Istennek és másoknak ajándékozó szeretet
értékét. Nevelni kell őket szabadságuk felelősségteljes használatára is, hogy készek legyenek
hivatásuknak megfelelően a magasabbrendű lelki valóságokért élni.

9.4 Page 84

▲back to top
84
Ezért kérve kérem, hogy ti, keresztény családok, az imádság és a szentségi élet által az Úrral
kapcsolatban lévő, hivatásokat befogadó otthonok legyetek.
A jóakaratú férfiakhoz és nőkhöz
108. Szeretnék meghívni minden férfit és nőt, aki hajlandó hallgatni szavamat, hogy keressék az
utakat, melyek az Istennek szentelt élet kiváltságos ösvényein elvezetnek az élő és igaz Istenhez.
Az Istennek szentelt személyek tanúskodnak arról, hogy „aki Krisztust, a tökéletes embert követi,
maga is emberibb emberré válik.”[257] Közülük mily sokan hajoltak – s hajolnak le ma is –
irgalmas szamaritánusként sebesült testvéreikhez, akiket útjuk mentén találnak.
Nézzétek ezeket a Krisztustól megragadott embereket, akik a kegyelemtől és Isten szeretetétől
támogatott önuralommal mutatják az eszközt, mely megszabadít a birtoklás-, élvezet- és
hatalomvágytól. Ne feledkezzetek meg a karizmákról,
melyek az emberiség csodálatos „istenkeresőit” kialakították, és az emberiségnek azon jótevőiről
sem, akik biztonságos utakat nyitottak az Istent őszinte szívvel keresők számára. Nézzétek a
szentek seregét, akik ebben az életformában nőttek föl, mérlegeljétek a javakat, melyeket a világ
korábban és a ma az Istennek szentelt életekből merített és fog továbbra is meríteni! Vajon a mi
világunknak nincs szüksége Isten szeretete áldott hatalmának derűs tanúira és prófétáira? Nincs
szüksége férfiakra és nőkre, akik életükkel és tevékenységükkel el tudják vetni a béke és a
testvériség magvait?[258]
Az Istennek szentelt személyekhez
109. Ezen apostoli buzdításom befejezéséül azonban mindenekelőtt hozzátok intézem, Istennek
szentelt, férfiak és nők, bizalomteljes fölhívásomat: adjátok oda magatokat Istennek, hogy ebből a
világból ne hiányozzék az emberi élet útját megvilágosító isteni szépség egyetlen sugara sem. Az
e világ gondjaiban és tevékenységeiben elmerült, de életszentségre hivatott keresztényeknek
bennetek kell megtalálniuk a megtisztult szívet, mely a hitben „látja” Istent; olyan embereket kell
bennetek találniuk, akik készségesek a Szentlélek tevékenysége iránt, akik buzgón teljesítik
küldetésüket a meghívásuk karizmája iránti hűségben.
Jól tudjátok, hogy elindultatok az állandó megtérés, s az Isten és a felebarát iránti szeretet
önátadásának útján, hogy egyre hatásosabb tanúságot tegyetek a kegyelemről, mely átalakítja a
keresztény életet. A világ és az Egyház keresi Krisztus hiteles tanúit. Az Istennek szentelt élet
ajándék, melyet Isten azért ad, hogy mindenki szeme elé állítsa az „egyetlen szükségeset” (vö. Lk
10,42). Krisztus mellett tanúskodni az élettel, a tevékenységgel és a szavakkal az Istennek
szentelt élet sajátos feladata az Egyházban és a világban.
Ti tudjátok, kinek hittetek (vö. 2Tim 1,12), ajándékozzatok neki mindent! A fiatalok nem hagyják

9.5 Page 85

▲back to top
85
becsapni magukat: ha hozzátok jönnek, valami olyat akarnak látni, amit másutt nem láthatnak. A
jövőt tekintve elmondhatatlan nagy a feladatotok: főként az Istennek szentelt fiatalok tudják
kortársaikat Istennek szenteltségük tanúságtételével életük megújítására vezetni.[259] A Jézus
Krisztus iránti szenvedélyes szeretet hatalmas vonzerő más fiatalok számára, akiket Ő a maga
jóságában arra hív, hogy közelebbről és véglegesen kövessék. Kortársaink az Istennek szentelt
személyeken látni akarják azt az örömet, mely az Úrral való együttlétből fakad.
Istennek szentelt személyek, korosabbak és fiatalok egyaránt, legyetek hűségesek Isten iránti
elkötelezettségetekhez, azáltal, hogy kölcsönösen segítitek és építitek egymást. Bár találkoztok
nehézségekkel és a közvélemény nem becsüli kellő módon az Istennek szentelt életet,
feladatotok, hogy korunk embereit fölszólítsátok, nézzenek fölfelé, s ne engedjék, hogy magukkal
ragadják őket a mindennapok, hanem engedjék, hogy Isten és az Ő Fiának evangéliuma ragadja
meg őket. Ne feledjétek, hogy ti egész különleges módon elmondhatjátok, és el is kell
mondanotok, hogy nemcsak Krisztuséi vagytok, hanem „Krisztus vagytok!”[260]
A jövőbe tekintve
110. Nemcsak emlékeznetek kell egy dicsőséges történelemre, s nemcsak szólnotok kell róla,
hanem nagy történelmi feladatot kell megoldanotok! Tekintsetek a jövőbe, mely felé a Szentlélek
elindított benneteket, hogy általatok még nagy dolgokat műveljen!
Legyen életetek szenvedélyes Krisztus-várás, s úgy menjetek elébe, mint az okos szüzek a
Vőlegény elé. Legyetek mindig hűségesek Krisztushoz, az Egyházhoz, és intézményetekhez, és
készségesek korunk emberei iránt.[261] Így Krisztusból napról napra megújultok, hogy az Úr
Lelkével fölépítsétek a testvéri közösségeket; Jézussal együtt mossátok a szegények lábát, s
vegyétek ki semmivel nem pótolható részeteket a világ átformálásban.
Bárcsak a mi világunk, mely az ember kezére bizatott, most a harmadik évezred küszöbén egyre
emberibbé és igazságosabbá válhatna, annak az eljövendő világ jelévé és elővételezésévé,
melyben a megalázott és megdicsőült, a szegény és megjutalmazott Úr az Atyával és a
Szentlélekkel számunkra és minden testvérünk és nővérünk számára a tökéletes és örök öröm
lesz.
Imádság a Szentháromsághoz
111. Boldog és boldogító, legszentebb Szentháromság! Örvendeztesd meg fiaidat és leányaidat,
akiket arra hívtál, hogy hirdessék szereteted nagyságát, irgalmas jóságodat és szépségedet.
Szentséges Atya, szenteld meg fiaidat és leányaidat, akik neved dicsőségére neked szentelték
magukat. Kísérd őket hatalmaddal, hogy tanúsíthassák: Te, aki mindenek forrása vagy, egyedüli
forrása vagy a szeretetnek és a szabadságnak. Köszönjük neked az Istennek szentelt élet

9.6 Page 86

▲back to top
86
ajándékát, mely a hitben téged keres, s a maga egyetemes küldetésében mindenkit arra hív, hogy
a Hozzád vezető utat járja.
Megváltó Jézus, megtestesült Ige, miként életformádat megtanítottad azoknak, akiket meghívtál,
vonj magadhoz továbbra is embereket, akiknek a mai emberiség számára az irgalmasság
letéteményeseivé, visszajöveteled hírnökeivé és az eljövendő föltámadás javainak élő tanúivá kell
lenniük. Semmiféle szorongatás el ne szakítsa Tőled és a te szeretetedtől őket!
Szentlélek, a szívekbe kiáradt Szeretet, aki a lelkeknek kegyelmet és lobogást ajándékozol, örök
élet Forrása, aki a számtalan karizmával beteljesíted Krisztus küldetését, minden Istennek szentelt
személyért könyörgünk hozzád. Töltsd el szívüket a belső bizonyossággal, hogy szeretetre,
dicsőítésre és szolgálatra vannak kiválasztva. Engedd, hogy megízleljék barátságodat, töltsd el
őket örömöddel és vigasztalásoddal; segítsd őket, hogy legyőzzék a nehézségeket, s ha elestek,
bizalommal tudjanak fölkelni; tedd őket isteni szépséged tükrévé. Adj nekik bátorságot, hogy
fogadni tudják korunk kihívásait és kegyelmedet, hogy Üdvözítőnk, Jézus Krisztus jóságát és
emberszeretetét elvihessék az embereknek (vö. Tit 3,4).
Szűz Mária segítségül hívása
112. Mária, szeplő és makula nélküli menyasszony, az Egyház előképe, mely ha téged követ,
„szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet”,[262] állj az örök és
egyetlen boldogságra törekvő, Istennek szentelt személyek mellett.
Erzsébetet meglátogató Szűz, rád bízzuk őket, hogy képesek legyenek megérteni az emberek
nyomorúságát, és segítséget tudjanak nyújtani, de mindenekelőtt Jézust tudják elvinni nekik.
Tanítsd őket, hogy hirdessék a csodákat, melyeket az Úr a világban művel, hogy minden nép az Ő
nevét dicsőítse. Erősítsd őket, amikor a szegényekért, az éhezőkért, a reménytelenekért és a
nyomorultakért, s mindazokért fáradoznak, akik nyitott szívvel keresik Fiadat.
Anyánk, bizalommal fordulunk hozzád imádságunkkal, aki akarod, hogy fiaid és leányaid a
Krisztus iránti teljes önátadás és a szeretet válaszában lelkileg és apostoli tevékenységükben
megújuljanak. Te, aki készséges engedelmességgel, bátor szegénységgel és befogadásra kész
termékeny szüzességgel teljesítetted az Atya akaratát, eszközöld ki isteni Fiadnál, hogy
mindazok, akik megkapták a Neki szentelt élet kegyelmét, a megdicsőült lét tanúságát tehessék
Róla, boldogan eljutva a többi testvérrel és nővérrel együtt a mennyországba és az örök
világosságba.
Veled együtt kérjük, hogy mindenben és mindenkiben szeretet, áldás és dicsőség legyen
mindenek legfőbb Urának, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.
Kelt Rómában, Szent Péternél, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén 1996-ban,

9.7 Page 87

▲back to top
87
pápaságom 18. évében
II. János Pál pápa
Jegyzetek:
[1] Vö. 2. javaslat.
[2] AG 18.
[3] Vö. LG 44; AAS 63:501. (VI. Pál: Evangelica testificatio 7.); 68:59. (Uő: Evangelii nuntiandi 59.)
[4] Vö. LG 44.
[5] L'Osservatore Romano 1994. IX. 29:4. (II. János Pál beszéde az általános kihallgatáson)
[6] Vö. 1. javaslat.
[7] Vö. Szalézi Szent Ferenc Introduction a la vie dévote I,3.
[8] Vö. LG 43.
[9] Vö. AAS 87:580. (II. János Pál homíliája a Rendes Püspöki Szinódus IX. általános ülésének
záró szentmiséjé-ben 1994. X. 29-én)
[10] Vö. A Szinódus üzenete VII. 1994. X. 27-én.
[11] Vö. 5/B javaslat.
[12] Vö. Regula 4,21; 72,11.
[13] Vö. 12. javaslat.
[14] Vö. Keleti Kódex 570. kánon.
[15] Vö. PC 7; AG 40.
[16] Vö. 6. javaslat.
[17] Vö. 4. javaslat.
[18] Vö. 7. javaslat.
[19] Vö. 11 javaslat.
[20] Vö. 14. javaslat.
[21] Vö. CIC 605; Keleti Kódex 571. kánon; 13. javaslat
[22] Vö. 3, 4, 6-8,1013, 28-29, 30, 35, 48. javaslat.
[23] Vö. 3/a. b javaslat.
[24] Vö. 3/c javaslat.
[25] Vö. PL 49:827. (Cassianus: Conlat. 10,6: „Visszavonult a hegyre egyedül imádkozni, arra
tanítván minket visszavonulásának példájával..., hogy mi is ugyanígy vonuljunk vissza.”); PL
22:582. (Szent Jeromos: Epistula ad Paulinum 58, 4, 2: „Keresd Krisztust a magányban, és
imádkozzál egyedül a hegyen Jézussal.”); PL 184:310. (Saint Thierry-i Vilmos: Ad fratres de
Monte Dei: „[A magányt] maga az Úr nagyon szerette, tanítványai az Ő jelenlétében megkívánták:
amikor látták színeváltozásának dicsőségét, azok, akik vele voltak a szent hegyen, Péter... úgy

9.8 Page 88

▲back to top
88
látta, hogy jó nekik mindig ott lenni.”)
[26] LG 1.
[27] LG 44.
[28] Enchiridion Vaticanum 9,184. (A Szerzetesek és Világi Intézmények Kongregációjának
instrukciója: Essential elements 5. 1983. május 31.)
[29] Vö. STh II-II, 186, 1.
[30] Vö. 16. javaslat.
[31] Vö. II. János Pál pápa: Redemptionis donum apostoli levél, 3.
[32] Assisi Szent Ferenc: Regula bullata I,1.
[33] STh III, 45, 4 ad 2. („Az egész Szentháromság megjelent: az Atya a hangban, a Fiú az
emberben, a Szentlélek a fényes felhőben”)
[34] PC 1.
[35] LG 44.
[36] SCh 156:178. (Simeon, az új Teológus: Himnuszok II, 19-27.)
[37] L'Osservatore Romano 1994, XI. 10. (II. János Pál pápa beszéde az általános kihallgatáson,
XI. 9-én)
[38] LG 44.
[39] Funk II:237. (Antiochiai Szent Ignác: A magnéziaiakhoz írt levél 8,2.)
[40] Vö. 3. javaslat.
[41] PL 36, 495. (Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 44,3)
[42] Vö. 25. javaslat; PC 17.
[43] Vö. 25. javaslat.
[44] Vö. LG 42.
[45] LG 44.
[46] Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet: Oeuvres complétes. Párizs, 1991:106.
[47] Vö. PL 32:661. (Szent Ágoston: Confessiones I,1)
[48] L'Osservatore Romano 1995. III. 30. (II. János Pál pápa beszéde az általános kihallgatáson,
III. 2!
[49] LG 53. (Le ciel dans la foi. Traité Spirituel I,14.)
[50] LG 46.
[51] Vö. 55. javaslat.
[52] Vö. LG 44.
[53] Vö. Redemptionis donum 7.
[54] Vö. LG 44; L'Osservatore Romano 1994. X. 27. (II. János Pál pápa beszéde az általános
kihallgatáson, X. 26-án)
[55] Vö. LG 42.
[56] Vö. Rituale Romanum: A szerzetesi fogadalom szertartása 67, 72; Pontificale Romanum: A
szüzek megáldásának szertartása, 38; Eulogion 384–385; Pontificale iuxta ritum Ecclesiae
syrorum occidentalium idest Antiochiae: Ordo rituum monasticorum. Róma, 1942:307.
[57] Vö. PL 145:231-52. (Damiáni Szent Péter: Liber qui apellatur „Dominus vobiscum” ad Leonem
eremitam)

9.9 Page 89

▲back to top
89
[58] Vö. LG 32; CIC 208; Keleti Kódex 11.
[59] Vö. AG 4; LG 4, 12, 13; GS 32; AA 3; Christifideles laici 20–21; AAS 85:847. (Hittani
Kongregáció: Communionis notio, 1992. május 28.)
[60] LG 31.
[61] Vö. LG 12; Christifideles laici 20–21.
[62] Vö. LG 5.
[63] Vö. DS 1810; XII. Pius: Sacra virginitas enciklika
[64] Vö. 17. javaslat.
[65] LG 41.
[66] Vö. LG 46.
[67] LG 46.
[68] Vö. AAS 40:285. (XII. Pius: Primo feliciter motu proprio, 6. 1948. március 12.)
[69] CIC 713,1.§; vö. Keleti Kódex 563, 2.§
[70] Vö. CIC 713, 2.§. Külön említi a klerikus tagokat a 3. §-ban.
[71] LG 31.
[72] Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz: Önéletrajz B, 2. („A menyasszonyodnak lenni, ó
Jézus, ... veled egyesülten a lelkek anyjává lenni”)
[73] Vö. PC 8, 10, 12.
[74] Enchiridion Vaticanum, 9:1753. (Záróüzenet 1985. december 7-én II/A,4.)
[75] L'Osservatore Romano 1994. X. 29. (A IX. rendes püspöki szinódus üzenete, IX. 1994.
október 27-én)
[76] Vö. Aquinói Szent Tamás: STh II–II, 184,5 ad 2;186, 2 ad 1.
[77] Vö. Monumenta Ordinis Praedicatorum historica 16:30. (Libellus de principiis Ordinis
Praedicatorum. Acta Canonizationis S. Dominici)
[78] II. János Pál pápa Orientale lumen apostoli levele, 12.
[79] AAS 70:500. (Mutuae relationes 51.)
[80] Vö. 26. javaslat.
[81] Vö. 27. javaslat.
[82] Vö. PC 2.
[83] Orientale lumen 16.
[84] II. János Pál pápa: Tertio millennio apostoli levél, 42.
[85] VI. Pál: Evangelii nuntiandi, 69.
[86] Vö. PC 15; PL 32:1372. (Szent Ágoston: Regula ad servos Dei)
[87] PL 4:553. (Szent Ciprián: De Oratione Dominica, 23); vö. LG 4.
[88] Vö. 20. javaslat.
[89] PG 31:931. (Nagy Szent Vazul: Nagyobbik regula 7.)
[90] Vö. PG 31:1231. (Nagy Szent Vazul: Kisebbik regula 225.)
[91] Vö. Enchiridion Vaticanum 9:235–237. (A Szerzetesek és Világi Intézmények
Kongregációjának inst-rukciója: Essential elements 51. 1983. május 31.); CIC 631.1.§; Keleti
Kódex 512.1.§
[92] Vö. Szerzetesi Kongregáció: Congregavit nos in unum Christi amor instrukció, 1994. február

9.10 Page 90

▲back to top
90
2. 47–53; CIC 618. k.; 19. javaslat.
[93] Vö. Szerzetesi Kongregáció: Congregavit nos in unum Christi amor instrukció, 1994. február
2. 68; 21. javaslat.
[94] Vö. Enchiridion Vaticanum 7, 455. (A Szerzetesek és Világi Intézmények Kongregációjának
dokumentuma: Leben und Sendung der Ordensleute in der Kirche, I. Das Ordensleben und die
Förderung des Menschen II, 24.1980. augusztus 12.)
[95] Vö. 28. javaslat.
[96] Christifideles laici 31, 32.
[97] Regula Bullata I,1.
[98] 109,171,196. levél.
[99] Vö. A lelkigyakorlatok könyve végén fölállított szabályok a „helyes érzékről, mellyel a küzdő
Egyházban kell rendelkeznünk”; különösen a 13. szabály.
[100] Dichos, 217.
[101] Manuscrits autobiagrafiques B3.
[102] Vö. 30/a javaslat.
[103] Vö. Redemptionis donum 15.
[104] Vö. LG 1.
[105] Vö. AAS 85:847. (Hittani Kongregáció: Communionis notio, 16. 1992. május 28.)
[106] Vö. LG 13.
[107] CD 11.
[108] AAS 70:480. (A Szerzetesi Kongregáció és a Püspöki Kongregáció Mutuae relationes
irányelvei, 11. 1978. május 14.)
[109] Vö. uo.
[110] Vö. CIC 576. kánon.
[111] Mutuae relationes, 13.
[112] Vö. AG 18.
[113] Vö. CIC 586. 2.§; 591; Keleti Kódex 412. 2.§.
[114] Vö. 29,4 javaslat.
[115] Vö. 49,b javaslat.
[116] 54. javaslat.
[117] Vö. Congregavit nos in unum Christi amor instrukció, 56.
[118] PL 182:903. (Szent Bernát: Apológia Saint-Thierry-i Vilmos apáthoz)
[119] Vö. PC 23
[120] Vö. Mutuae relationes 21, 61; CIC 708, 709. k.
[121] Vö. PC 1; LG 46.
[122] Vö. GS 4.
[123] II. János Pál pápa: Insegnamenti IX/2. (Üzenet a braziliai szerzetesek 14. konferenciájához
1986. július 11-én)
[124] Mutuae relationes 63, 65.
[125] Vö. LG 31.
[126] Zaccaria Szent Mária Antal: Scritti. Sermone, II. Róma, 1975:129.

10 Pages 91-100

▲back to top

10.1 Page 91

▲back to top
91
[127] Vö. 33/a,c. javaslat.
[128] Vö. 33 b. javaslat.
[129] Vö. Szerzetesi Kongregáció: Congregavit nos in unum Christi amor instrukció 62.;
Potissimum institutioni instrukció 92, 93., 1990. február 2.
[130] Vö. 9.a javaslat.
[131] Vö. 9. javaslat.
[132] II. János Pál pápa: Evangelium vitae enciklika, 99.
[133] AAS 61:685. (A Szerzetesek és Világi Intézmények Kongregációjának Venite seorsum
instrukciója, V. 1969. augusztus 15-én.)
[134] Ua. I.
[135] SC2.
[136] LG 6.
[137] Vö. Keresztes Szent János: Cántico espiritual, 29,1.
[138] Vö. CIC 667.4.§; 22, 4. javaslat.
[139] Vö. VI. Pál: Ecclesiae Sanctae motu proprio II, 30–31; PC 7,16. Venite seorsum VI.
[140] Vö. AAS 43:18. (XII. Pius: Sponsa Christi apostol konstitúció, 1950. november 21.); PC 22.
[141] Vö. CIC 588.1.§.
[142] Vö. PC 10.
[143] Vö. PC 8, 10.
[144] CIC 588.3.§; vö. PC 10.
[145] Vö. LG 31.
[146] Vö. 8. javaslat.
[147] L'Osservatore Romano 1995. II. 23:4. (II. János Pál beszéde az általános kihallgatáson)
[148] Vö. PC 10.
[149] Vö. CIC 588.2.§.
[150] Vö. 10. javaslat; PC 15.
[151] Vö. CIC 573; Keleti Kódex 410.
[152] Vö. 13/b javaslat.
[153] Vö. 13/c javaslat.
[154] Vö. GS 48.
[155] Vö. 13/a javaslat.
[156] Vö. 13/b javaslat.
[157] LG I.
[158] Vö. 24. javaslat.
[159] Congregavit nos in unum Christi amor instrukció 67.
[160] Vö. 48/a javaslat.
[161] Vö. 48/b javaslat.
[162] Vö. 48/c javaslat.
[163] Vö. 49/a javaslat.
[164] Vö. Potissimum institutioni instrukció 29.
[165] Vö. 49/b javaslat.

10.2 Page 92

▲back to top
92
[166] Vö. Essential elements instrukció 45.
[167] Vö. CIC 607. 1.5.
[168] Vö. 50. javaslat.
[169] Vö. Congregavit nos in unum Christi amor instrukció 32-33.
[170] Vö. 51. javaslat.
[171] Vö. Congregavit nos in unum Christi amor instrukció 43-45.
[172] Potissimum institutioni instrukció 70.
[173] Vö. ua. 68.
[174] Vö.LG46.
[175] Vö. 35/a javaslat.
[176] GS 4.
[177] AAS 56:639. (VI. Pál: Ecclesiam suam enciklika, III.)
[178] PL 76, 954. (Nagy Szent Gergely: Homiliarum in Ezechielem liber II, II,11.)
[179] PL 38:492. (Szent Ágoston: Sermo, 78,6)
[180] CELAM 1992. (IV. általános gyűlés záró dokumentuma, 178.)
[181] Correspondance, Entretiens, Documents (Conférence „Sur l'esprit de la Compagnie”).
Párizs, 1923. IX:592.
[182] Essential elements instrukció, 23-24.
[183] Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet: Oeuvres tomplétes. Párizs, 1991:199.
(Trinitéque j'adore)
[184] Evangelii nuntiandi, 69.
[185] Vö. 37/a javaslat.
[186] Vö. LG 46; Evangelii nuntiandi, 69.
[187] Vö. LG 44, 46.
[188] Vö. AG 18, 40.
[189] Monumenta Historica Societatis Iesu 67:166. (Levél római társaihoz Kokinból, 1544. január
15-én)
[190] Vö. LG. 44.
[191] Vö. Redemptoris missio 69; Katolikus Egyház Katekizmusa 927.
[192] Redemptoris missio 31.
[193] Ua. 2.
[194] AG 18; vö. Redemptoris missio 69.
[195] Vö. 38. javaslat.
[196] Redemptoris missio 44.
[197] Ua. 46.
[198] Ua. 52-54.
[199] Vö. 40/a javaslat.
[200] Redemptoris missio 55. Vö. AAS 84:429. (A Vallásközi Dialógus Pápai Tanácsa és a Népek
Evange-lizációjának Kongregációja: Dialógus és igehirdetés instrukciója, 1991. május 19-én, 45-
46.)
[201] Vö. 40/b javaslat.

10.3 Page 93

▲back to top
93
[202] L'Osservatore Romano 1995. IX. 16. (II. János Pál pápa: Ecclesia in Africa szinódus utáni
levél, 62.)
[203] Vö. Evangelii nuntiandi, 15.
[204] L'Osservatore Romano 1994. X. 3/4. (Rendes Püspöki Szinódus IX. általános ülése: Vita
előtti beszámoló, 22.)
[205] AAS 54:789. (XXIII. János: A II. Vatikáni Zsinat megnyitó beszéde, 1962. október 11-én)
[206] Vö. 18. javaslat.
[207] PL 38:685. (Szent Ágoston: Sermo, 123,3-4.)
[208] PL 61:587. (Poema XXI,386-394.)
[209] Correspondance, Entretiens, Documents (Conférence „Sur les Régies”). Párizs, 1923.
IX:319.
[210] PL 77:33. (Regula pastoralis 2,5)
[211] Vö. Salvifici doloris 28–30.
[212] Vö. ua. 18; Christifideles laici 52–53.
[213] Vö. Pastores dabo vobis 77.
[214] Vö. Evangelium vitae 78-101.
[215] Vö. 43. javaslat.
[216] Vö. LG 44.
[217] AAS 87:580. (II. János Pál pápának a Rendes Püspöki Szinódus IX. általános ülését záró
koncelebrált szent-misében mondott homíliája, 3. 1994. október 29-én)
[218] Vö. PG 26:854. (Szent Atanáz: Szent Antal élete, 7.)
[219] Vö. 39/a javaslat.
[220] Vö. 15/a és 39/c javaslat.
[221] LG 4; vö. PO 2.
[222] Vö. 53. javaslat. Tertio millennio 37.
[223] Vö. PC 12.
[224] Vö. 18/a javaslat.
[225] Vö. PC 13.
[226] Vö. Veritatis splendor 31-35.
[227] Vö. PC 14.
[228] Vö. 15. javaslat.
[229] L'Osservatore Romano 1995. II. 9. (II. János Pál beszéde az általános kihallgatáson)
[230] DV 21; vö. PC 6.
[231] Katolikus Egyház Katekizmusa 125.; vö. DV 18.
[232] DV 2.
[233] PO 5.
[234] GE 18.
[235] Scritti pedagogici e spirituali. Róma, 1987:294.
[236] AAS 71:471. (II. János Pál pápa: Sapientia christiana apostoli konstitúció, II.)
[237] Vö. 41. javaslat.
[238] Vö. Sapientia christiana II.

10.4 Page 94

▲back to top
94
[239] Vö. 36. javaslat.
[240] Vö. GS 5.
[241] GS 1.
[242] Congregavit nos in unum Christi amor instrukció, 34.
[243] L'Osservatore Romano 1994. I. 24-25. (II. János Pál: Üzenet a tömegtájékoztató eszközök
28. világ-napjára)
[244] Vö. Ut unum sint 21.
[245] Ua. 28.
[246] Vö. 45. javaslat.
[247] Redemptoris missio, 55.
[248] Dialógus és igehirdetés 42/a.
[249] Ua. 42/b.
[250] Vö. 46. javaslat.
[251] Dialógus és igehirdetés 42/c.
[252] Vö. 47. javaslat.
[253] Folignói Szent Angéla: Il libro della beata Angela da Foligno. Grottaferrata, 1985:683.
[254] Avilai Nagy Szent Teréz: Libro de la Vida, 32:11.
[255] AAS 63:498. (VI. Pál pápa: Evangelica testificatio apostoli levél 3.)
[256] Vö. 48. javaslat.
[257] GS 41.
[258] Vö. Evangelica testificatio, 53; Evangelii nuntiandi, 69.
[259] Vö. 16. javaslat.
[260] PL 35:1568. (Szent Ágoston: In Ioannis evangelium XXI:8.)
[261] Vö. Enchiridion Vaticanum 7, 445-453.
[262] LG 64.
© Copyright 1996 - Libreria Editrice Vaticana
Copyright © Dicastero per la Comunicazione - Libreria Editrice Vaticana